Embert próbáló év volt az idei – és csak reménykedhetünk abban, hogy jövőre, ha lassan is, de a tanulságokat levonva újra a régi kerékvágásban folyhatnak napjaink.
A Covid-19 világjárványa megrengette a társadalmakat: a csapást megsínylette az egészségünk, a gazdaság, a közösségek szövete, és sokan életüket is vesztették. Földünk élővilágának megismerése azonban nem szakadt félbe.
2020-ban is sok új fajt találtak, melyek a tudomány számára eddig ismeretlenek voltak. Ezek között számos olyan akad, melyet nem a természetben, hanem a laboratóriumokban fedeztek fel – a genetikai anyag egyre magasabb fokú elemzése olyan fajokra derít fényt, melyek eddig „lappangtak” egy másik, gyakoribb, nagyobb elterjedésű faj populációi között. A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum) honlapján közreadott egy válogatást az év izgalmasabb állattani felfedezéseiből, melyek közül tízet mutatunk be – valójában tizenegyet, mert egy alkalommal a korábban ismert fajról kiderült, hogy nem kettő, hanem három fajt rejt valójában.
Új repülőerszényesek
(Petauroides minor, Petauroides armillatus)
Az óriás-repülőerszényes (Petauroides volans) Ausztrália keleti részének eukaliptuszerdeiben él Victoriától Queenslandig. A majdnem félméteres (és ennél hosszabb farkú) állat a teste oldalán lévő bőrredő segítségével akár 100 méteres siklásokra is képes a levegőben. Éjszaka aktív, és levelekkel táplálkozik. Mint sok más állatfaj esetében, a nagy elterjedési területen belül kisebb alaktani eltéréseket figyeltek meg az egyedein, de ezeket fajon belüli változatoknak tartották. Ausztrál kutatók által végzett alapos genetikai elemzéssel azonban kiderült, hogy az egységesnek gondolt faj valójában három: egy északi (Petauroides minor), egy középső (P. armillatus) és egy déli (P. volans) fajra különül el. Ennek természetvédelmi vonatkozásai lényegesek: mivel az egyes fajok elterjedése jóval szűkebb, mint a korábban egynek hitt fajé, a kisebb állományok lokális kipusztulása nagyobb kockázatot jelent a fajok fennmaradása szempontjából. Veszélyből pedig egyre több van: 2020-ban Ausztráliában az eddigi legnagyobb erdő- és bozóttüzek pusztítottak.
Zug-avarkígyó
(Achalinus zugorum)
Vietnami és amerikai kutatók találták az ősi rücsköskígyófélék családjába tartozó állatot, miközben Vietnam északi részének karsztvidékén tájökológiai felméréseket végeztek. A kígyóra az egyik kutatási helyszín felé tartva az út közepén bukkantak rá. Pikkelyei – melyek más kígyókétól eltérően nem fedik át egymást, hanem elkülönülten fekszenek a bőrén – kék és zöld színben irizálnak, akár egy hologram; de még furcsább, hogy a szemében nincsenek fényérzékelő receptorok. Ez arra utal, hogy élete nagy részét a föld vagy az avar alatt tölti, és csak éjszaka jön a felszínre vadászni, így látásra valójában nincs szüksége. Az új fajt a Smithson Intézet hüllő- és kétéltűgyűjteményének korábbi kurátoráról és feleségéről, George és Patricia Zugról nevezték el.
Észak-karolinai tüdőtlenszalamandra
(Eurycea arenicola)
A most felfedezett kétéltű első példányát 50 évvel ezelőtt találták meg az Egyesült Államokban, az észak-karolinai Sandhills régióban. Akkor egy másik faj „furcsa” egyedének gondolták, de aztán az 1970-es években egyre több hozzá hasonló „furcsa” szalamandra került elő, melyek a szokásosnál kisebbek és kifejlett korukban vörös színűek voltak. Hogy valóban különálló, új fajról van szó, azt a legmodernebb génszekvenáló készülékekkel erősítették meg. Élőhelye is különleges: a mocsári fenyőből álló erdők 95 százaléka mára eltűnt, de a Sandhills régió még őrzi az eredeti társulást, melynek forrásaiban és sötét vizű patakjaiban él ez a szalamandrafaj.
Sabin-törpegekkó
(Cnemaspis avasabinae)
Ezt a nappal aktív gekkót – a legtöbb gekkófaj éjszakai – a Velikonda-hegységben fedezték fel, mely az indiai szubkontinens keleti részén futó Keleti-Ghátok része Ándhra Pradesh államban. Ez a legkisebb gekkó Indiában: testhossza mindössze 29 milliméter. Száraz örökzöld erdőben találták, egy patak közelében, kövek alatt. A Cnemaspis genuszból eddig 46 fajt írtak, le többségüket a Nyugati-Ghátok hegyvonulataiból, de egyre újabbak kerülnek elő a Keleti-Ghátokból is. Régebben úgy hitték, a csoport csak néhány fajból áll, melyek nagy elterjedésűek. Ma azonban úgy tűnik, minden egyes hegyláncnak megvan a maga endemikus (bennszülött) Cnemaspis-faja.
Puerto Rico-i bordásmedúza
(Duobrachium sparksae)
Az Amerikai Óceán- és Légkörkutató Hivatal (NOAA) kutatói még 2015-ben 3900 méter mélyen nagy felbontású videót készítettek három állatról egy távirányítású merülőhajó segítségével, Puerto Rico közelében. Nyolc sorban álló csillók voltak láthatók rajtuk, melyek csapkodtak és közben világítottak, mint minden bordásmedúzán. Sajátosan mozogtak: két hosszú tapogatójuk mintha az aljzaton rögzítette volna őket, a testük pedig úgy imbolygott, akár a hőlégballon a tartókötelén. A merülőhajón nincs olyan eszköz, mellyel az egyedeket be lehetett volna gyűjteni, de a bordásmedúzák kocsonyás testét egyébként is nagyon nehéz megfelelően tartósítani. Az új fajok tudományos leírásának gyűjteményekben őrzött típuspéldányokon kell alapulnia, de mivel ebben az esetben erre nem volt mód, a leírásra a jó minőségű felvétel alapján került sor idén novemberben – a típuspéldányokat pedig a washingtoni Smithsonian National Museum Smithsonian gyűjteményében elhelyezett videó helyettesíti.
Popai langur
(Trachypithecus popa)
A londoni Természettudományi Múzeum őriz egy langurpéldányt, melyet 1913-ban gyűjtött Guy C. Shortridge brit zoológus. A múzeum, a Fauna and Floral International (FFI) és Német Főemlősközpont (GMC) kutatói Myanmarban, a Popa nevű kialudt vulkánon élő egyedeit is megtalálták ennek a majomfajnak. A felfedezés örömébe azonban üröm vegyült: a hosszú farkú, szeme körül fehér gyűrűt, fején pedig fehér szőrkoszorút viselő majomnak alighanem csak 200–260 egyede él ma már, így az újonnan felfedezett faj rögtön a súlyosan veszélyeztetett kategóriába került. Valaha nagyobb elterjedésű lehetett, ez más múzeumi példányok és régi útibeszámolók alapján sejthető. Hogy biztosan önálló fajról van szó, azt genetikai vizsgálatok bizonyítják: a kutatók ehhez mind a 20 ismert Trachypithecus-fajból gyűjtöttek DNS-mintát.
Bolíviai lándzsakígyó
(Bothrops monsignifer)
A lándzsakígyók a gödörkésarcú viperák közé tartoznak – jellemző erre a csoportra, hogy a szemük és az orruk között hőérzékelő idegvégződésekkel ellátott bemélyedés található, mely a zsákmány felderítésében segíti őket. Valamennyien veszélyes mérgű kígyók: Amerikában a 45 lándzsakígyófaj több halálos marás okozója, mint az összes többi mérgeskígyó együttvéve. Lándzsakígyók Mexikó északi részétől Argentínáig fordulnak elő; többnyire éjszaka aktív erdőlakó állatok. Ezt a fajt a bolíviai főváros, La Paz közelében lévő Zongo-völgyben találta a Conservation International nonprofit környezetvédő szervezet által vezetett expedíció. A kutatás összesen 20 tudományra új állat- és növényfajt eredményezett.
Liliputi béka (Noblella sp. nov.)
A Zongo-völgyi expedíció résztvevői új rovarokra és növényekre számítottak, de gerinces állatokra nem igazán. Igazi meglepetés hát, hogy a lándzsakígyón kívül egy új békafaj is előkerült. „Hivatalos”, tudományos leírása még nem is készült el – ezért szerepel a nevében a faji jelző helyett a „species nova” azaz „új faj” rövidítése. Valóban liliputi méretű: testhossza csupán 10 milliméter, ezzel az egyik legkisebb békafaj a Földön. Az expedíció az új fajok mellett olyanokat is talált, melyeket korábban kipusztultnak hittek. A Zongo-völgy környékéhez hasonló andoki területek meredek oldalú csúcsain gazdag és egyedi az élővilág, hiszen a fajok nehezen jutnak el egyik helyről a másikra, így a többiektől elkülönülten fejlődnek. Ezért hívják az ilyen helyeket „égi szigeteknek”.
Zöldesbarna pörgettyűcsiga
(Tegula kusairo)
A 34 centiméteres házátmérőjű fekete pörgettyűcsiga (Tegula xanthostigma) gyakori, ehető tengeri puhatestű. Jó ideje köztudott, hogy két színváltozata létezik: az egyik háza fekete, a másiké zöldesbarna, de ezeket csak fajon belüli eltéréseknek tekintették. Japán kutatók azonban alaposabb molekuláris filogenetikai és ökológiai vizsgálat alá vetették a csigákat, és megállapították, hogy két önálló fajról van szó. A valódi fekete pörgettyűcsiga háza felül fekete, alul zöldes; az új fajé felül zöldesbarna, alul pedig fehér vagy halványsárga. A fekete faj Japántól Vietnamig fordul elő az árapályzónában, a tengervíz csapkodta sziklák oldalán; a zöldesbarna faj (Tegula kusairo) viszont csak Japán egyes részein és a dél-koreai tengerpartokon található, iszapos-kavicsos aljzaton. Kelet-Ázsia lakói eddig nem is tudták pontosan, hogy milyen pörgettyűcsigafaj szerepel a tenger gyümölcsei között…
Iráni bikapók (Loureedia phoenixi)
A pókot egyik leírója, az iráni Alireza Zamani, a finnországi Turkui Egyetem doktorandusza először egy közösségi médiára feltöltött fényképen látta. Azután 2016-ban sikerült az iráni Alborz tartományban a terepen is megtalálnia, de az alig 8 milliméteres pókot a laborja felé menet elvesztette. Ez azonban nem szegte kedvét: szólt a helybelieknek, hogy gyűjtsenek neki bármilyen pókot, ami hasonló ehhez a tarka mintázatú állathoz. Így jutott hozzá két hím példányhoz, melyek a leírás alapjául szolgáltak. Az eddig még ismeretlen nőstények – a nálunk is élő bikapókokhoz hasonlóan – alighanem szinte egész életüket a földbe vájt alagútjukban töltik. A pók genusznevében Lou Reedet fedezhetjük fel, a Velvet Underground amerikai rockzenekar 2013-ben elhunyt énekes-gitárosát. (A bikapókok angol neve „velvet spiders”; életük nagy részét a föld alatt („underground”) töltik.) Faji jelzőjét pedig azért kapta, mert utótestének mintázata olyan, mint Joaquin Phoenix amerikai színész maszkja volt a Joker című pszichothrillerben (Phoenix idén, a 92. Oscar-gálán Joker alakításáért elnyerte a legjobb férfi főszereplő díját).
ng
