Nem merték megmondani Sztálinnak, hogy még nem végeztek – így lett ünnep április 4.
Április negyedike, vagy ahogyan az 1945 után kiépülő kommunista diktatúra kánonjában szerepelt, a felszabadulás, nem csak a pártállam piros betűs ünnepének, hanem négy évtizeden át a rendszer legfontosabb legitimációs pontjának számított, és nem véletlenül. Az országot 1945 tavaszán megszálló Vörös Hadsereg állandósult jelenléte nélkül ugyanis aligha épülhetett volna ki, és főként, aligha maradhatott volna fenn tartósan a szovjet típusú pártállami rendszer Magyarországon. A kommunista ikonosztáz tömjénfüstbe burkolt legfontosabb ünnepnapján akad azonban egy pötty: 1945 április 4-én, a „felszabadulás napján”, az ország északnyugati szegletében még javában zajlottak az elkeseredett harcok a fanatikusan védekező német egységek, valamint a Vörös Hadsereg alakulatai között.
Versenyfutás a roskadozó Harmadik Birodalom árnyékában
1945 kora tavaszán már nem volt kérdéses, hogy a náci Németország totális vereséget szenvedett, és a hatodik évébe lépett háború heteken, de legfeljebb egy-két hónapon belül véget ér az európai hadszíntéren.
A második világháború végnapjaiban sajátos „néma” versenyfutás bontakozott ki az angolszász szövetséges nagyhatalmak valamint a Szovjetunió között abban, hogy vajon kinek sikerül nagyobb szeletet kihasítania az összeomlás szélén álló Harmadik Birodalomból, a német területek minél gyorsabb katonai megszállásával.
Noha az 1945.februári jaltai konferencián a szövetséges nagyhatalmak főbb vonalaiban már megegyeztek Európa háború utáni felosztásáról és a szovjet, valamint a nyugati befolyási övezet határainak kijelölésében is konszenzusra jutottak, a ravasz Sztálin – kihasználva az amerikai elnök és a brit miniszterelnök között feszülő ellentéteket – azon mesterkedett, hogy a megállapodás „nagyvonalú” értelmezésével a lehető legtöbb területet szerezze meg a Szovjetunió javára.
1945. márciusában Georgij K. Zsukov marsall 1. belorusz frontja, valamint Ivan Konyev marsall 1. ukrán frontja felsorakozott az Odera vonalára, hogy megindítsák a Harmadik Birodalom fővárosa, Berlin, „a fasiszta fenevad odúja” elleni utolsó nagy rohamot.
Délen azonban nem Sztálin elképzelései szerint alakultak a hadi események.
Sztálin azt hitte, öt nap alatt elfoglalja Budapestet
Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása megnyitotta az utat a Vörös Hadsereg előtt Magyarország illetve Ausztria felé,
és szeptember végén a szovjet magasabb egységek már az ország trianoni határain belül jártak,
de a magyarországi hadműveletek Sztálin várakozásával szemben, mégis csúnyán elakadtak.
Miután Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-i kiugrási kísérlete kudarcba fulladt, a németek az őket mindenben kiszolgáló Szálasi Ferenc nyilas kormányát juttatták hatalomra, és ezzel az ország még német kézen lévő területei a Harmadik Birodalom súlyos utóvédharcainak színterévé váltak.
A Vörös Hadseregnek 1944 október végén nem sikerült Budapestet menetből bevennie,
Adolf Hitler pedig „erődnek” (Festung) nyilvánította a magyar fővárost,
amit az utolsó emberig tartani kell.
Miután a Vörös Hadsereg nem tudta menetből elfoglalni Budapestet, a Sztavkában (a szovjet haderő főparancsnokságán) komoly vita alakult ki.
Sztálin eleinte hajlott rá, hogy Budapestet egyszerűen csak zárják körül,
a főerők pedig nyomuljanak tovább az osztrák határ irányába, hogy minél előbb betörhessenek Dél-Németországba.
Később azonban hagyta magát meggyőzni Budapest elfoglalásáról,
azt remélve, hogy a magyar fővárost 5-6 nap alatt beveszik a Vörös Hadsereg ostromra felvonultatott magasabb egységei.
Budapest 1944. december 25-én elkezdett ostroma azonban csak 1945. február 13-án ért véget, jelentős szovjet erőket kötve le ezzel hosszú időre.
Sztálin mérgelődik, az amerikaiak pedig sebesen közelednek Ausztriához
De Budapest ostromának befejeződésével sem nyílt meg azonnal a Vörös Hadsereg előtt az út a Harmadik Birodalom délkeleti határához, mert Hitler – nem törődve tábornokai tiltakozásával, illetve azzal, hogy Berlintől már csak alig 100 kilométerre áll a szovjet haderő – elhatározta, hogy a zalai olajmezők, a birodalom utolsó kőolajtartalékainak megtartása céljából offenzívát indít a Dunántúlon.
A birodalom még bevethető utolsó páncélos tartalékai, köztük az ardenneki áttörésben is komoly szerepet játszott 6. SS-páncéloshadsereg átcsoportosításával,
1945. március 6-án elindította a második világháború történetének utolsó német offenzíváját,
a „Tavaszi ébredés” (Unternhemen Frühlingsherwachen) fedőnevű hadműveletet.
Némi területnyereség után, a német ellentámadás alig másfél hét alatt összeomlott. Március 16-án a 3. ukrán front volt soron: a négy-ötszörös túlerőben lévő szovjet hadseregcsoport
elsöprő erejű támadást indított a defenzívába szorult Wehrmacht és Waffen-SS alakulatok ellen,
aminek a németek Dunántúlról való teljes kiszorítása, és Bécs elfoglalása volt a legfőbb hadászati célja.
Sztálin, a moszkvai főparancsnokság feje, roppant bosszús volt a magyarországi harcok általa nem várt rendkívüli elhúzódása miatt.
A bosszúságot csak tetézte, hogy a nyugatról előretörő amerikai csapatok rendkívül sebesen közeledtek Bajorország, illetve Nyugat-Ausztria határaihoz, ezért sürgősen tenni kellett valamit.
A „gazda” szabta határidőt illett véres komolyan venni
Mindezekre figyelemmel Sztálin, aki nagy előszeretettel szabott határidőket a tábornokainak, megüzente Fjodor Tolbuhin marsallnak, a 3. ukrán front parancsnokának, hogy a dunántúli hadműveleteket legkésőbb 1945. április 4-ig be kell fejezni, és az utolsó német katonát is ki kell szorítani addig Magyarország területéről.
A „gazda” által szabott határidőket pedig – attól függetlenül, hogy azok mennyire voltak megalapozottak-,
minden katonai vezetőnek illett véres komolyan vennie.
Kihasználva a megvert és visszavonulóban lévő német seregtestek demoralizáltságát, Tolbuhin magasabb egységei ez alkalommal valóban parádésan vették az akadályokat.
A szovjet csapatok március 22-én bevették Székesfehérvárt, március 31-éig pedig Kőszeget, Szombathelyet valamint Sopront is; a Vörös Hadsereg április elsejére így teljes szélességében felvonulhatott az osztrák, azaz az akkor még birodalmi határra.
Itt azonban a szovjet egységek nem várt nehézséggel szembesültek,
mert a Nemesmedves és Rábafüzes térségében kiépített úgynevezett birodalmi védőállás sáncain fanatikusan védekező német alakulatokkal találták szembe magukat.
Noha ezek értelemszerűen nem voltak alkalmasak a 2. ukrán front gőzhengerszerűen előrenyomuló magasabb egységeinek feltartóztatására, arra mégis elégségesnek bizonyultak,
hogy nem várt és bosszantó határ menti csetepatékra kényszerítették a Vörös Hadsereg egységeit,
ez pedig időveszteséggel járt, ami viszont Tolbuhin számára a Moszkvából árgus szemekkel figyelő „gazda”, Sztálin által szabott határidő túllépésének rémképével fenyegetett.
Tragikomikus tanyasi csetepatékban születik meg a felszabadulás mítosza
A váltakozó intenzitással zajló és Tolbuhin marsall számára rendkívül idegesítő határ menti csetepaték során, 1945. április 4-én egy szovjet alegységnek végre sikerült benyomulnia a térképeken „utolsó” magyar településként feltüntetett Nemesmedves alvégére, ahol elfoglaltak egy utcát.
A hírtől határtalanul megkönnyebbült Tolbuhin – meg sem várva a nemesmedvesi „ütközet” végkimenetelét – azon melegében táviratot fogalmazott meg a Sztavkának, amelyben eufórikus hangnemben bejelentette, hogy sikeresen végrehajtotta „Sztálin elvtárs parancsát”,
és az „utolsó fasisztát” is kiverték az ország területéről.
A fasiszták azonban valószínűleg nem szereztek tudomást Tolbuhin táviratáról, mert továbbra is makacsul kitartottak, vehemensen védelmezve minden egyes nemesmedvesi csűrt, és disznóólat.
Ezért a „felszabadulás ” után még kilenc napig tartó, hullámzó, váltakozó intenzitású csetepaték sorozata bontakozott ki
Nemesmedves térségében. A rendelkezésre álló történeti források szerint a közigazgatásilag Nemesmedveshez tartozó Magyarbüks területéről csak 1945. április 11-én sikerült kiszorítani a németeket, akik a környező majorokba fészkelték be magukat, és még további két napig vívták az értelmetlen küzdelmet.
Természetesen, a diadalmasan Bécs felé törő ukrán frontok főerőinek árnyékában,
ezek a tanyavilági csetepaték ekkor már sem nem osztottak és sem nem szoroztak.
A legfrissebb kutatások szerint a legutolsó német alegységet csak április 13-án szorították ki a közigazgatásilag még Magyarországhoz tartozó Kapuy-major területéről, Pinkamindszent környékén.
Tolbuhin marsallnak azonban emiatt már nem kellett aggódnia,
mert a Kapuy-majorig még a „gazda” éles szemei sem láttak el Moszkvából.
Mindenesetre, az 1945 utáni hivatalos kánontól eltérően történelmi tény, hogy az utolsó német alakulatok nem április 4-én, a „felszabadulás napján”,
hanem csak április 13-án hagyták el Magyarország területét.
Tolbuhin Sztálin által jóváhagyott jelentésének hitelességét azonban ki merte volna megkérdőjelezni a diktatúra évtizedeiben?
origo
