A kék bálna vagy óriás bálna (Balaenoptera musculus) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a barázdásbálna-félék (Balaenopteridae) családjába tartozó faj.
A kék bálna a 30 méteres hosszával és a 173 tonnás testtömegével[4] a legnagyobb ismert állat, ami valaha is létezett.
Teste hosszú és karcsú, többféle kékesszürke árnyalattal. Testének felső része sötétebb, alsó része pedig világosabb. A kék bálnának jelenleg három alfaját különböztetik meg: a B. m. musculus-t az Atlanti- és Csendes-óceán északi részén; a B. m. intermediát a Déli-óceánban és a törpe kék bálnát (B. m. brevicauda) az Indiai-óceánban és a Csendes-óceán déli részén. A három valószínű alfaj mellett lehet, hogy az Indiai-óceán egyik kék bálna állománya egy negyedik alfajt alkot, melynek neve B. m. indica. Mint a legtöbb sziláscet esetében, a kék bálna legfőbb táplálékát a kisméretű rákok adják, melyeknek gyűjtőnevük krill, más néven világítórákok.
A 20. század elejéig, még mielőtt az ember ipari mértékben mészárolni kezdte ezt a bálnafajt, a kék bálna – rokonaival együtt – gyakori volt a Föld összes óceánjában és nagyobb tengerében. Egy évszázad alatt azonban az intenzív vadászat majdnem a kihalás szélére juttatta a fajt, mígnem 1966-ban nemzetközi összefogással védelmi intézkedéseket hoztak a kék bálna megmentésére. A 2002-ben végzett kékbálna-számlálás szerint világszerte 5–12 000 kék bálna létezik, öt csoportba vagy állományba csoportosulva. Bár a törpe kék bálnák számát csak becsülni tudják, valószínű, hogy törpe kékbálnából több él, mint a normál kék bálnából; mivel azonban nehezen megkülönböztethetőek, ezért korábbi számlálásoknál valószínűleg jelentősen felülbecsülték a kék bálnák számát.
Mielőtt elkezdődött volna az ipari mértékű bálnavadászat, az Antarktisz vizeiben körülbelül 202–311 000, de valószínűbb, hogy 239 000 kék bálna élhetett. Manapság a Csendes-óceán keleti részén, az Antarktisz vizeiben és az Indiai-óceánban, külön-külön körülbelül 2000 óriás bálna található. Az előbbi állományokon kívül, az Atlanti-óceán északi részén és a déli félgömbön, még két-két csoport létezik. A legősibb kékbálna-maradványt, amely egy részleges koponyából áll, Olaszország déli részén fedezték fel; ez a középső pleisztocén korszakból származott és körülbelül 1,5-1,25 millió évesre becsült.
A kék bálna a barázdásbálna-félék családjába tartozik, abba a családba, amelynek tagja a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae), a közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus), a Bryde-bálna (Balaenoptera cf brydei/edeni), a tőkebálna (Balaenoptera borealis) és a csukabálna (Balaenoptera acutorostrata) is. A tudósok szerint ez a cetcsalád a sziláscetek többi családjától körülbelül a miocén kor közepén vált le.
A legtöbb rendszerező a kék bálnát a Balaenoptera nembe helyezi, mint a nem nyolc fajának egyikét. Egyetlenegy rendszerező azonban a Sibbaldus nevű monotipikus nembe sorolja az állatot, de ezt a besorolást mások nem fogadják el. Az állat DNS-ét vizsgálva azt láthatjuk, hogy a törzsfejlődés (philogenesis) szempontjából a kék bálna közelebbi rokonságban áll a tőkebálnával és a Bryde-bálnával, mint a Balaenoptera nem többi fajával; szintén így közelebbi rokonságot mutat a hosszúszárnyú bálnával és a szürke bálnával (Eschrichtius robustus), semmint a csukabálnákkal (Balaenoptera acutorostrata és Balaenoptera bonaerensis). Ha a további kutatások megerősítik ezeket a rokonsági kapcsolatokat, akkor a jövőben a barázdásbálna-félék családját nagy mértékben át kell dolgozni.
A természetben legalább 11 kék bálna-közönséges barázdásbálna felnőtt hibridet figyeltek meg. Arnason és Gullberg kutatók szerint a két bálna közötti genetikai távolság az ember és a gorilla közti távolsággal egyezik meg. A Fidzsi-szigeteken dolgozó tudósok azt állítják, hogy kék bálna-hosszúszárnyú bálna hibridet fényképeztek.
Az óriás állatról az első leírást a skót orvos, Robert Sibbald készítette, ezt 1694-ben, a „Phalainologia Nova” című könyvében jelentette meg. 1692 szeptemberében Sibbald egy 23,4 méteres, partra vetett kék bálnát talált Firth of Forthnál, amelyről a következőket írja: „fekete, szarvszerű lemezei voltak” és „a két nagy lyuk a piramis alakjához hasonlított”.
A fajnév (musculus) a latin nyelvből van, és jelentése valószínűleg „izmos”, de „kis egeret” is jelenthet. Carl von Linné, aki tudományosan megnevezte az állatot 1758-ban, a „Systema Naturae” című könyvében, biztosan ismerte ezt, emiatt ironikusan kétértelmű névvel látta el az állatot. Herman Melville, a „Moby Dick” című regényében „kénes fenekűnek” nevezte ezt a bálnafajt, mivel a bálna testének alsó részén narancsszín-barna vagy sárga foltozás van; ez a kovamoszatoknak köszönhető. Ezt a bálnát korábban a következő nevekkel illették: Sibbald barázdásbálnája – mivel az állat első leírását a skót orvos, Robert Sibbald készítette –, nagy kék bálna és nagy északi barázdásbálna; ezeket a neveket manapság már nem használják. A kék bálna megnevezést először szintén a Moby Dickben használta Melville, de nem adott magyarázatot hozzá. Az állat angol neve, a blue whale, a norvég blåhval szóból ered. Ezt a norvég szót Svend Foyn norvég bálnavadász alkotta meg, miután tökéletesítette a szigonyágyút. 1874-ben Georg Ossian Sars norvég biológus ezt a megnevezést fogadta el az állat közönséges nevének.
A bálnavadászat betiltása óta még nem sikerült kideríteni, hogy világszinten a kék bálna állományai nőttek, vagy stabilak maradtak-e. Az Antarktisz vizeiben a legjobb felmérések szerint az állomány 7,3 százalékkal nő évente, de ez a szám 1 százalékkal kisebb, mint a vadászat előtti éves növekedés. A bálnavadászat betiltása után a szovjetek még illegálisan vadásztak a bálnákra. Feltételezések szerint az izlandi és a kaliforniai állományok növekedésnek indultak, azonban ez a statisztika szempontjából nem játszik fontos szerepet. A 2002-es évi felmérés szerint világszerte 5000–12 000 kék bálna élt, azonban a felmérésnek hiányosságai is vannak, mivel előfordulási területének egyes részeiről érkező adatok kisebb-nagyobb mértékben bizonytalanok.
A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN), már a Vörös lista megalkotása óta, veszélyeztetett fajnak minősítette a kék bálnát. Az Amerikai Egyesült Államokban a National Marine Fisheries Service (Nemzeti Tengeri és Halászati Szolgálat) az Endangered Species Act (a veszélyeztetett fajokról szóló törvény) értelmében ezt az óriás állatfajt veszélyeztetettnek tekinti. A legnagyobb ismert állomány a B. m. musculus alfajhoz tartozik. A csoport tagjai a Csendes-óceán északkeleti részén élnek, Alaszkától kezdve egészen Costa Ricáig, azonban a többség nyáron Kalifornia vizeiben látható. Ritka esetben ennek a csoportnak egyes tagjai átúsznak az óceán másik részére, Kamcsatkáig és Japán északi részéig.
Az Észak-Atlanti-óceánban két B. m. musculus-állományt ismernek el. Az egyik Grönland, Új-Fundland, Új-Skócia és a Szent Lőrinc-öböl között található meg. Ez az állomány körülbelül 500 bálnából áll. A másik csoport jóval keletebbre él. Tavasszal az Azori-szigetek környékén, míg július és augusztus között Izland vizeiben lelhető fel. Feltételezések szerint a két vulkanikus sziget közötti vándorút a Közép-Atlanti-hátság mentén húzódik. Izlandon kívül a kék bálnát még megfigyelték a Jan Mayen-sziget és a Spitzbergák környékén is, bár az ilyen északi előfordulása igen ritka. A tudósok még nem ismerik, hogy ezek az állatok hol töltik a telet. Az Észak-Atlanti-óceán összes állománya együttvéve 600–1500 kék bálnát számlál. A Brit-szigeteknél az intenzív kutatás ellenére 1923 óta egy kék bálnát sem láttak.
Merülő kék bálna Santa Barbara vizeiben
A déli félgömbön az állományok két alfajt foglalnak magukba, az antarktiszi B. m. intermediát és a kevésbé tanulmányozott indiai-óceáni B. m. brevicaudát. A környéken a legutolsó, 1998-as számlálás szerint 2280 kék bálna élt, ebből kevesebb, mint 1 százalék törpe példány volt. 1996-ban, Madagaszkár déli vizeiben 424 törpe kék bálnát számoltak, de meglehet, hogy az Indiai-óceánban több ezer példány is létezhet. Ha ez igaz, akkor a világszintű felmérések helytelenek, és a kékbálna-állomány valójában jóval nagyobb, mint gondoltuk volna.
A negyedik alfajt, a B. m. indicát, 1859-ben Edward Blyth fedezte fel az Indiai-óceán északi részén. Mivel igen nehéz megkülönböztetni a B. m. brevicaudától, gyakran ennek az alfajnak a szinonimájaként használják. A Szovjetunió által közölt adatok – amelyek a bálnavadászatok során jöttek létre – szerint a nőstények mérete inkább egyezik a B. m. brevicaudáéval, semmint a B. m. musculuséval, bár a B. m. brevicauda és a B. m. indica közötti eltérések nem is kicsik. A két alfaj eléggé elkülönülten él, továbbá a szaporodási időszakuk hat hónappal eltér egymástól.
A kék bálna alfajainak vándorútja kevéssé ismert. Például törpe kék bálnákat figyeltek meg az Indiai-óceán északi részén, Omán, a Maldív-szigetek és Srí Lanka vizeiben; ezek lehet, hogy helybéli állatok. Továbbá a chilei és a perui állatok saját állományt alkothatnak. Egyes antarktiszi kék bálnák a telet a Dél-Atlanti-óceán keleti részén töltik, azonban ugyanezeknek a példányoknak a hangja hallható Peruban, Nyugat-Ausztráliában és az Indiai-óceán északi részén is. 2007-ben Chilében, a Corcovado-öbölben levő Chiloé-sziget környékén egy új táplálkozóhelyet fedeztek fel, itt 326 kék bálna gyűlt össze táplálkozni. A chilei Cetacean Conservation Center (Ceteket Védelmező Központ) – a chilei haditengerészet támogatásával – megpróbálja védett hellyé tenni az új táplálkozó területet. Közben természetesen kutatások is folynak.
A kékbálna-állományok pontosabb felmérését a Duke Egyetem emlősökkel foglalkozó tudósai támogatják. A bálnaszámláláshoz több mint 130 megfigyelő forrást vesznek igénybe, köztük az Ocean Biogeographic Information System—Spatial Ecological Analysis of Megavertebrate Populationst, röviden OBIS-SEAMAP (Óceáni Életföldrajzi Információs Rendszer-Óriás gerinces Populációk Térbeli Ökológiai Analízise).
Megjelenése
Ezen a képen jól látszik foltozottsága és kisméretű hátúszója
Ennek a hatalmas állatnak a teste hosszú és kúpszerű. A többi bálnáktól eltérően, amelyek tömzsibbek, a kék bálna nyúlánkabb testalkatot mutat. Feje lapított és U alakú. Egy jól kiemelkedő „taréj” húzódik az orrnyílásoktól a felső ajakig. Szájának elülső része vastag. Nincs foga, helyette a szájpadlásáról eredő több száz (320) szilával szűri ki a tengervízből a planktont. Szilája 100 centiméter hosszú és 55 centiméter széles. Torka igen szűk, ezért csak kisebb állatokat tud lenyelni. A toroktól kezdve, a testtel párhuzamosan, 70–118 barázda húzódik. A barázdák növelik a száj térfogatát, vagyis az állat nagyobbat falhat, sőt a víz kinyomásában is szerepük van (erről többet a Táplálkozása szakaszban).
Szila egy brit columbiai múzeumban
A hátúszója kicsi, csak merüléskor vehető észre, és testhosszának a háromnegyedénél található meg. A hátúszó alakja a különböző példányoknál eltérő, egyeseknél alig észrevehető kis dudor, másoknál még sarlóalakú is lehet. Mikor a felszínre jön lélegezni, a kék bálna a vállát és orrnyílásait a többi bálnától eltérően magasabbra emeli, magasabbra, mint a közönséges barázdásbálna és a tőkebálna. A kutatók ezeknek köszönhetően különböztetik meg egymástól a bálnafajokat. Az Atlanti- és a Csendes-óceán északi részén élő állatok merülés közben magasra emelik farokúszóikat. Lélegzés közben és szélcsendes időben a bálna egy, legfeljebb 12, átlagosan 9 méter magas páraoszlopot lövell ki az orrnyílásain; ez 4–5 másodpercig látható. Tüdejében 5000 liter levegő fér el. A kék bálnának ikerorrnyílásai vannak, amelyeket nagyméretű képződmények vesznek körül.
Mellúszói 3–4 méter hosszúak. A felső részük szürke, vékony fehér sávval bekeretezve, alsó részük pedig teljesen fehér. A fej és a farokúszó általában egyformán szürke. A bálna testének felső része és néha a mellúszók felső részei is foltozottak. A foltozottság sűrűsége példánytól függően különböző. Egyes állatok egész teste palaszürke, míg mások sötétkékek, szürkésfeketék vagy feketék, az utóbbiakon sűrű a foltozottság, általában.
Mérete
A kék bálna, a Hector-delfin és az ember méreteinek az összehasonlítása
Alighanem a valaha élt legnagyobb testű állat bolygónkon. Hossza a 30 métert, tömege pedig a 173 tonnát is elérheti. A mezozoikum földtörténeti időben élő legnagyobb ismert sauropoda dinoszaurusz, az Argentinosaurus 73 tonnás tömegével akkora volt, mint egy átlagos méretű kék bálna.
A kék bálna tömegét az állat hatalmas méretei miatt igen nehéz megmérni. Mint a legtöbb bálna esetében, amelyekre az ember vadászott, a kék bálnát sem egészben, hanem feldarabolva mérik le. Ez a mérési módszer azonban nem tökéletes, mivel a feldarabolás során nagy mennyiségű vér és egyéb folyadék vész el. Az elfolyt folyadékok ellenére egy átlagos méretű példány testtömege 73–136 tonna. Egészében véve, az északi állatok kisebbek, mint a déli félgömbön levő példányok.
Jól látszanak az állat barázdái
Még nem ismert pontosan, hogy melyik volt a legnagyobb valaha kifogott kék bálna példány, mivel az adatok többsége a 20. század első feléből származik. Az adatokat pedig nem tudósok gyűjtötték, hanem az Antarktisz vizeiben vadászó bálnavadászok, akiknek nem voltak megfelelő műszereik. Az eddigi adatok szerint a legsúlyosabb állat 173 tonnás volt. A leghosszabb bálna címét két nőstény birtokolja, az egyik 33,6 méter, a másik 33,3 méter hosszú volt, de egyikük esetében sem mérték le a testtömeget. A Nemzeti Tengeri Emlősök Laboratórium (National Marine Mammal Laboratory) által megmért leghosszabb kék bálna egy 29,9 méteres nőstény volt; ezt a példányt a japánok fogták ki az Antarktisz vizeiből, az 1946–1947-es vadászszezon idején.[4] 1937–1938 között, az Antarktisz környékén, az Amerikai Egyesült Államok Parti őrségének (USCG – United States Coast Guard) dolgozó Quentin R. Walsh hadnagy, aki abban az időben az Ulysses nevű bálnafeldolgozó hajó felügyelője volt, egy alkalommal egy 29,9 méteres vemhes nőstényt mért le.[34] 1959-ben a japánok vadászták le a Csendes-óceán északi részén a leghosszabb állatot, ez is egy nőstény volt, de valamivel kisebb, csak 27,1 méteres volt. Az Észak-Atlanti-óceán leghosszabb kék bálnája egy 28 méteres nőstény volt, amelyet a Davis-szorosban ejtettek el.
Hatalmas mérete miatt az állatvilágban a kék bálna szervei a legnagyobbak. A kék bálna nyelve körülbelül 2,7 tonna tömegű. Szája a megnyúlt barázdákkal együtt képes 90 tonna táplálékot és vizet befogadni.[8] Szűk torka miatt ennek ellenére a kék bálna képtelen labda méretű élőlénynél nagyobbat lenyelni. Az összes állat közül ennek a bálnának van a legnagyobb szíve, átlagosan 180 kilogramm. A kék bálna agya viszonylag kis méretű a testtömegéhez viszonyítva, mindössze 6,9 kilogramm, ami az állat testtömegének körülbelül 0,007%-a. Az összes állat közül ennek a bálnának van a legnagyobb pénisze, mintegy 2,5 méter hosszú. Életének első hét hónapjában a kékbálna-borjú naponta 380 liter tejet fogyaszt. A borjú gyorsan növekszik, 24 óránként 90 kilogrammot szed fel magára. A borjú a születésekor 2700 kilogrammos, körülbelül akkora, mint egy kifejlett nílusi víziló (Hippopotamus amphibius).
Életmódja
A kék bálna orrnyílásai:
A kék bálna általában magányosan, vagy egy másik társaságában él. Nem ismert, hogy a vándorló pár meddig marad együtt. Az olyan helyeken, ahol bőséges a táplálékkínálat, akár ötven kék bálna is összegyűlhet. A kék bálna a fajtársaival nem alkot olyan nagy, szoros családi kapcsolatot, mint ahogy azt más bálnafajok esetében láthatjuk.
Vándorláskor, vagy amikor más bálnákkal érintkezik, 15–20 kilométert tesz meg óránként, de gyors meneküléskor óriási testével 37 km/h, rövid időre pedig 50 km/h sebességre is képes. Táplálkozáskor úszása lelassul 5 km/h-ra.
Táplálkozása
Euphausia superba, a kék bálna egyik fő tápláléka.
A kék bálna szinte kizárólag lebegő világítórákokat, úgynevezett krilleket fogyaszt, azonban néha evezőlábú rákokkal (Copepoda) is táplálkozik. A táplálékként szolgáló zooplanktonban levő rákfajok óceánokként változóak. Az Észak-Atlanti-óceánban: északi krill (Meganyctiphanes norvegica), Thysanoessa raschii, Thysanoessa inermis és Thysanoessa longicaudata; az Észak-Csendes-óceánban: Euphausia pacifica, Thysanoessa inermis, Thysanoessa longipes, Thysanoessa spinifera, Nyctiphanes symplex és Nematoscelis megalops; az antarktiszi vizekben: Euphausia superba, Euphausia crystallorophias és Euphausia vallentini. A jeges vízben több az oxigén és a szén-dioxid, mint a meleg vízben, ezért ott különösen gazdag az élővilág.
A kifejlett kék bálna naponta 40 millió krillt fogyaszthat, ez körülbelül 3,6 tonna táplálékot jelent. Amikor egy bálna gyomrát megvizsgálták, 425 kilogramm krillt találtak benne. A felnőtt állatnak naponta körülbelül 1,5 millió kilokalória kell ahhoz, hogy életben maradhasson.
Mivel a krill állandóan mozgásban van, a bálna kénytelen utánuk úszni. Nappal körülbelül 100 méteres mélységekben vadászik, csak éjszaka táplálkozik a víz felszínén, amikor a krill felfelé vándorol. A táplálkozási célú merülések általában 10, néha 20 percig tartanak, a rekord 36 perces volt. Felbukkanáskor áttöri magát a planktonfelhőkön, miközben nagyokat „kortyol”: a száját félig bezárja, közben sziláin át a nyelve segítségével kipréseli a vizet, ily módon szilasertéi között bőséges mennyiségű tápláló planktont fog fel. Krillvadászat közben a kék bálna véletlenül kisebb halakat, egyéb rákokat és kalmárokat is lenyelhet.
Éneke
Cummings és Thompson (1971) becslései szerint a kék bálna hangjának erőssége 1 méter távolságban 155 és 188 decibel közöttinek felel meg, 1 μN/m² nyomás esetén.
Mindegyik bálnacsoport a 10-től 40 Hz-ig terjedő frekvenciatartományt használja (az emberi fül érzékelésének alsó frekvenciahatára 20 Hz körül van). Egy-egy ének hossza 10–30 másodperc közötti. A Srí Lanka partjainak közelében élő kék bálnák négy hangból álló mintát ismételnek, amik egyenként akár két percig is eltartanak. Ez hasonlít a hosszúszárnyú bálna jól ismert énekére. Mivel ez más populációban nem fordul elő, a kutatók úgy vélik, hogy ez a jelenség csak a B. m. brevicauda („törpe”) alfajra jellemző.
A bálnák énekének okai pontosan nem ismertek.
Richardson és társai (1995) hat lehetséges okot sorolnak fel:
az egyes egyedek közötti távolság megtartása;
a fajok és az egyedek felismerése;
az adott helyzetre vonatkozó információ közlése (például táplálkozás, figyelmeztetés vagy udvarlás);
a társadalmi helyzet fenntartása (például hívás nőstények és hímek között);
a vízben lévő akadályok felderítése;
a zsákmány helyének meghatározása.
A kék bálna hangja
