A TANÁR ÚR
Tanítani, nem középiskolás fokon….
Amikor én kezdtem tanítani, szigorú szabályok voltak. A tanmenet mellett minden órára óravázlatot kellett írni, amit a tanárok ellenőriztek. Igyekeztem a szigorú követelmények mellett olyan játékos órákat tartani, ahol jól érezték magukat a gyerekek, én is aktívan velük játszottam. Olyan népszerűek lettek a foglalkozásaim, hogy a diákok nagy része nem ment más szakkörre, inkább hozzám jött sportolni. Lett is ebből komoly háború a tantestületen belül. Tudom, nem voltam jó kolléga, mert azt gondoltam, ez egy verseny a gyerekek boldogságáért, és szeretettem volna elérni, hogy vegyék fel ők is a tempót. Szerencsére később ezt tapasztaltam külföldön is.
Egy salakos kis pályánk volt a falu közepén, tornaterem nem volt, ez télen lehetett volna probléma, mert abban az időben félméteres nagy havazások voltak. Ezt úgy oldottuk meg, hogy a melegítő ruházat mellett a sportcipőbe nejlonzacskót helyeztünk, így nem ázott el a zokni, és kisebb esélye volt a megfázásnak.
Eszembe jutott ez, amikor Svédországban voltam egy középiskolában, és a kollégiumból lementünk egy alagsori folyosóra, amely az uszodába vezetett. Azt mondták ez azért lett így kialakítva, hogy úszás után, vizesen nehogy megfázzanak a diákok, amíg a kollégiumba visszajutnak.
Télen is napi öt órát tartottam. Ilyenkor nem csak játszottunk a hóban, hanem felfutottunk a közeli dombra is. Természetesen én is mind az öt órát végigfutottam az osztályokkal, és amikor délben hazamentem, pihennem kellett egy kicsit, hogy a délutáni foglalkozásokat is bírjam. Eleinte a szülők nagyon háborogtak a módszereim miatt, de a körzeti orvos anélkül, hogy egyeztettünk volna, azzal győzte meg a szülőket, hogy a gyerekek sokkal kevesebbszer lettek betegek, mint korábban. Egyre több versenybe és játékba vontam be a szülőket is, nagy sportélet alakult ki a kis pályán. Nem csak a gyerekeknek, hanem a szülőknek is rendeztem mérkőzéseket, versenyeket.
A gyerekek tekintélyét hamar kivívtam a közös játékkal, de a nyolcadikos fiúknál éreztem, hogy ez erő kérdése, mivel ők magasabbak voltak, mint én, utolsó évükben nem akartak mindenben részt venni. Birkózóversenyt rendeztem az osztályokon belül, majd egyenként kihívtam az első hat helyezetett. Fölényem nem volt kérdéses, minden összecsapásban legyűrtem, összecsomagoltam őket, így ettől az időszaktól kezdve nem volt probléma a fegyelemmel. Nyolcadikban külön fiú és külön lány osztály volt. A fiúk elismerését sikerült megszerezni, de a lányokét ilyen módon nem lehetett, nekik biológia órát tartottam, így győztem meg őket, hogy nem csak tornatanár vagyok.
Ekkortájt rendeztek diákolimpiákat is, ahova minden évben elmentünk, hogy felmérjük diákjaink képességeit, fejlődését. Az elért siker jó visszajelzése volt a munkánknak. Azonban ezek a sikerek jó szokás szerint szakmai féltékenységet is hoztak, és azzal vádoltak, hogy nem elég tudatos a munkám. Vettem húsz méter falvédő papírt, és annak a fehér oldalára minden versenyen résztvevő gyereknek edzéstervet készítettem, amit a verseny előtti időszakban kellett teljesíteniük, és kiragasztottam a folyosóra. Ennek hatására a diákok olyan látványos fejlődésen mentek keresztül, hogy ezután már nemcsak járási, hanem megyei versenyeken is sikereket értünk el, az ellendrukkerek is elcsendesedtek. Fontos volt számomra, hogy a mozgással ne büntessek, játékkal pedig jutalmazzak, mert a testnevelésnek nem csak a fizikai teljesítmény növelése a cél, hanem a jellem és akarat fejlesztése, ami az életben nyújt majd segítséget.
Tíz évig tanítottam és dolgoztam itt. Huszonöt évvel azután, hogy eljöttem innen, megkerestek azzal, hogy a tanítványaim rendeznek nekem egy napot sporteseményekkel, zenés estével, mivel szeretnének velem újra találkozni. Nevemre szóló sport mezt csináltattak, hogy én is játsszak a futballmeccsen. Azt mondták látni szeretnék, hogy ötven felett is hogyan játszom, mert nekik természetes, hogy én mindig ott vagyok köztük. Fantasztikus volt látni, hogy ennyien megjelentek miattam, látni akartak és nem felejtettek el. Volt, aki megölelt, volt, aki csak megsimogatott, mindenkinek volt hozzám egy-egy jó szava. Az egyik tanítványom felesége elmondta, hogy a férje súlyos infarktuson esett át, és amikor a rehabilitáció során szenvedett a járással, azzal biztatta magát, amit a tanár úr mindig mondott: „Ilyen helyzetekben derül ki milyen ember vagy, milyen az akaraterőd, amikor már nem bírod, még akkor is meg kell tenned egy lépést”. Nemsokára megjelent az említett Pisti is, elém állt, és azt kérdezte: „Büszke rám a tanár úr?” Igen, mondtam, és abban a pillanatban könnyezve megöleltük egymást. Igen, nekünk pedagógusoknak ezért életünk a nevelés.
Egy másik anyukát ezzel állt elő: „Tudja-e tanár úr, hogy mi asszonyok szerelmesek voltunk a maga lábába?” Nem tudtam, de mostanában, mivel egy elhibázott műtét miatt nehezen mozgok, sokszor eszembe jut, hogy voltak ezeknek a lábaknak jobb napjai is.
Az évek során gyorsan kaptam újabb feladatokat. Délelőtt tanítottam, délután sportfoglalkozásokat tartottam, majd a falu focicsapatának az edzője lettem, illetve női kézilabda csapatot alapítottam. A sporttal kapcsolatos ambícióim mellett a kultúrát sem hanyagoltam el, hisz szerettem a színházat és a mozit, később a falusi kultúrházat is én vezettem. Naponta reggel héttől este tízig voltak feladataim, azt mondták, olyan vagyok ebben a faluban, mint órában a rugó. Mind sportban, mind kultúrában sikerült megvalósítani az álmaimat. Felléptek nálunk a kor legnagyobb magyar színészei, énekesei, humoristái, sportolói. A nagyteremben csillárról is emberek lógtak, olyan nagy volt az érdeklődés a különböző kulturális műsorok, programok iránt. Mozgalmas, és változatos élet volt.
A hétköznapok után szombaton este műsor a kultúrházban, vasárnap délelőtt kézilabda bajnoki, délután futball bajnoki mérkőzések. Ezek után nem csoda, hogy fejembe szállt a dicsőség. Huszonkét éves koromig nem ittam alkoholt, azonban egyik hétvégi, nagy sikert hozó mérkőzés után, nem tudtam kitérni az alkohol elől, ami olyan jól sikerült, hogy három zenész kísért hazáig zeneszóval. Másnap reggel tanítás, még jó, hogy korábban felkészültem, mert az első órán az igazgatónő jött órát látogatni, biztosan hallott az előző este eseményeiről.
A gyerekek lelkesedése és szeretete mellett fontos volt, hogy legyenek olyanok, akik szakmailag és emberileg is kontrollálják a munkámat, ez volt a feladata a testnevelés szakfelügyelőnek és az igazgatónőnek.
Megtartottam az órát, majd felmentünk az igazgatói irodába, és az igazgató szólt a helyettesének, hogy a többi órámra helyettesítő tanárt küldjenek. Az irodában az asztaltól öt méterre lévő szőnyeg szélére állított, ebben az időben ez volt a szokás, és elkezdte elemezni az órámat. Még emlékszem, azt mondta szakmailag mindent megcsináltam, de nem volt hangulata, pedig úgy tudja, hogy rám nem ez a jellemző. Nem tudom mit mondott még két órán keresztül, pedig ott álltam és hallgattam, majd amikor látta, hogy majdnem összeesek, elküldött haza. Sosem mondta, hogy miért csinálta, de nem is kellett, mert ez számomra olyan lecke volt, hogy ilyet a tanítási időszakban többet nem követtem el. Elismerte a munkámat és megvédett a támadásoktól, nagyon sok elismerést kaptam tőle. Amikor huszonöt év múlva újra találkoztunk, egy nagy csokor virággal köszöntem meg a rengeteg támogatást, amit a pályám elején kaptam tőle.
Miben segítettek ezek az óralátogatások? Egy másik alkalommal a szakfelügyelő, a nagytekintélyű Pali bácsi, a folyosón tartott szekrényugrásos órámat felügyelte, majd utána azt mondta, ő több évtizedes tapasztalattal sem merné ezt bevállalni. Nem eset jól, amit mondott, de miután elgondolkodtam rajta, rájöttem, igaza van. Tetszett neki az óra, de felhívta a figyelmem a lehetséges, nemkívánotos eseményekre. Tudom ez apróság, és ezt nem is tanítják a főiskolán, de több ilyen meglátással egyengette, és tette jobbá a munkámat az évek során amellett, hogy a tantestület előtt is mindig megvédett.
Tíz év után elkerültem erről a vidékről és az ő látóköréből, legközelebb évek múlva találkoztunk akkor, amikor egy országos testnevelő konferencián arany plakettel ismerték el a munkámat. Örültem ennek, de még jobban annak, hogy ő is ott volt a díjátadáson. Könnyezve megöleltük egymást, és csak annyit mondott „Én tudtam egyszer megérkezel ide”.
Gábor Frank
