1883. augusztus 27-én, helyi idő szerint a kora reggeli órákban erős, túlvilági morajlás hangjára szaladtak ki az utcára a nyugat-ausztráliai nagyváros, Perth lakói.
Távol délnyugatra, az Indiai-óceán híres szigetparadicsomán, Mauritiuson pedig azt hitték a megdöbbent emberek, hogy fegyverek ropogása veri fel a békés trópusi délelőtt csendjét.
Valójában a Mauritiustól légvonalban 4 800 kilométer távolságra fekvő Krakatau vulkánja robbant fel, apokaliptikus körülmények között.
Az iszonyatos erejű detonáció pillanatok alatt megsemmisítette a sziget kétharmadát, amelynek nyomán harminc méter magas szökőár indult el pusztító útjára.
„Négy helyszínen hányt nagy mennyiségű tüzes folyamot”
Az már évszázadok óta ismert, hogy az indonéz szigetvilág a Föld legaktívabb vulkáni területe, ahol a számos vulkán közül hol az egyik, hol pedig a másik tombol.
Ami azonban 1883. augusztus 27. kora délelőttjén történt, arra sem korábban, sem pedig azóta nem volt példa az emberi civilizáció történetében. A Szunda-szorosban, Jáva és Szumátra között fekvő Krakatau-szigetcsoport a régi korok óta híres volt aktív vulkánjairól.
amelyek közül Sertung maga is egy civilizáció előtti ősi, hatalmas vulkánkitörés során keletkezett.
A Kr.u. 5. század elejéről fennmaradt jávai Királyok könyve az első írásos forrás, amely viszonylag részletesen megörökít egy, a mi időszámításunk szerint 416-ban történt hatalmas erejű robbanásos kitörést.
A Krakatau Kr.u. 535-ben ismét kitört. Az ezt követő évben a késő antik krónikák szerint soha nem tapasztalt hideg nyár és szeszélyes időjárás köszöntött Európára, amit egyes kutatók, így többek között David Keys és Ken Wholetz a Krakatau 535-ös kitörése következményeként értékelnek.
1681-ben Johann Wilhelm Vogel, egy holland felfedező örökítette meg naplójában,
hogy a Krakatau „ …négy helyszínen hányt nagy mennyiségű tüzes folyamot”.
A nagy kitörés előtt alig három évvel korábban, 1880-ban készült el a sziget addigi legalaposabb tudományos igényű leírása, ami értékes forrásnak bizonyult a későbbi pusztítás pontos feltérképezésében.
A lemeztektonikai elmélet megalkotásáig, illetve általánosan elfogadottá válásáig
még a tudósok sem tudhatták pontosan, hogy honnan ered az a hihetetlen aktivitás, ami Krakataut jellemzi.
Ma már ismerjük erre a választ: Krakatau pont két nagy kontinentális lemez, az eurázsiai és az ausztrál-indiai lemezhatár aktív, szubdukciós zónája felett fekszik, ahol az átlagosnál sokkal vékonyabb a földkéreg.
Hamufelhő jelezte a közeledő katasztrófát
A nagy kataklizma eljövetelét a kitörés előtti években felélénkülő szeizmikus tevékenység vezette be, bár ezt a tudomány akkori állása szerint még nem tudták megfelelően értelmezni.
Egyes földlökések olyan erősnek bizonyultak, hogy azokat még Ausztráliában is érezni lehetett.
Bő három hónappal a Krakatau felrobbanása előtt, 1883. május 20-án a szigetcsoport legészakabbi vulkáni kúpja, a Perboewatan elkezdett hamut szórni.
A hat kilométer magasságba emelkedő hamuoszlop már messziről látszott a nyílt tengeren, és a kitörés dörrenéseinek hangját a szigetektől 160 kilométerre fekvő Batáviában (ma: Dzskarta) Holland Kelet-India fővárosában is jól lehetett hallani.
A Perboewatan május végén átmenetileg lecsendesedett, de július 20-án minden korábbinál hevesebben ismét életre kelt.
A sorozatos kitörések egy új vulkáni kúpot hoztak létre, az ezt kísérő tengerrengések pedig olyan erősek voltak, hogy a batáviai kikötőben horgonyzó hajókat láncokkal megerősítve kellett lekötni.
Mindez azonban csak a közeledő katasztrófa bevezetőjének számított. Augusztus 11-től még aktívabbá vált a Krakatau környezete; ekkor már tizenegy kürtőből tört magasba a vulkáni hamu.
Augusztus 24-től a kitörések sorozata egyre intenzívebbé vált.
Két nappal később, augusztus 26-án délután egy óra körül a kitörés az úgynevezett pliniusi stádiumába érkezett. A kitörés pliniusi szakasza azt jelenti, hogy a vulkáni gáz és hamu rendkívül hevesen kiszabadulva magas, a sztratoszférába hatoló kitörési oszlopot hoz létre.
A nagyobb kitörési oszlopok a saját súlyuktól időnként összeomlanak, ekkor jön létre a forró gázokból, hamuból és vulkáni törmelékből álló piroklaszt ár,
amely a vulkáni kúp oldalain lezúdulva, több száz kilométer/órás sebességgel tovaszáguldva mindent elpusztít,
ami az útjába kerül. A heves, robbanásos, úgynevezett eruptív kitörések során a magmatározóban lévő olvadt kőzetanyag nagy része kiszabadul, a vulkáni kúp teteje pedig beomlik, létrehozva az üstszerű kalderát.
Negyven méter magas hullámfal rontott ki a szárazföldre
Másnap, augusztus 27-én, helyi idő szerint a reggel 6:30-kor történt első kitöréssel kezdődött el a természeti katasztrófába torkolló folyamat utolsó, kataklizmikus szakasza.
A harmadik robbanás bizonyult a legpusztítóbbnak,
amelynek olyan erős volt a hangja, hogy még a kitörés centrumától 160 kilométerre is 180 decibel körüli volt az értéke.
Szemléltetésképpen; egy teljes fordulaton dolgozó repülőgép-sugárhajtómű hangereje 30 méteres távolságból 150, az emberi fül fájdalomküszöbe pedig 120 decibel.
A robbanások hangját 3 400 kilométerre a kitörés epicentrumától, Ausztrália nyugati partvidékén is még nagyon erősnek hallották.
Az utolsó robbanásnak olyan erős volt a lökéshulláma, hogy a barográfok adatai szerint hétszer futotta körbe a Földet,
és csak a kitörést követő ötödik napon enyészett el végleg. A vulkanológusok számítása szerint a Krakatau felrobbanása 100 megatonna, azaz ötezer hirosimai atombomba pusztító erejével volt egyenértékű.
A harmadik robbanás eltüntette a sziget kétharmadát, amelynek nyomán hatalmas, vulkáni hamuból, valamint törmelékből álló izzó kitörési felhő rontott 80 kilométeres magasságba, a mezoszférába.
Az augusztus 27-én bekövetkezett robbanássorozat a becslések szerint 24 köbkilométer törmeléket juttatott az atmoszférába. Már a legelső robbanás után halálos szökőár indult útnak nagy sebességgel és koncentrikusan terjedve.
A harmadik, legerősebb erupciót 30-40 méter magas cunami követte,
ami óriási pusztítást végzett a szumátrai és jávai partvidéken. A Krakatauhoz legközelebb, 13 kilométeres távolságra fekvő lakott település, Sebesi 3000 lakója közül senki sem élte túl a kataklizmát. A Lampung tartománybeli Katibungot izzó hamueső borította el ezer ember azonnali halálát okozva.
A cunami hatalmas pusztítást végzett Szumátra és Jáva partvidékén, ahol több mint száz települést mosott el a szökőár, 120 ezer ember halálát okozva a becslések szerint. A cunami a kelet-afrikai partvidéken is követelt áldozatokat,
de még a dél-afrikai kikötőkben horgonyzó hajókat is alaposan megtáncoltatta.
(A tengerrengés kisebb hullámait a La Manche csatornán is kimutatták.) A katasztrófa után Jávának a szökőár pusztításával érintett egyes területei teljesen elnéptelenedtek.
Szunnyadó óriás, aktív unokatestvérekkel
A Krakatau felrobbanásának hatásait világszerte érezni lehetett. A korabeli meteorológiai feljegyzések szerint a vulkánkitörést követő években 1,2 Celsius fokkal esett vissza a Föld globális átlaghőmérséklete, és csak 1888-ban állt vissza a Krakatau kitörése előtti értékre.
A hőmérséklet visszaesésével függtek össze azok a meteorológiai anomáliák is, amelyek az összes kontinensen tapasztalhatók voltak.
A kitörés miatt irdatlan mennyiségű kén-dioxid került az atmoszférába,
amelyet a magassági szelek szétterítettek a légkörben.
A troposzféra felső rétegében a jégkristályokból álló fátyolfelhők (cirrusok) kénsavval telítődtek, ami miatt jelentősen megnőtt a fényvisszaverő képességük, ez pedig a napsugárzás intenzitását érezhetően csökkentette.
Az atmoszférában felhalmozódott kén nyomán gyakorivá váltak a vegetációt károsító kénes esők.
A kitörést követő években a magaslégkörbe került vulkáni por miatt megszaporodtak a gyöngyházfényű világító felhők, két évig pedig egy másik optikai következmény is, a rendkívül ritka kékhold-jelenség volt tapasztalható az egész világon.
1883. augusztus 27. után a Krakatau helyén kialakult kaldera elszunnyadt, és – szerencsére – mind a mai napig nem ébredt fel. A terület azonban továbbra is aktív, amit többek között az 1927-ben keletkezett Anak Krakatau évről évre ismétlődő kitörései is bizonyítanak.
