Karakteres arc, mellé védjegyként sűrű, betyáros bajusz. S ezt a bizonyos legendás bajuszt immár őszre festette a rohanó idő. Fodor János, akit évtizedeken át hallgattunk a rádióban, néztünk a televízióban, november 4-én 70 esztendős lett. Isten éltesse!
Emlékezetes pillanatokkal teli pályafutás az övé, amelyek közül kiemelkedik a Déri Jánossal készült „utolsó interjú”, a heidelbergi klinikán. Évekig családtagként köszöntött bennünket a képernyőn keresztül, a Híradót az Esti mese után szinte az egész ország nézte, s a híreken keresztül próbáltunk kikukucskálni a világra, a vasfüggönyön át. Fodor János 1986 és 1990 között volt a Magyar Televízió Híradó című műsorának szerkesztő-riportere. Akkor már közismert újságíróként tekintettek rá, s olyan kultikus műsorok voltak a háta mögött a Magyar Rádióban, mint a Krónika és a 168 óra. Hogy milyen fontos volt számára a rádiózás, azt tökéletesen jelzi: 2005-ben pályázott a rádió elnöki posztjára. S ha most, napjainkban azt kérdezi tőle valaki, mivel foglalkozik, csak annyit mond: természetesen rádiózom.
A mai napig rádiós, mert némi pátosszal élve, ez az élete. Van, akivel kapcsolatban ezt afféle költői túlzásként emlegetik, de ön valóban a mikrofon mögött, s a kamera előtt teljesedett ki, és alkotott maradandót. Bár azt gondolom, nem így képzelte „élete szerelmével” való kapcsolatát…
– Ennyi év távlatából sem könnyű érzelemmentesen beszélnem a munkámról, a hivatásomról – mondta Fodor János. – De nem is munka és hivatás volt ez, annál sokkal több. Aztán egyszer csak vége lett. Mintha pontot raktak volna a történet végére. Előbb eltávolítottak a televízióból, majd később a rádióból is. Nem sokkal azután, hogy pályáztam a rádió elnöki posztjára, amelyet természetesen nem én nyertem el. Nem tagadom, hiányzik a televíziózás. 25 éve mutatták meg az ajtót, a kijáratot, s ez olyan seb, amely nem gyógyul be soha. De a rádiózás kitölti a nyugdíjas éveimet.
Tudja az okát a „kivégzésének”?
– Nincs erre jobb szó: nem volt meg bennem az a képesség, hogy dörgölőzzek bárkihez. Főnökhöz, befolyásos emberhez, párthoz, politikai rendszerhez. Nagyképűség nélkül mondhatom: jó szakembernek tartom magam, és azokat a műsorokat, amelyeket egykoron készítettem, igenis szerette a közönség. Persze az is lehet, hogy úgy gondolja bárki, csak ennyire voltam képes. De nem hagytam magam elkergetni a mikrofon mögül. Barátokkal karöltve megcsináltuk előbb a Pacsirta Rádiót, majd később a Rádió Bézst is.
Amely afféle intellektuális csatorna kiváló zenékkel, Rolling Stonesszal, ismert, népszerű műsorvezetőkkel, lelkes hallgatótábora van. Ön, mint alapító, hogyan viszonyul ehhez?
– Lassan tíz éve lesz, hogy elindítottam Rádió Bézs néven egy új, internetes rádióállomást. Büszkén mondhatom, hogy ismert, népszerű műsorvezetők, kollégák csatlakoztak azóta hozzánk. Mi elsősorban a nőkhöz szólunk, a műsoraink nélkülöznek mindenféle aktuálpolitikát, a hangnemünk higgadt és szenvedélyes. Nem mondunk híreket, inkább elgondolkodtatunk és szórakoztatunk.
Tudom, hogy Szentendrén él. Mint a város szülötte, lelkes lokálpatrióta, mondom és állítom: ez a gyönyörű város egyre élhetetlenebb. Egymás szájában vannak az újabbnál újabb csilli-villi házak, lassan már nincs talpalatnyi föld, ahová nem építkeztek volna. Élni, közlekedni egyre nehezebb ott.
– Nagyjából 25 éve költöztem Szentendrére. Hangulatos, csendes környéken van az otthonom, s bevallom, különösebben nem veszek részt a város mindennapos életében. Heti több alkalommal autóba ülök, és jókora türelemmel begurulok a Rádió Bézs Stúdiójába. A szenvedélyemnek élek.
És meg is él a szenvedélyéből?
– Ez egy olyan hobbi, amivel egy fillért sem keresünk. Mindannyian ingyen dolgozunk itt. Még van bennem erő és lendület – amíg egészséges vagyok, csinálom.
– Hetvenévesen bátor, karakán hozzáállás a jövőhöz, az élethez.
– Most, hogy hetven lettem, talán megállok egy pillanatra. Déri Jancsi elmondta helyettünk is a lényeget. Volt bátorsága kimondani, hogy mennyire hülyén élünk. Szétszakítjuk magunkat a munkában, és csak arra nem figyelünk, ami valóban fontos: önmagunkra és a szeretteinkre. Soha nem felejtem el, amikor egyszer azt kérdezte tőlem: normális vagy, miért nem töltesz több időt a családoddal?
És változott, változtatott azóta valamit?
– Büszke vagyok a gyerekeimre, a fiamra és a lányomra. A négy unokámra: Amirára, Artúrra, Félixre és Minkára. Közülük Amira a család egyik büszkesége, tehetséges karatés, aki már Európa-bajnokságon is szép eredményt ért el. Félix focizik Újpesten, olykor elmegyek a meccsére és szurkolok neki. Annak idején én is a Testnevelési Főiskolán végeztem, tanár szakon, és szakedzői képesítésem is van. De a sportnál számomra fontosabb volt a rádiózás.
Újságíróként, a napi szenzációhajhászás közben nem könnyű maradandót alkotni. Önnek többször is sikerült. Például, amikor ismert embereket arról kérdezett, hogyan viszonyulnak az öregedéshez, a halálhoz. Nem lehetett vicces kedvében, amikor mindezt kitalálta.
– Érdekelt az emberek halálhoz való viszonya. Mármint a saját haláluk. Arra voltam kíváncsi, megpróbálnak-e felkészülni rá, és mit gondolnak a túlvilágról. Kérdeztem őket arról, hogy hisznek-e Istenben, s hogyan képzelik el a temetésüket. Nem könnyű téma, de mély, tartalmas, őszinte beszélgetéseket folytattunk.
Fogta magát és egyszer csak felhívott valakit, hogy: Üdvözöllek, mit gondolsz a halálról? Mit szóltak ehhez?
– Volt olyan, aki pénzt kért a gondolataiért. Mondtam, rendben, egyezzünk meg! Aztán egy ismert színésznő néhány nap gondolkodás után azt felelte, nem kíván evvel a témával foglalkozni. Az a helyzet, hogy az öregedést egyikünk sem szereti elfogadni. A többség ugyanakkor racionálisan állt a témához. Sőt, olykor ironikusan, viccesen közelítették meg. Valamennyien tudjuk, hogy eljön majd az a pillanat, csak toljuk, tologatjuk minél messzebb magunktól.
Déri János, az ön egykori kollégája és barátja 1991 novemberében már nem tolta és tologatta mindezt, nagyon is nyíltan beszélt a halálról, gyógyíthatatlan betegként, a heidelbergi klinikán adott interjúban. Maradandót alkotott, olyan riportot készített, amelyet azóta is vetítenek és tanítanak az újságíró-iskolában.
– Pedig nem akartam. Nagyon nem. De addig győzködtek, amíg felhívtam a Jancsit, és megkérdeztem tőle: jöjjek, csináljuk, beszélsz? Először lerázott, aztán nem sokkal később hívott, hogy gyere, készen állok.
Emlékszik mindenre?
– A mai napig felkavaró emlék az a beszélgetés. Talán az a legjobb kifejezés, hogy zavart voltam, amikor ott ültem Déri Jancsival szemben. Munka ez, de az újságíró is belehal egy ilyen feladatba. Valamennyien tudtuk, hogy Jancsi menthetetlen, s nekem úgy kellett beszélnem vele ott a klinikán, a halál kapujában, hogy igenis van remény. Hitet akartam adni neki, de ez embert próbáló feladat volt. Kevesen tudják, de ez a bizonyos interjú egy évig dobozban maradt. Nem engedték lejátszani a vezetők. Egyébként azóta többször is láttam ezt a beszélgetést, és szakmailag nem vagyok büszke rá. Azt meg különösen sajnálom, hogy már nincs Déri János-díj, amelyben kuratóriumi tag voltam.
Déri már nagybetegen azt mondta: „Az idegesíti az embert – hogy egész őszinte legyek –, percek alatt el fognak felejteni. Ez egy disznóság…” Mit gondol, elfelejtették Dérit?
– Jancsi egy életművet hagyott maga mögött. Mindig azt mondom, örüljünk, hogy ismerhettük. Aki kíváncsi rá, ma is sok mindent talál róla.
Déri Jánosról beszélgetünk, pedig most a 70 éves Fodor János a főszereplő.
– És Fodor János rádiós. Ma is. Majdnem úgy, mint egész életében.