de Tóth Béla munkája ugyancsak ritkaság
Az újságírószakma voltaképpen egyféle iparos mesterség: tulajdonképpen nem szépírás, de valami ahhoz hasonló tevékenység, esetenként egészen közel áll az irodalomhoz – de mégsem az.
A klasszikus közép-európai újságírás (ezen belül a magyar meg pláne…) egy-egy műfaja ugyanakkor mégiscsak szépírásnak tekintendő, nem csak azért, mert esetenként még csak föl sem fedezhető benne a klasszikus hírlapírói alap, miszerint a konkrét híradásból a mindenkori (másnapra már el is évülő) aznapról esik szó, azon belül is arról, hogy ki, mit, hol, mikor és hogyan csinált valamit, ami mások – sokak – számára fontos.
A hírlapszerkesztők álma az olyan újságíró, aki befolyásmentesen, politika függetlenül és persze röviden, de nagyon precízen rögzíti a társadalmi-politikai- kulturális élet eseményeket.
Tudni való azonban, hogy az ilyen újságíró csak a szerkesztő képzeletében létezik – még akkor is, ha egy-egy újság kiírja magának a mottót, miszerint a hír szent, a vélemény meg szabad, hisz ha az újságíró meg is birkózott a függetlenséggel, majd elbotlik vele maga a szerkesztő…
Ma az újságírás egy igazán sajátos művelőjére, jelesül Tóth Bélára (1857-1907) emlékezünk, mert munkásságát igazán érdemes felidézni – tulajdonképpen bármikor.
Először is leszögezem: e tucatnevű elődöm és kollégám a szakma egyik legnagyobbika volt, noha tudomásom szerint soha egyetlen konkrét hír vagy tudósítás nem került ki a keze alól.
Ilyenformán lapjánál akár nélkülözhető is lett volna – tevékenysége ugyanakkor pótolhatatlan.
Cikkei (esetenként neve megjelenítése nélkül) ma is elő- előkerülnek, történeteiből szinte mindenki ismer nem is egyet, olykor idézi is – anélkül, hogy sejtelme volna, hogy a sztori megörökítése Tóth Béla nevéhez kötődik.
Nézzük csak, mit ír róla a netlexikon:
„Tóth Béla (Pest, 1857. október 20. – Budapest, 1907. április 3.) újságíró, filológus, művelődéstörténész, író, műfordító. A századforduló elismert, sokoldalú publicistája volt, de jelentős munkásságot fejtett ki a magyar nyelvű proverbiumok, anekdoták, aforizmák és szállóigék összegyűjtése és filológiai feldolgozása terén is. Tóth Kálmán (1831–1881) költő, író és Majthényi Flóra (1837–1915) költő fia.”
Egyébiránt a fenti rövid összefoglalóban a „de” kötőszó utáni mondatrészen van a hangsúly.
Továbbmegyek:
„Ismertségét és elismertségét elsősorban filológiai és művelődéstörténeti kutatásainak köszönhette. Összegyűjtötte és magyarázatokkal kiegészítve közreadta a magyar irodalom aforizma- és szállóigeanyagát. Tudományos szempontból is jelentős a magyar anekdotakincset összefoglaló, hatkötetes monografikus műve. Széles olvasóközönséget hódított meg egyetemes művelődéstörténeti érdekességeket ismertető írásaival és könyveivel is. Egyebek mellett ő tisztázta a „magyar Faustként” elhíresült 18. századi orvosdoktor, Hatvani István alakját az ördöngösség évszázados vádja alól, ő tárta fel a 16. századi budai dervis, Gül baba történetét. Munkatársa volt A Pallas nagy lexikonának és a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak is. Nyelvészeti írásaiban Szarvas Gábor ortológ – az idegen hatásokat és a nyelvújítási törekvéseket elutasító – nyelvművelési elgondolásai mellett szállt síkra, emellett nevéhez fűződik több koholt nyelvemlék leleplezése is.”
Az anekdoták összegyűjtésében és feldolgozásában iszonyatos és fölöttébb hálátlan hangyamunkáról van szó, bár a hálás (?) utókor e tevékenységet újra meg újra felfedezi és felhasználja – igaz, leginkább Tóth Béla nevének említése nélkül.
Legnagyobbjaink a XIX., és akár XX. századi prózánk jelesei éppen az anekdota műfajából építkeztek, hisz Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula egész életműve alapvetően anekdotikus – de hol van az ő ismertségükhöz képest Tóth Béla neve, noha a hat kötetnyi anekdotájára bárki alapozhatna egy komplett életművet.
„Anekdotakedvelő nemzet vagyunk mi, magyarok” – írta 1898-ban Tóth Béla A magyar anekdotakincs című könyvében.
Szerb Antal fokozta ugyanezt a véleményt, szerinte „Magyarhonban ősidőktől tisztelték azt az embert, aki anekdotákat tudott mondani. A XVI. századi irodalmi értékű levelezés tele van remek históriákkal. Klasszikusaink, Arany és Jókai sokszor merített a magyar anekdotázó hajlamból, de „formaalkotó művészi mozzanattá csak Mikszáthnál lett”. A nagy palóc egyik írásában utal is a legrégibb ősre, mert „már Attila humorral felelt Róma könyörgő püspökének: »Ha te Isten szolgájának mondod magad, én akkor az Isten ostora vagyok.«”
Mikszáth – aki az anekdotázó királyok között főkirálynak számít – klasszikussá vált regényeibe foglalt adomáival – lepipálta a konkrét anekdoták királyát.
Így aztán Tóth Béla igazán megérdemli, hogy évente egyszer-kétszer rátegyük koronáját az ő fejére – ezt tesszük mi ma.
Szerző: Mészáros Sunyó Újságíró
