Borzongató a jéghegyre nézni: fotón a Titanic-katasztrófát okozó óriás
A White Star Line hajótársaság három hajóóriás tervével rukkolt elő 1907-ben. Ezek egyikeként, 1909-től, a belfasti Harland és Wolff hajóépítő üzemben épült meg az Olympic és a Gigantic mellett korának legnagyobb utasszállító óceánjárója, a Titanic.
1911. május 31-én bocsátották először vízre, és 1912. április 10-én állították szolgálatba. Öt nap múlva a hajó már az Atlanti-óceán mélyén volt.
Nem ok nélkül rajongták körbe csodáló tekintetek: a gigászi építmény erős, pompás és fényűző volt. Elsüllyeszthetetlen, mint mondták. Talán a sors bosszulta meg ezt a jelzőt, amikor a Titanic első útján végzetes balesetet szenvedett. 1912. április 14-én 23:40-kor jéghegynek ütközött, és kevesebb mint 3 óra alatt, 1514 áldozatot követelve elsüllyedt.
Mi lett a jégheggyel, melybe a Titanic beleütközött?
Két ma is ismeretes fotó készült a jéghegyről. Ezek közül az egyiket a német óceánjáró, az SS Prinz Adalbert fedélzetéről készítették, mely április 15-én pár mérföldre a Titanic elsüllyedésének helyszínétől haladt el. A másik fotót a Minia, egy mélytengeri telekommunikációs kábeleket elhelyező hajó fedélzetéről készítette De Carteret kapitány. A hajót azért küldték a helyszínre, hogy gyűjtse be a holttesteket és a szemetet, ami a katasztrófa után maradt.
Több elmélet létezik, miért nem látták a közelgő jéghegyet a hajó kormányosai. Egyesek optikai csalódással magyarázzák, mások a holdfény nélküli éjszakát teszik felelőssé. Bárhogyan kerülte is el a figyelmüket, érdekes kérdés, mi történt a balesetben érintett jégheggyel azóta. Vajon megvan még?
Története Grönlandon indulhatott, ahol is időszámításunk előtt 1000 körül egy hatalmas hóesés után firn, azaz jeges hó vagy oromhó képződött. Évtizedek múltán ebből egyre vastagabb és vastagabb jégréteg képződhetett a később hulló hó súlya alatt, mely évtizedek múltán gleccserré lett, és lassú útra kelt. Elérve a Jeges-tenger partjait, kisebb jéghegyek töredeztek le róla, így a Titanic-katasztrófában érintett jéghegy is.
A jéghegy mintegy 3 ezer évvel ezelőtt az Észak-Atlanti-óceán felé vette az irányt. Összehasonlításképp, ez az az időszak, mikor Egyiptomban Tutanhamon volt uralmon. Hosszú-hosszú út vezetett a katasztrófa helyszínéig, ahol is 1912-ben találkozott az elsüllyeszthetetlen óriással.
A jéghegy azon kivételes jéghegyek egyike volt, melyek elérték az Atlanti-óceánt. Legtöbbjük ekkorra már elolvadt, de ez a jéghegy sajnos nem. A baleset éjjelén a víz hőmérséklete kicsivel fagypont alatt volt. Nem csoda, hogy a szerencsétlenül járt hajóról leugráló, úszni próbáló utasoknak és a vízbe esők nagy többségének is túl hideg volt a víz a túléléshez.
Bár az embereknek hideg volt a víz, a jéghegynek túlságosan is meleg. Egy jéghegy átlagos élettartama az Atlanti-óceán északi részén két-három év. Ez azt jelenti, hogy, ha 1910-11 körül hagyta el Grönland térségét, akkor körülbelül 1912-13-ra a jéghegy nagy valószínűséggel el is olvadhatott.
Így történt a katasztrófa
A hatalmas hajóra, mely 56 méter – egy 18 emeletes háznyi – magas volt, legnagyobb szélessége 28 méter, hosszúsága pedig 270 méter – közel az Eiffel-torony magassága -, bőségesen fért volna mentőcsónak, de az eredetileg tervezett 64 helyett helytakarékossági, kényelmi okokból az elsüllyeszthetetlen hajóra csak körülbelül negyedannyi, 16 darab került fel. A 16 csónakból 14 volt nagy, és 2 kisebb. Ezeken felül négy plusz, összecsukható csónak került a hajóra. Ez a mennyiség előzetes számolások alapján is kevésnek bizonyulhatott, hiszen ezek maximális befogadóképessége 1178 fő volt, és csaknem kétszer ennyi, 2207 fő szállt vízre a hajó első és utolsó útján. Sajnos túl bizakodóak voltak a hajó tervezői.
Már kötelező próbaútján is kiderült, mennyire gyors, és ez első útján újfent bebizonyosodott. Április 3-ától hat napig tartózkodott Southamptonban, innen Cherbourg-Octeville-be, majd Queenstownba indult tovább. Újabb utasok felvétele után vette az irányt New York felé. Három napon át kifejezetten nyugodt, hajózásra kiválóan alkalmas időjárásban, nyugodt vízen, sebesen távolodott Írország partjaitól. Április 14-én 22,75 csomós átlagsebességgel szelte az óceánt, így azt jósolták, hogy szenzációs módon egy teljes nappal korábban, április 16-án célba ér.
Noha a Titanic felé több jéghegyeket jelző üzenetet is küldtek más hajókról, ezek a távírók vonalának túlterheltsége miatt valószínűleg nem értek célba. Legalábbis nem mind. Ám, ha ez így volt, jogos a kérdés, a kapitány miért nem parancsolta elővigyázatosságból, hogy a hajó lassítson. Feltételezések szerint szerették volna, hogy a korábbi érkezés szenzációt keltsen, és a hajóóriás lekörözze a gyorsabbnak mondott Mauretania és Lusitania hajópárost.
A rendkívüli sebességgel haladó hajó őrszeme, Frederick Fleet április 14-én, 23:40-kor vett észre egy úszó jéghegyet, mely szemlátomást hajszál híján a hajó útjában volt. Meghúzta a vészharangot, ezután William Murdoch első tiszt utasítására a hajót balra kormányozták, a bal oldali hajócsavart pedig hátramenetbe kapcsolták. Hajózási szakértők szerint az egyik döntés megállta volna a helyét, de a kettő együtt hozzájárulhatott a katasztrófához.
A Titanic lassan fordult, és későn. Amikor elhaladt a jéghegy mellett, az súrolta jobb oldalát. Kétféle elmélet létezik. Az egyik szerint ekkor 90 méter hosszú lék keletkezett, a másik szerint 6 különálló, egyenként valamivel nagyobb, mint 1 négyzetméteres. Bármelyik igaz, a hajó kevesebb mint 3 órán belül előbb kettétört, majd elsüllyedt.
Ha volt is a közelben hajó, utólagos elmondások szerint tűzijátéknak vélték a Titanic vészjelző rakétáit. Az SOS-jeleket fogó Carpathia a hajó segítségére indult, ám túl messze volt, ezért későn ért a helyszínre, de még nem végzetesen későn, hiszen a mentőcsónakok túlélőinek segítséget nyújthatott. A mentést Arthur Rostron kapitány irányította, a hajóorvos pedig magyar volt, dr. Lengyel Árpád, akinek a sírhelye a Kerepesi temetőben található.
Tömegek életét lehetett volna megmenteni
Rossz döntést hoztak, amikor kevés mentőcsónakkal engedték útjára a Titanicot, és ismét rosszul döntöttek, amikor ebbe a kevés csónakba is csak fele annyi embert ültettek, mint amennyi elfért volna, csak, hogy kényelmesen üljenek. Volt olyan negyven férőhelyes csónak, melyben mindössze 12 ember ült.
Bár a nők és a gyerekek előnyt élveztek, a tehetősek közül számos férfi, üzletemberek, milliomosok és maga a tervezőmérnök, Thomas Andrews is megmenekült. Az utasok mentésének menete szörnyű, ám sajnos a pénz világában magától értetődő módon elsősorban a hajón elfoglalt szoba osztálya, illetve társadalmi helyzet alapján zajlott. Nem véletlen, hogy az első- és másodosztályról menekültek meg a legtöbben. Közülük mindössze 121 ember halt meg.
Az utasok 32%-a menekült meg csupán, és 68%-uk odaveszett. Az amerikai kongresszusi vizsgálóbizottság adatai szerint 1517 ember vesztette életét a katasztrófában. Legnagyobb arányban az első- és másodosztályú nők és gyerekek menekültek meg. A harmadosztályon utazó nőknek csak 46%-a, a gyerekeknek csak 34%-a menekült meg. A legkevesebb túlélő, csupán 8%, a másodosztályon utazó férfiak közül került ki. Közel 700 áldozat, köztük a kapitány, Edward John Smith is, a legénységből került ki.
Felvételek a Titanicról
A hajóról, a legénységről és a mentésről fennmaradt egy-egy ritka felvétel. Zárásként ezeket mutatjuk be.
Ajánlókép: Wikimedia Commons.
femina
