A társadalombiztosítás alaptörvényeként a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. (Tbj.) törvény szolgál.
E jogszabály mindent tartalmaz, amit a biztosítási és járulékfizetési kötelezettségről, illetve az ezek által megalapozott ellátásokról tudni kell. Pontosabban, az 1998. évi hatálybalépésekor mindent tartalmazott, ugyanis az elmúlt csaknem húsz évben több olyan – alapvetően nem társadalombiztosítási – jogszabály is született, amely „önállóan” társadalombiztosítási jogállást, jogosultságot határoz meg.
Ennek egyik tipikus példája a kisadózó vállalkozások tételes adójáról (kata) szóló 2012. évi CXLVII. törvény. A jogszabály éveken keresztül teljesen önállóan határozta meg a kisadózók társadalombiztosítási jogállását, ellátásra való jogosultságát, ellátási alapját. Noha 2016 júniusától a főállású kisadózó biztosítására a Tbj.-ben is történik utalás (Tbj. 5. paragrafusa szerinti biztosítottá vált), de a biztosítására vonatkozó szabályokat (feltételek, bejelentés, biztosítás időtartama, annak szünetelése), illetve az ehhez kapcsolódó ellátási alapokat továbbra is a katatörvény tartalmazza.
Az egyszerűsített foglalkoztatásról (efo) szóló 2010. évi LXXV. törvény szintén a Tbj.-től függetlenül rendelkezik az alkalmi munkavállalók, idénymunkások, illetve statiszták társadalombiztosítási jogállásáról.
A törvény 10. szakasza szerint az egyszerűsített foglalkoztatás keretében alkalmazott munkavállaló (aki után a munkáltatója kedvezményesen tehet eleget a közteherviselési hozzájárulásnak) nem minősül ugyan a Tbj. szerinti biztosítottnak, de nyugellátásra, baleseti egészségügyi szolgáltatásra, valamint álláskeresési ellátásra jogosultságot szerez.
A nyugellátás számításának alapja napi 500 forint közteher esetén 1370 forint/nap, napi 1000 forint vagy azt meghaladó közteher esetén 2740 forint/nap.
Az említett ellátások sem illetik meg azt a munkavállalót, aki más EGT-tagállamban vagy egyezménnyel érintett államban biztosított, és emiatt a munkaadónak nem kell közterhet fizetnie utána.
Ugyanakkor, ha a foglalkoztató „elvéti a lépést”, és megsérti a törvényben foglalt korlátokat (például a foglalkoztatottak létszáma vagy a foglalkoztatás tartama vonatkozásában), a jogviszony automatikusan a Tbj. hatálya alá kerül mind a biztosítási kötelezettség, mind pedig a járulékfizetés vonatkozásában.
Az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás (ekho) szerinti adózási módot választók társadalombiztosítási ellátását az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulásról szóló 2005. évi CXX. törvény az efotörvényhez hasonlóan tételesen határozza meg.
A törvény 12. paragrafusa felsorolja, hogy az állami költségvetésbe fizetett ekho alapján a magánszemély egészségügyi szolgáltatásra, baleseti egészségügyi szolgáltatásra, baleseti járadékra és nyugdíjbiztosítási ellátásra jogosult. Ugyanakkor nem szól az ellátási alapról, amelyet az adott ellátásokra vonatkozó törvényben (például társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvény) találunk meg.
Ezzel párhuzamosan a törvény 13. paragrafusának (7) bekezdése rögzíti, hogy az ekhót fizető magánszemély biztosítási jogviszonyára és e jogviszonyával összefüggő nyilvántartási, adatszolgáltatási, járulékfizetési kötelezettség teljesítésére, valamint jogosultságaira az e törvényben meghatározott eltéréssel a Tbj. rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.
Hogy e két jogszabályhely ne mondjon ellent egymásnak, azt „az e törvényben meghatározott eltéréssel” kitétel biztosítja.
Ennek ellenére nem egyszer találkozhatunk – akár nyugdíjhatározatban is – ezzel ellentétes jogalkalmazással, amikor a megbízási díj kapcsán ekho szerinti adózást választó személy biztosítási kötelezettségét a Tbj. 5. paragrafus (1) bekezdésének g) pontja alapján bírálják el, azaz, ha az érintett e tevékenységből származó ekhoalapot képező havi jövedelme nem éri el a minimálbér 30 százalékát, illetve naptári napokra ennek harmincad részét, nem tekintik biztosítottnak, és a jogviszonyát sem szolgálati időként, sem nyugdíj alapjául szolgáló jövedelemként számítják be.
Ez a megközelítés azonban ellentmond a jogszabálynak. Legfőbbképpen azért, mert az ellátást jelen esetben nem a biztosítási kötelezettség, hanem az ekho megfizetése alapozza meg. Márpedig e tekintetben nincs döntési lehetőségük a feleknek, ha nem nyugdíjas, illetve EGT-államban biztosított személyről van szó, jogviszonytól, összegtől, időtartamtól függetlenül a magánszemélynek meg kell fizetnie a 15 százalékos – nyugdíjjárulékot is magában foglaló – ekhót.
Így például azt sem vizsgáljuk – mert az ekhotörvény e tekintetben is felülírja a Tbj. törvényt –, hogy felhasználási szerződés alapján történő jogok felhasználásának ellenértékeként került-e sor a kifizetésre, ami egyébként nem minősülne járulékalapnak.
Forrás: adozona
Képek: Hirmagazin.eu
