Hurry sickness (“sietés betegség”). Ez az angol kifejezés a sietést mint modernkori „betegséget” állítja elénk, noha nem tartozik a szorosan vett tényleges egészségügyi vagy mentális rendellenességek körébe.
Mindennek ellenére nem hagyható figyelmen kívül, hiszen a „rohannom kell” üzemmód folyamatossá válása jelentős mértékben átrendezheti és átminősítheti az élet számos területét. Továbbá nem mentes a feszültségtől és aggodalomtól sem, így nagy a lehetősége annak, hogy nem tudjuk kihozni a legjobbat a pillanatokból.
Hogyan változtathatunk ezen?
Nyugalom
A tudatos lelassulás felszabadító ereje
Dr. Timothy Legg időskori és pszichiátriai mentálhigiénés ápolóként hívta fel a figyelmet a „hurry sickness” jelenségére. Kitér arra, hogy saját tapasztalatai alapján ismerte fel ezt a manapság sokakat érintő problémát. Elmeséli, hogy nagyjából tizenöt évvel ezelőtt részmunkaidőben dolgozott egy főiskolán, ami hat mérföldnyire helyezkedett el az otthonától. Az első néhány napban autóval ment be a munkahelyére, ám az utazást rendkívül stresszesnek és frusztrálónak érezte, megviselte a torlódásokkal, a hosszú sorokkal, az ingerlékeny sofőrökkel és a közlekedési lámpákkal együtt ráköszönő idegesség és türelmetlenség.
Ezért meghozott egy döntést: ezt követően kerékpárral teszi meg az utat. Elmondása szerint mindez felszabadító erővel bírt, és mindössze néhány perccel tartott tovább a beérés, mint autóval, ám annál többet nyert. Szabadon mozoghatott, így sikerrel sort keríthetett a reggeli és délutáni edzésekre, ám amit leginkább hangsúlyoz, az a mindfulness élmény, vagyis a jelen pillanatban élés, az aktív figyelés, és az ezzel járó „hab a tortán”, a csend és a nyugalom. Minden reggel energiával telten, frissen ért be a munkahelyére.
Értékes tapasztalatok
Legg a fenti történetét metaforának szánta, mely az életre rávetítve magában hordozza a lassúság művészetében rejlő értékes megtapasztalásokat. Az élet ezzel a hozzáállással nem csupán stressz-mentesebbé, hanem tartalmasabbá is válik. Egy Gill Hicks nevű, egy terrortámadás következtében súlyos megsérült, és elveszítette a fél lábát. Kis híján belehalt ezekbe a sérülésekbe, ám idővel azt tapasztalta, hogy el kezdett lassabban élni. Hicks elmondása szerint a lassúság fizikai módon való megtapasztalását rendkívüli élménynek tartotta. Nem csak nézett, hanem látott is, és be tudta fogadni az élet értékeit.
A mentálhigiénés szakember szerint: míg a rohanás egyenlő az elszakadással, zaklatottsággal és a stresszel, addig a lelassulás természetes éberséget és összekapcsolódást hoz magával. A rohanás a jelentől való menekülést jelöli, megfosztva magunkat attól, hogy a „most”-ban éljük meg magunkat, életünket. A tudatos lelassulás révén viszont képesek lehetünk lelassítani az időtapasztalatot. Ez azt jelenti, hogy sokkal intenzívebben éljük meg a jelent, a maga egyedi és újszerű tartalmaival, üzeneteivel, és mély tapasztalatokat vihetünk magunkkal. Ilyenkor:
Megnyílik a jelen pillanat időtlen minősége
Legg ezt úgy magyarázza, hogy az önmagunk lefékezéséhez kapcsolódó időmúlás megélése átminősül, egyszerűen azért, mert mélyebben éljük meg a rendelkezésünkre álló időpillanatokat. Kitöltjük, és betöltjük azokat fókuszált jelenlétünkkel, így nem érezzük úgy, hogy „elszaladt” fölöttünk az idő. A tudatos életvitelnek időlassító hatása lehet.
Senki előtt sem titok, hogy a modern élet ritmusa igen távol áll a lassúság művészetének gyakorlásától. Amit viszont egyénenként megtehetünk, az abban mutatkozik meg, hogy: hogyan reagálunk ezekre a gyorskori követelésekre és nyomásokra. A hozzáállásunk itt főszerephez jut. Eldönthetjük, hogy nem rohanunk, és a tudatos lassúság elvét szem előtt tartva éljük a mindennapjainkat, teljesítjük feladatainkat.
