A köztiszteletben álló orvosról halála után derült ki, hogy nő volt – nők, akik csak azért is gyógyítani akartak!
A kor, amelyben éltek, nem könnyítette meg a dolgukat, pusztán csak azért, mert nőnek születtek. De nem adták fel, ha rögös úton is, de végül valóra tudták váltani álmaikat, ráadásul orvosként, ápolónőként is a legjobbak közé emelkedtek, és kitaposták az utat az utánuk jövőknek.
Hosszú évszázadokon keresztül teljesen elképzelhetetlen volt az, hogy egy nő orvosként dolgozzon. Bár az ókori Rómában volt idő, amikor bárki, nő vagy férfi, szabadon orvossá minősíthette saját magát, de aztán a középkorban ez egyre nehezebbé, majd teljesen lehetetlenné vált, hisz a nők nem vehettek részt az egyetemi képzésben, ha gyógyítással akartak foglalkozni, bábák és javasasszonyok lehettek csak.
1322-ben öt nőt állítottak bíróság elé Párizsban, mert engedély nélkül orvosként dolgoztak. Egyikük Jacqueline Felicie de Almania volt, és a vádiratban ilyesmik szerepeltek: „…megvizsgálta a betegek vizeletét, kézbe vette csuklójukat és kitapintotta pulzusukat, hozzányúlt testükhöz és végtagjaikhoz…” A doktornő arra hivatkozott, hogy ő jobban meg tudja vizsgálni a női betegeket, hisz megvizsgálhatja a mellüket, hasukat, lábukat, amit egy férfi orvos nem tehetett meg. A törvényszék azonban őt és négy társát is elítélte, hiába is tanúskodott több beteg is mellettük. „Bizonyos, hogy egy férfiú, aki járatos a gyógyítás említett művészetében, a betegeket mindig jobban fogja kezelni, mint akármelyik asszony” – állt az ítéletben.
Hisztéria és petefészek-kiírtás
A nőkhöz páciensként is sokáig meglehetősen távolságtartással viszonyultak az orvosok. A női betegségekkel kapcsolatban is sokáig úgy tartották, hogy a nők csak túlreagálják a panaszaikat, számos lelki betegség okozójának a méhet és petefészkeket tartották, a hisztéria szó is a görög hysteria, méh szóból ered.
Még a 19. században is gyakori eljárás volt még enyhébb panaszok, például fájdalmas menstruáció esetén is, a petefészek eltávolítása. Sőt, 1872-től egy amerikai sebész népszerűsítette a „normális petefészek-kiírtást”, vagyis a teljesen egészséges petefészkek eltávolítását, hisztériás, hűtlen, boldogtalan asszonyok panaszainak enyhítésére. A nőgyógyászati problémák kezelése sokáig megmaradt középkori szinten, végeztek például érvágást, kezelték a méhszájat izzó vassal, sőt még piócákat is helyeztek a méhszájra, hogy ezzel csökkentsék a duzzanatot, a gyulladást. A kezelést végző orvosok figyelmét felhívták arra, hogy a piócákat a kezelés kezdetén és végén is gondosan meg kell számolni, nehogy menet közben elvesszen belőlük.
A köztiszteletben álló orvosról halála után derült ki, hogy nő volt
Az első modern értelemben vett orvosnő tulajdonképpen egy férfi volt, pontosabban a kortársai úgy hitték férfi. Dr. James Barryről ugyanis, aki Edinburgh-ban végezte az orvosi egyetemet, orvosként bejárta a Brit Birodalmat, ott volt a waterlooi csatában, dolgozott Dél-Afrikában és Kanadában, csak a boncolása során derült ki, hogy valójában nő volt.
A kutatások kiderítették, hogy Dr. James Barry 1790-ben született az Ír-szigeten, Cork-ban Margaret Bulkley-ként, később felvette néhai nagybátyja nevét, és 50 évvel azelőtt, mielőtt egy nő hivatalosan is orvos lehetett, az edinburgh-i egyetem elvégzése után orvos lett. Egész életében férfiként járt-kelt a világban, csak néhányan tudták, ki is ő valójában, a boncolása során kiderült, hogy egyszer gyermeke is született.
Kicsi termetét és nőies vonásait viselkedésével próbálta ellensúlyozni, gyakran volt rossz modorú, közönséges és olykor erőszakos. Dél-Afrikában híres volt arról, hogy ordítozott a betegekkel, összevitázott a főnökeivel és mérgében gyógyszeres üvegeket vágott a falhoz. Mindemellett gyakorlott sebész volt, aki az elsők között végzett császármetszést, fontosnak tartotta a higiénia betartását, és ezen a téren reformernek is számított, hisz abban az időben erre még nem fordítottak túl sok figyelmet.
Az Egyesült Államokban Elizabeth Blackwell volt az első nő, aki orvosként végzett. Miután mindenhonnan elutasították kérelmét, végül egy New York-i főiskolára vették fel, de ott sem volt könnyű dolga. Diszkriminációval és számtalan akadállyal kellett szembenéznie. Az órákon külön kellett ülnie a többiektől, és gyakran ki is tiltották a laborokból, a helyiek pedig rossz szemmel néztek rá, amiért más utat választott magának, mint akkoriban azt egy nőtől elvárták.
Blackwellnek végül sikerült kivívnia társai és tanárai elismerését, amikor az évfolyamából elsőként 1849-ban megszerezte orvosi diplomáját. Később párizsi és londoni kórházakban dolgozott, hogy gyakorlatot szerezzen, de az orvosok itt is főleg ápolói és szülészeti feladatokat adtak neki. A kórházakban gyakran tapasztalta, hogy maguk az orvosok okoznak számos fertőzést azzal, hogy nem mossák meg a kezüket a páciensek között, ezért munkája során nagy figyelmet szentelt a személyes higiénia és a megelőzés fontosságának hangsúlyozására.
A Lámpás Hölgy
A világ leghíresebb ápolónője, így emlegetik Florence Nightingale-t, akiről film is készült, és akinek egy múzeum is emléket állít Londonban, a Temze partján, épp szemben a parlament épületével.
A 19. század elején egy középosztálybeli nőtől azt várták el, hogy házasodjon jól, nevelje a gyerekeit és gondoskodjon családjáról. Florence Nihtingale azonban úgy érezte, hogy ő valami másra hivatott, és Isten azt kéri tőle, hogy életét mások szolgálatába állítsa. Akkoriban a nővérek megítélése nem volt túl jó, úgy tartották, az ápolók lecsúszott, tanulatlan, iszákos nők, akik nem igazán törődnek a betegekkel. Neki köszönhető, hogy az ápolónői szakma tiszteletreméltó foglalkozás lett, és 1860-ban ő alapította meg az első nővérképző iskolát.
Az 1853-ban kitörő Krími-háború idején Nightingale-t kérték fel az ápolónői feladatok koordinálására. Volt is dolga bőven, a több ezer sebesült ugyanis szörnyű körülmények között volt kénytelen szenvedni. Nightingale javított a higiéniai viszonyokon és az élelmezésen, és munkája nyomán sokat javult a betegek állapota. Csak úgy emlegették, a Lámpás Hölgy, ugyanis a sebesültek állapotát nemcsak nappal, hanem éjszaka is folyamatosan ellenőrizte. Fáradhatatlanul küzdött azért, hogy a kórházak javítsanak az egészségügyi ellátás minőségén, terveket dolgozott ki az ápolás minőségének javítására, több mint 200 tanulmányt, könyvet, újságcikket írt, és megteremtette az ápolástant. Már életében is elismerték, számos kitüntetést kapott, az első nő volt, aki megkapta az angol Becsületrendet, minden év május 12-én, az ő születésnapján ünneplik az Ápolók Világnapját.
A magyar egészségügy pionírjai
Florence Nightingale előtt jó pár évvel Magyarországnak már volt egy főápolónője. Kossuth Lajos legfiatalabb lánytestvére, Zsuzsanna 1849-ben azt a feladatot kapta, hogy a szabadságharc idején szervezze meg a katonai kórházakat, ugyanis az akkori intézmények nem tudták a sebesültek ellátását megoldani. Az 1831-es kolerajárvány idején már egyszer dolgozott együtt bátyjával, aki akkor a felvidéki kolerajárvány kormánybiztosaként igyekezett segíteni a betegeket és családjukat. Kossuth Zsuzsanna az ország első főápolónőjeként bejárta az egész országot, nemcsak kórházakat hozott létre és ellenőrizte a meglévők működését, de ő maga is ápolta a betegeket. Tiszteletére születésnapja, február 19-e a Magyar Ápolók Napja.
A nagytétényi gróf Hugonnai Kálmán ötödik gyermekére, Vilmára is hasonló sors várt, mint akkoriban, a 19. század második felében a jómódú családok lánygyermekire. Korai házasság és nyugodt, többnyire unalmas élet egy jómódú férj mellett. Vilma, ahogy azt várták tőle, 18 évesen férjhez is ment, és született egy gyermeke. Egyhangú napjait csak a könyvek dobták fel valamelyest. Elsősorban a természettudományok érdekelték, régóta dédelgetett álma volt, hogy orvos legyen. Akkoriban azonban itthon még a nők nem járhattak egyetemre, egy újságcikkben azonban meglátta, hogy Svájcban, a zürichi egyetemen külföldiek, sőt nők is tanulhatnak. Eladta a családi ékszereit, és 1872-ben megkezdte orvosi tanulmányait.
Az egyetem elvégzése után másfél évig dolgozott a zürichi klinikán, de 1879-ben hazajött, hogy tudásával itthon segítsen. Diplomáját azonban nem ismerték el, csak bábaasszonyként engedték dolgozni. Közben ismeretterjesztő előadások keretében egészségtant, betegápolást, gyermekgondozást tanított, könyveket, cikkeket írt, majd újra kérvényezte diplomája elfogadását. Végül, miután mindenből újra le kellett itthon vizsgáznia, 50 évesen hivatalosan is megkezdhette orvosi munkáját. Családi tragédiák után – második férjét és tőle született kislányát is elvesztette – 67 évesen újra iskolapadba ült, és elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot, és az első világháború alatt 14 településen létesített betegápolói állomásokat.
Most csak néhányat mutattunk be azok közül a bátor és elhivatott nők közül, akik beírták nevüket az orvoslás történetébe. Minden történet más és más, egy azonban közös ezekben a fantasztikus nőkben, jobbá tették a világot, annak ellenére is, hogy a világ akkor nem éppen ezt várta tőlük.
