Idén lesz 707 éve, hogy 1314. március 18-án máglyára vetették a templomos lovagrend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t.
Ennek kapcsán a BBC History márciusi számában összeállítást közöl a templomosok eredetéről és végzetéről. Dan Jones a történelmi magazinban megjelent cikkét alább rövidítve közöljük.
A rendet egy frank lovag, Hugues de Payns alapította 1119-ben a jeruzsálemi Szent Sír-templomban. Hugues nagyjából akkor utazott keletre, amikor Jeruzsálemet az első keresztes hadjárat során bevették a keresztények, és a lovag a városban maradt. Küldetésének érezte, hogy valamiképpen ötvözni tudja a bajvívást a magasztos vallási elhivatottsággal.
Egy maréknyi hasonlóan gondolkodó társával – a későbbi beszámolók szerint kilencen voltak – Hugues megalapította a hívő harcosok testvériségét, amely képzett katonákból állt, akik szegénységi és tisztasági fogadalmat tettek. Hivatásuk célja a szent város környéki utakon a keresztény zarándokok megvédelmezése volt, akik válogatott haramiák rajtaütéseinek voltak kitéve. A brigantik előszeretettel éltek vissza a helyzettel, hogy védtelen vándorok bóklásznak a számukra teljesen ismeretlen tájon.
A szent harcosok testvériségét hamarosan hivatalosan is elismerték. Jeruzsálem akkori uralkodója, II. Balduin király az Al-Aksza-mecsetben kvártélyozta el őket, amely meggyőződésük szerint Salamon bibliai templomának romjaira épült – innen ered a „templomosok” elnevezés.
Pápai felmentés
A testvériségnek jótékony adományokra volt szüksége a fennmaradáshoz, és viszonylag gyorsan, egészen kivételes jártasságot szereztek e téren, különösen Nyugat-Európában, ahol a keresztes háborúk bőkezű támogatói által nekik ajándékozott, busás hasznot hozó birtokok tekintélyes hálózatát építették ki. Az 1120-as évektől a lovagrend működése gyakorlatilag szerzetesi szabályrendszert követett, melynek reguláját Clairvaux-i Szent Bernát ciszterci apát dolgozta ki. Az 1130-as évek során a pápa nemcsak jelentős adókedvezményeket biztosított a rendnek, de a hivatalos viseletükre – vörös feszülettel ékesített fehér vagy fekete tunika – is áldását adta.
Az 1140-es évekre a templomos lovagok már diverzifikálták tevékenységüket, és nem elégedtek meg annyival, hogy útszéli segítséget nyújtsanak ágrólszakadt zarándokoknak. Az ispotályosokhoz hasonlóan – akik a Jeruzsálem területén nyújtott orvosi ellátást egészítették ki a katonai feladatokkal – a templomosok egy egész sor vár védelmét látták el szerte a Szentföldön, valamint aktívan kivették a részüket a muszlim városok, így a Damaszkusz ellen indított ostromból is.
Elit harcosok
A Földközi-tenger partvidékének túlsó szegletén pedig a rekonkvisztába is bevonták őket: keresztény hadjáratokból vették ki részüket, melyek célja a dél-ibériai Al-Andalusz muszlim állam feletti uralom megszerzése volt. A Templomos Lovagrend ekkorra már önfenntartó paramilitáris alakulattá nőtte ki magát, egy elhivatott és harcedzett katonákból álló „kommandós egységgé”, melynek tagjai bármely terepen tudtak harcolni, és arra esküdtek fel, hogy amíg csak élnek, Istent és a testvéreiket szolgálják.
„A legveszedelmesebb harcosok valamennyi frank közül” – ekképp sommázta véleményét a templomosokról Ibn al-Aszír arab történetíró, aki „frank” alatt a Szentföldön lévő nyugati keresztényeket értette.
1148-ban ők mentették meg a második keresztes hadjárat során a francia seregeket a teljes megsemmisüléstől. VII. Lajos francia király több tízezer fős, ám roppant fegyelmezetlen seregével igyekezett átkelni Kis-Ázsián – ellenséges területen – részben gyalogszerrel, részben lóháton. Szíria felé tartottak, ahol Edessza városát készültek „felszabadítani”.
A sereg vezetői nem álltak a helyzet magaslatán, ezért az elgyötört hadsereg könnyű prédát jelentett a szeldzsuk török lovasoknak, akik újra meg újra lecsaptak rájuk. A Kadmosz-hegy közelében – amely a mai Törökország területén, Denizli szomszédságában található – vívott ütközetben különösen csúfos vereséget mértek a keresztényekre. Több százan odavesztek és Lajos királynak is csak úgy sikerült életben maradnia, hogy elrejtőzött egy sziklaszirten.
Végső kétségbeesésében a francia király egy Gilbert nevű templomos lovagot tett meg az egész hadjárat katonai parancsnokának. Gilbert csupán egyike volt annak a mintegy 50 lovagot számláló különítménynek, amely beleolvadt a hatalmas hadseregbe, ám a haderők parancsnokaként Gilbertnek mégis sikerült gatyába ráznia a rendezetlen sereget. A zarándokokat zászlóaljakra osztotta, és mindegyik zászlóalj élére az egyik testvérét állította.
Mindenkinek, aki még élt és mozgott, gyorstalpalót tartottak hadviselésből, megtanították őket arra, hogyan kell alakzatba rendeződni, és az ellenséges támadás dacára hogyan kell fegyelmezetten megtartani a csatarendet. Mindezek eredményeként a franciák legalább túlélték a keleti expedíciót, sőt midőn eljutottak a Szentföldre, a templomosok még egy gyorskölcsönnel is kisegítették Lajost, hogy folytatni tudja az – anyagilag is – több sebből vérző hadjáratot.
A bérgyilkosok is inkább fizettek
Az ezt követő években délen, a Gáza körüli területeken – ahol a keresztény uralmat már egyre inkább egyiptomi fennhatóság váltotta fel – több vár védelmét is a templomosokra bízták. Északabbra pedig ők őrizték az Amanosz-hegység hágóit is, melyeken át Kis-Ázsiából a keresztény Antiochiai Fejedelemségbe lehetett eljutni. Hadászati stratégiáról adtak tanácsokat világi vezetőknek, de továbbra is különös hangsúlyt fektettek függetlenségük megőrzésére, saját szakállukra hol emberrablásra adták a fejüket, hol rajtaütésekkel ütötték el az időt.
A templomosok reguláját, amely eredetileg leginkább egy cisztercita szerzetes napirendjére hajazott, 1165 körül alapjaiban változtatták meg. Az új szabályzat jóval inkább egy katonai kézikönyvre hasonlított, amely meghatározta a templomosok harctéri protokollját, valamint a fegyelem és az engedelmesség jelentőségét hangsúlyozta. A rend híres-hírhedt fekete-fehér lobogóját csak akkor lehetett félárbocra ereszteni, ha a zászlót oltalmazó legutolsó katona is elesett.
Egyetlen testvérünk sem hagyhatja el a csatateret… mindaddig, amíg egy fekete-fehér zászló még a magasban lobog; mert ha megteszi, örökös száműzetés lészen osztályrésze
– ez is benne foglaltatott a szabályzatban. A templomosok zsoltárt énekelve lovagoltak ki a csatatérre: „Ne nekünk, Urunk, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget!”. Bárki szembesült is azzal a Szentföldön, hogy felharsan a zsoltár a vörös kereszttel ékesített, fekete-fehér lepelbe burkolt, támadásba lendülő lovasok torkából, joggal hűlt meg a vér az ereiben.
Csapás után ellencsapás
1187-ben mégis szinte megsemmisítő vereséget szenvedtek Szaladintól, Egyiptom szultánjától, aki a hattíni csata után gyakorlatilag lefejezte a rendet, és Jeruzsálemet is bevette.
Hosszú évekbe tellett, hogy a templomosok száma újra gyarapodjon és visszanyerhessék harctéri hírnevüket, de végül mégiscsak sikerült. Amikor Oroszlánszívű Richárd 1191-ben a harmadik keresztes hadjárat során a Szentföldre érkezett, újfent életre keltette a rend jószerencséjét. A rend élére saját kíséretéből nevezett ki új vezetőket, és arról is gondoskodott, hogy a templomosok az előhadban vagy az utóhadban lovagoljanak, miközben Akkótól Jaffáig meneteltek a tengerpart mentén, és sorra hódították vissza a Szaladin által elfoglalt városokat.
Egy rövid időre még katonai diktatúrát is hagyott rájuk Cipruson, a rend azonban kormányozhatatlannak találta a szigetet, és hamarosan túladott rajta. Amikor Richárd 1192-ben hátrahagyta a Szentföldet, hogy visszatérjen Európába, mindezt – a mendemondák szerint – inkognitóban, a templomosok egyenruhájában tette.
A rend még egy évszázadon keresztül központi szerepet töltött be a keresztes hadjáratok harcaiban. Az egyiptomi Damiettába indított, 1218–1219-es ötödik keresztes hadjárat „sztárjai” voltak, a Nílus-deltában hadigályákkal támadtak, miközben a keresztény seregek földön és vízen ostromolták a várost. Két generációval később ismét visszatértek, hogy egy másik – IX. Lajos francia király által vezetett – keresztes hadsereget finanszírozzanak és biztosítsák ellátmányát, amelyik szintén Damiettát akarta bevenni. A XIII. század során a templomosok folyamatosan részt vettek a rekonkvisztában is, I. (Hódító) Jakab aragóniai királynak 1229 és 1235 között segítettek Ibiza és Mallorca, 1244-re pedig a valenciai királyság elfoglalásában is.
Máglyahalál
A század végén pedig a templomosok jelentették az utolsó védvonalat, midőn a keresztényeket a mamelukok, az egyiptomi rabszolga-katona rezsim kiebrudalta a Szentföldről. Az akkói hatalmas erődítményük volt az utolsó bástya, amely tartotta magát, ám 1291-ben a mameluk sereg végül áttörte a falat, és beözönlött a várba. Utóbb az is kiderült, hogy ez jelentette a templomosok legutolsó védállását.
1307-ben ugyanis a kegyetlen, cselszövő francia király, IV. (Szép) Fülöp megsemmisítő csapást mért a rendre. Fülöp király az uralkodó közhangulatot használta fel, amely arra ácsingózott, hogy a templomosok és az ispotályosok rendjét egy katonai „szuperrendben” egyesítsék. Ez szolgáltatta az ürügyet arra, hogy górcső alá vegye a rend működését, ezt követően pedig elkobozta teljes vagyonát. A bukás drámai módon és roppant gyorsan ment végbe, a király jogászai a pápai inkvizítorokkal karöltve korrupcióval, istenkáromlással és erkölcstelenséggel vádoltak meg a testvériséget.
Más rendek sikeresen átvészelték a keresztes háborúkat követő időszakot. Az ispotályosok egy új bázist alakítottak ki Rodoszon, és innen védelmezték az egyházat ellenségeitől. A germán teuton rend pedig évszázadokon át kormányzott egy kvázi autonóm államot Poroszország területén. A mamelukok pedig – akikre tekinthetünk muszlim katonai rendként is –, egészen 1517-ig álltak Egyiptom és Szíria élén, míg az oszmánok el nem söpörték őket.
De miért is buktak el a templomosok?
Ennek oka részben Jacques de Molay, az utolsó nagymester gyengesége volt, valamint IV. Fülöp könyörtelen szeszélye. Azonban azt mégis ritkán állapítják meg a történészek, hogy a templomosok – tekintélyes vagyonuk és komoly kiváltságaik ellenére – sosem alakítottak ki maguknak egy területi bázist, amit mindenféle támadástól, beleértve a saját oldalukról érkező fenyegetést is, megvédelmeztek volna. Teljesen másképp is alakulhatott volna a történetük, ha 1191-ben történetesen élnek a lehetőséggel, hogy Ciprus uralkodói legyenek.
Dan Jones történész teljes cikke és a templomos-összeállítás a magyar BBC History új, 2019. márciusi számában olvasható.
Címlapkép, illusztráció: Wikipedia
BBC
