Vajon mi a baj Kelet-Európával? Miért nem akarnak menekülteket és emigránsokat befogadni? Miért ennyire elutasítóak?
A nyugat-európai sajtóban egyre gyakrabban feltett kérdések ezek, szerencsére most már nemcsak indulattal, hanem analizálva, az okokat is keresve.
Egy brit történész, Keith Lowe például, aki a második világháborúval kapcsolatban számtalan figyelemre méltó írást jelentetett már meg, egyre megértőbb fülekre talál. A nyugati sajtó (eleinte csak az angol nyelvű, de most már a német is) sűrűn idézi a Vad kontinens című munkáját, és ezzel kapcsolatos aktuális észrevételeit.
A professzor szerint Európa nyugati és keleti fele mindig is történelmi csúszásban volt a tekintetben, hogy befogadóak-e az ott élő emberek. Mi, magyarok valószínűleg meglepődünk azon az állításán, hogy a második világháború előtti korszakban Kelet-Európa számított a kontinens kozmopolitább, asszimilálóbb, sokszínűbb és nemzetközibb felének.
Keith Lowe Prága, Bécs és Budapest példáját emlegeti. Ezekben a fővárosokban akkoriban csehek, lengyelek, magyarok, svábok, zsidók, szerbek, örmények és még jó néhány náció élt többnyire békében egymással. Akkoriban a nagy nyugati városok sokkal hegemónabbak voltak. London vagy épp Berlin nagyon brit vagy nagyon német városnak számított.
Mostanra viszont megfordult a helyzet. Ma kulturális és szociológiai értelemben Amszterdam, London és Berlin számít Európa legszínesebb három városának.
A kelet-európai oldal viszont hegemón városokkal lett tele. Ahol a lakosság többsége „egynemzetiségű” akar maradni. Nemcsak a magyarok nagy része utasítja el reflexből, hogy muszlim menekültek és emigránsok ezrei, tízezrei települjenek le az országban (vagy telepítsék le őket valamilyen európai kvótarendszer alapján), hanem a csehek, szlovákok, lengyelek, bolgárok és érzékelhetően most már a horvátok is így gondolkodnak. Vajon miért?
A brit történész az okokat a második világháború utáni évekre vezeti vissza. Becslések szerint akkoriban 14 millió menekült keringett Európa-szerte. A háború konfliktusai, a népek egymás ellen felkorbácsolt gyűlölete még az ötvenes évek elején is százezrek letelepülését akadályozta meg, még akkor is rengetegen éltek sátortáborokban, esély nélkül arra, hogy munkához jussanak, és új életet kezdjenek. Csak a beinduló nyugat-európai gazdaság, a jólét első csírái kezdték valóban megoldani ezt a problémát.
Kelet-Európa viszont másképp döntött. A háború katasztrófája arra a következtetésre juttatta az itt élőket, hogy hegemón, tiszta nemzeteket kell „előállítaniuk”, mert az lesz a béke záloga. Megindultak a lakosságcserék, Magyarországon élő szlovákokat költöztettek például a csehszlovák területekről kitelepített, ottani magyarok házaiba. És fordítva. Németek, svábok, lengyelek, zsidók, mindenki ment oda, ahova „való”, vissza a „saját” hazájába.
Aztán leengedték a vasfüggönyt, és minden így maradt. Ezért Kelet-Európában most tiszta, túlnyomó többségében egynemzetiségű országok ébrednek Csipkerózsika-álmukból az új népvándorlásra, és törik a fejüket, hogy mit is kellene tenniük.
Úgyhogy a Nyugat legyen megértő velünk, ez az ottani történészek üzenete a saját politikusaiknak…
Forrás: metropol;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
