A TANÁR ÚR
Nem biztos, hogy…
Életem során többször jutottak eszembe Ézsaiás próféta szavai, „nem biztos, hogy te mész rossz irányba akkor, amikor mindenki szembe jön veled”
A nyolcvanas években az iskolák és főleg a testnevelők úgy tiltakoztak, amiért nem volt elég tornaterem, hogy kivitték a gyerekeket az utcára, és a járdán futatták őket. Ettől igazán nem lettek edzettebbek, csak elvették a kedvüket a mozgástól, és tönkrementek az ízületeik a betonon való futástól. Alsó tagozatban pedig egyáltalán nem tartottak testnevelés órát, mert nem volt hely, ahol megtarthatták volna.
Én azonban úgy gondoltam, hogy van más megoldás is. Minden helyiségre, tanteremre, folyosóra, udvarra, azaz nehéz körülményre kidolgoztam olyan játékos foglalkozást, amelyen a gyerekek jól érzik magukat miközben edződnek. Módszereimet megjelentettem egy módszertani könyvben, melyeket így több száz iskolában vezettek be és használtak, igaz ebben segített a könyv TV-s népszerűsítése is. A kisváros öt iskolájában nem csak bevezettük, de orvosokkal felmértük a gyerekek egészségi állapotát, és ennek megfelelő differenciált foglalkozásokat szerveztünk. Lássuk be, nem minden 12 éves gyerek visel 32-es kabátot. A kilencvenes évek elején, amikor ezzel már kevésbé foglalkoztam, mert igazgatói feladataimmal voltam elfoglalva, a minisztérium meghirdetett egy országos testnevelés tanítási módszertani pályázatot, amelyre beküldtem a könyvemet. Sok pályázat érkezett, volt rengeteg jó módszer. Az eredményhirdetésen három művet az első hellyel díjaztak, köztük az enyémet is, akkor tehát nem lehetett olyan rossz.
A nyolcvanas években több nagy sporteseményt is rendeztem, így hát merészen azt gondoltam, hogy csinálok egy olimpiai napot is. Meghívtam több város iskoláját, több ezren jöttek, futottunk, úsztunk, kajakoztunk, fát ültettünk, és a résztvevők aláírásos dokumentumát átadtam némán a Magyar Olimpia Bizottság vezetőjének a TV kamerái előtt. Igaz, ezt az egészet figyelemfelkeltésnek szántuk, el szerettük volna érni, hogy Magyarország részt vegyen a következő Olimpián, mivel az előzőn nem voltunk. Azonban az esemény reggelén kaptam egy telefont, az államtitkár hívott engem, kis vidéki pedagógust, hogy „ ha beolvassa a TV-be, hogy ezt azért csinálták, hogy menjünk az Olimpiára, ami ügyben a párt még nem hozott döntést, holnap már más csukja be az ajtót maga mögött”, ezért csak ilyenre sikeredett. Ezek után az Olimpián nagy boldogság hallani, amikor a riporter azt ordítja „Gyere kicsi lány, gyere”.
A kilencvenes évek elején a Bakonyban voltam iskolaigazgató a rendszerváltás minden megpróbáltatásával. Bezárták a szénbányát, és a korábbi jólét helyét bizonytalanság és anyagi problémák vették át. Voltak olyan gyerekek, akiknek még a mindennapi betevő is problémát jelentett. Megszereztem a polgármester támogatását arra, hogy a nagyszünetben minden gyerek szendvicset és tejet kapjon, továbbá a konyha vásárolt plusz kenyeret, és ha egy gyerek éhes volt, odamehetett, és kaphatott egy vajas kenyeret.
A problémáknak azonban csak egy része oldódott meg ezzel. Bementem a megyei központba és felajánlottam, hogy a munkanélkülieknek szeretnék indítani átképzéseket. Azt a választ kaptam, hogy csak akkor fizetik a korábbi bérüket és oktatásukat, ha egy év alatt állami szakmunkás bizonyítványt kapnak. Ekkor azonban ezt csak három év alatt lehet megszerezni. Kijártam a minisztériumban, hogy a helyzetre való tekintettel próbaképpen csináljunk egy egyéves változatot. Három év múlva már a törvény is lehetővé tette az egyéves szakmunkás képzést.
Negyven volt bányászt iskoláztunk és fafaragónak képeztünk át, ez a Bakony fáinak közelsége miatt adott volt. Elméleti és gyakorlati képzés is volt. Ma már csak mosolygok azon, hogyan próbáltam kérges kezű emberekből fafaragókat csinálni. A vizsga előtti hetekben én is együtt tanultam velük, szinte én is levizsgázhattam volna. Az elméleti és szóbeli vizsga is mindenkinek sikerült, a gyakorlatira készített vizsgamunkák pedig olyan jól sikerültek, hogy több városba is elvittük kiállításon bemutatni őket.
A sikerek ellenére nem ment minden egyszerűen, voltak problémák, amik csak később kerültek napvilágra. Az első hónap után megjelentek a feleségek a gyerekekkel együtt, hogy ez így nem lesz jó, mert a bányánál ők kapták kézhez a férjek fizetését, hogy el ne igyák azt. Nem probléma, gondoltam, elintéztem, hogy a jövőben a feleségek kapják. Következő hónap elején délelőtt, amikor mentem a szakmunkás képzőbe, előbb mindig az iskolámban intéztem a napi teendőket, meglepődve láttam, hogy nem megy az oktatás. „Mi a probléma?” – kérdeztem meglepődve, erre elém ugrott egy nagydarab férfi, és kipattintotta rugóskését a gyomromnak szegezve azt. „Megdöglesz!” -mondta – hogy gondolom, hogy elveszem a pénzüket? Hegyi beszédet tartottam arról, hogy milyen emberek, akik a gyerek elől a kenyeret elisszák. Húsz percig mondtam a magamét, mire megszólalt valaki közülük „ ülj le te marha” ezzel zárult le a konfliktus. Néhány év múlva egy építkezésről utánam szaladt ez az ember, és azt mondta minden átmenet nélkül „Tanár úr, életünk legszebb évét adta nekünk”.
Gábor Frank
