1920. március elsején a Nemzetgyűlés nagybányai Horthy Miklós altengernagyot, az osztrák-magyar hadiflotta volt főparancsnokát és a Nemzeti Hadsereg fővezérét Magyarország kormányzójának választotta.
A kormányzóválasztással zárult le az a csaknem másfél évig tartó folyamat, ami 1918. október végén a Monarchia összeomlásával vette kezdetét, és súlyos, anarchikus válságba döntötte Magyarországot. Horthy megválasztásával új, a volt admirális nevével fémjelzett, és kis híján negyed évszázadig tartó korszak kezdődött a 20. századi magyar történelemben.
Összeomlik a bolsevista diktatúra, anarchiába süllyed az ország
A magyarországi bolsevik kísérlet, a Tanácsköztársaság bukása után 1919. augusztus 2-án Peidl Gyula szociáldemokrata politikus vezetésével új kormány vette át a végrehajtó hatalom irányítását. A Peidl-kabinet már a legelső intézkedéseivel is igyekezett látványosan szakítani Kun Béla és társai 133 napig tartó rémuralmának emlékével, megsemmisítve a Forradalmi Kormányzótanács szinte valamennyi rendeletét.
A kérészéletű szociáldemokrata Peidl-kormány olyan politikai fordulatot szeretett volna végrehajtani, aminek az 1918. novemberi Károlyi – féle polgári-demokratikus kísérlet lett volna az alapja.
1919. augusztus elején ehhez azonban már nem volt meg a minimális társadalmi támogatottság sem, ezért a kormány által szorgalmazott fordulatot egyedül csak az antant támogatásával lehetett volna végrehajtani.
A párizsi békekonferencia vezetői azonban augusztus 2-án úgy döntöttek, hogy nem ismerik el az új magyar kormányt.
A Peidl-kabinet bukása után olyan hatalmi vákuum jött létre, ami tovább erodálta az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. október végi felbomlása óta vészesen meggyengült államhatalmat. Az akuttá vált magyarországi belpolitikai zűrzavar eszkalálódása azonban már a nagyhatalmaknak, az 1919 januárjában összeült párizsi békekonferencia vezetőinek sem állt az érdekében.
A budapesti kormányváltás semmit sem változtatott a Román Királyság szemérmetlenül mohó területszerzési étvágyán,
amely a bolsevizmus elleni harc ürügyén, az államszervezet széthullását és a belpolitikai válságot kihasználva 1919. augusztusának első napjaiban önhatalmúan megszállta az egész Tiszántúlt, a Duna-Tisza közét, majd csapatait bevonultatta a magyar fővárosba, még tovább mélyítve ezzel a már amúgy is súlyos krízist.
Ahhoz, hogy a párizsi békekonferencia maradék nélkül elvégezhesse feladatát, sürgősen rendezni kellett a robbanásveszélyes magyarországi helyzetet. A konszolidáció sikeréhez elengedhetetlenné vált, hogy egy mindenki által elfogadható, és kellő tekintéllyel rendelkező személy kerüljön a folyamat levezénylésének élére.
A még 1918 novemberében IV. Károly király által homo regiusnak megtett József főherceg államfői posztra jelölése Friedrich István kormányának ilyen irányú törekvései ellenére sem jöhetett szóba, mert a Monarchia romjain létrejött utódállamok számára egy budapesti Habsburg államfő casus belli lett volna.
A politikai kalandornak tartott Friedrichet senki sem vette komolyan, az antant megbízottak figyelme ezért fokozatosan az osztrák-magyar hadiflotta utolsó főparancsnoka, az öt nyelven beszélő, Schönbrunnban is szolgált világlátott haditengerész, Horthy Miklós admirális személye felé fordult.
Bevonta a flotta hadilobogóját, de nem nyugdíjas évek várták az admirálist
1918. október 31.-én az ekkor ötvenéves Horthy Miklós altengernagy, az osztrák-magyar hadiflotta utolsó főparancsnoka úgy gondolhatta, hogy elérkeztek számára a nyugdíjas kor hosszú évei.
Miután a pólai (ma Pula, Horvátország) hadikikötőben horgonyzó zászlóshajója, a Viribus Unitis csatahajó fedélzetén utolsó főparancsnoki ténykedéseként IV. Károly király parancsára átadta a flottát a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek, rövid bécsi kitérővel hazautazott Kenderesre.
Horthy emlékirataiban így ír arról, ami odahaza fogadta: „A Magyarországon tomboló felfordulás szomorú következményeit magam is átéltem Kenderesen; ide vonultam vissza 1918 novemberében családommal. Nem volt könnyű a változott viszonyok közé beilleszkedni. Budapestre rá sem ismertünk abban az állapotában, ahogyan Bécsből családi jószágunkra hazamenet találtunk. A rend gyeplőit porba hajították; az utcákon garázdálkodó csoportok vonultak fel, élükön rendetlen egyenruhájú katonákkal, akik vörös zászlót vittek… Örültünk, amikor a várost elhagyhattuk.” (Forrás: Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa História 1990, 122. o.)
A nyugállományú admirális azonban mégsem üldögélhetett túl sokáig kenderesi kúriájában, a kandalló előtt.
Az 1919. március 21-ién történt kommunista hatalomátvétel után nem sokkal később Károlyi Gyula gróf a kommün ellen szervezkedő ellenkormányt alakított Aradon, amit az Antant is elismert.
A politikailag légüres térben munkálkodó ellenkormánynak égetően nagy szüksége lett volna egy olyan nagy tapasztalattal és elismertséggel rendelkező katonai vezetőre, aki képes az új nemzeti hadsereg megszervezésére.
Károlyi gróf választása ezért esett
a katonai rátermettségét az első világháború tengeri ütközeteiben többszörösen bebizonyított, több nyelven beszélő,
és a diplomáciában is jártas volt flotta-főparancsnok tengernagyra. Horthy elfogadta a felkérést, amit a Bécsben életre hívott Antibolsevista Comité vezetője, Gróf Bethlen István is messzemenően támogatott.
Horthy 1919. május 31-én, a Károlyi-ellenkormány felkérésének elfogadásával, mint a kabinet frissen kinevezett hadügyminisztere, visszatért a közéletbe.
A párizsi békekonferencia homo regiusként tekint Horthyra
A kommün bukását követő anarchikus állapotokat sem a budapesti Friedrich-kormánynak, sem pedig a székhelyét időközben Szegedre áttett Károlyi-ellenkormánynak nem sikerült megszüntetnie. 1919 őszén Friedrich István többszöri kormányátalakítással próbálta meg szalonképessé tenni kabinetjét,
de ezzel sem tudta megszerezni a párizsi békekonferencia elismerését kabinetje számára,
Károlyi gróf pedig nem számított kellően fajsúlyos személyiségnek az antant küldöttei szemében.
Nem úgy, mint Horthy Miklós, aki mindössze másfél hónapig töltötte be a hadügyminiszteri posztot a Károlyi-kabinetben. Az eleinte csak a volt közös hadsereg tisztjeiből álló Nemzeti Hadsereget Horthy erélyes szervezőmunkával, valamint a kommün terrorjától különösen sokat szenvedett Duna-Tisza közi módos parasztság soraiban végrehajtott sikeres toborzással
1919 augusztus végére 30 ezres sereggé fejlesztette fel.
Horthy július 12.-én lemondott hadügyminiszteri posztjáról, és kilépett Károlyi gróf ellenkormányából.
Horthy Miklós 1919. augusztus 9-én a minisztérium (és így a kormány) fennhatósága alól kivont Nemzeti Hadsereg fővezére, ezen keresztül pedig az egyetlen valós hatalmi tényező lett az országban.
A párizsi békekonferencia az anarchikus magyarországi állapotok megszüntetését, az országot megszállva tartó román csapatok kivonását, valamint az antant szemében elfogadható és tárgyalóképes kormány felállítását elősegítendő,
1919 októberében egy brit diplomatát, Sir Georg Russel Clerk-et küldte Budapestre a nagyhatalmak meghatalmazottjaként.
Sir Clerk elérte, hogy november elején a román csapatok hozzákezdjenek a megszállt területek fokozatos kiürítéséhez.
A román királyi hadsereg által kiürített területeket a Nemzeti Hadsereg alakulatai foglalták el, amit a budapesti baloldal, elsősorban a szociáldemokraták a Nemzeti Hadsereg önkényeskedéseire hivatkozva hevesen elleneztek.
A baloldali erők azt szerették volna elérni, hogy a Nemzeti Hadsereget fegyverezzék le, és a rend fenntartására az antant küldjön csapatokat Magyarországra.
A nagyhatalmak Párizsban ülésező képviselői azonban elvetették ezt a tervet,
mert a budapesti baloldallal szemben Horthy tengernagyban ők nem a véreskezű diktátort, hanem azt az államférfiúi erényekkel is felruházott erélyes katonát látták, aki alkalmas lehet az anarchikus állapotok felszámolására,
és a magyarországi belpolitikai helyzet konszolidálására.
Ez a város megtagadta nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött!
Sir Georg Russel Clark javaslatára a párizsi békekonferencia jóváhagyta, hogy a Nemzeti Hadsereg vegye birtokába a románok által kiürített fővárost. Darutollas, Bocskai-sapkás hadserege élén Horthy Miklós altengernagy, a Nemzeti Hadsereg fővezére,
1919. november 19-én vonult be Budapestre.
A fővezér-tengernagyot a Gellért-szálló előtti téren a főpolgármester és a városi elöljárók fogadták, nem minden aggodalom nélkül. Horthy a polgármester őt köszöntő beszédére többek között a következőket válaszolta:
„Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.”
Majd azt is hozzátette, hogy ő és hadserege a megbékélés jegyében kész a testvéri kézfogásra.
A Nemzeti Hadsereg Budapestre történt bevonulásával véglegesen eldőlt, hogy Horthy Miklós lett az ország erős embere. Magyarország kül – és belpolitikai helyzetének stabilizálásához elkerülhetetlenné vált a közjogi konszolidáció is.
Az 1919. november 24-én kinevezett koncentrációs kormány
a közjogi konszolidáció előkészítését, valamint az alkotmányosság helyreállítását kapta legfőbb feladatául.
A kormányfőnek, a keresztényszocialista Huszár Károly miniszterelnöknek azonban igen súlyos problémákkal kellett szembenéznie mind a saját kormányán belül, mind pedig a Nemzetgyűlésben. Az egyik ilyen probléma az ország államformájának kérdése volt.
Az 1918. október végi őszirózsás forradalom után Gróf Károlyi Mihály vezetésével felállt
baloldali polgári-radikális kormány megszüntette az ország csaknem ezeréves történelmi államformáját a királyságot,
amit az úgynevezett Népköztársaság váltott fel, ezt pedig 1919. március 21. után Kun Béla proletárdiktatúrája, a Tanácsköztársaság követte.
A Tanácsköztársaság csak az elnevezésében volt „res publica”, valójában a legelemibb szabadságjogokat is nélkülöző diktatúrának, bolsevista rémuralomnak számított.
A kommün bukása utáni zűrzavarban átmenetileg háttérbe szorultak mind az államforma, mind pedig az alkotmányosság kérdései.
1919 novemberében viszont ismét újult erővel vetődött fel az államforma, és különösen az államfő személyének kérdése.
Az arisztokrácia, a nagybirtokosok és a főpapság képviselői közül kikerülő legitimisták a Habsburg-Lotaringiai ház utolsó törvényesen megkoronázott királyát, a száműzetésben élő IV. Károlyt tekintették továbbra is legitim államfőnek.
Ennek azonban 1919 végén már nem volt semmilyen politikai realitása,
mert az Antant és az utódállamok az ország katonai megszállása árán is megakadályozták volna IV. Károly visszatérését. A szabad királyválasztók ugyancsak elvetették a Habsburg-ház restaurációját, mert ők nemzeti királyt szerettek volna az ország élén látni.
A nemzeti király személyének kérdésében azonban lehetetlennek látszott a különböző politikai erők közötti kompromisszum. A köztársasági államformát, amit az ország lakossága a rossz emlékű Károlyi-uralomhoz illetve a kommünhöz kötött, csak nagyon kevesen támogatták.
Egyedül abban volt szinte maradéktalan az egyetértés, hogy az ország államformája az ezeréves magyar közjogi hagyományt követve, királyság legyen.
Kilenc kormányzót ismer a magyar történelem
A Nemzetgyűlés – nem kis részben az Antant sürgetésére – 1920. február 16-án ült össze az államjogi helyzet végleges tisztázására. A király személyével kapcsolatos politikai patthelyzet feloldására Huszár Károly miniszterelnök – átmeneti jelleggel – a magyar közjogi hagyományban jól ismert kormányzói intézmény felelevenítésére tett javaslatot.
Ennek az volt az indoka, hogy az utolsó legitim király, IV. Károly 1918. november 13-i eckartsaui nyilatkozatában ugyan lemondott uralkodói jogosítványai gyakorlásáról, de nem mondott le a magyar trónról.
A Nemzetgyűlés ezért megállapította, hogy noha az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése miatt az 1867-es kiegyezés hatályát vesztette, viszont a királyi hatalom nem szűnt meg, ami 1918 novembere óta csupán szünetel, és ezért arra az időre, amíg ez ismét gyakorolhatóvá válik, kormányzó választást rendelt el.
Ez a megoldás – a magát törvényen kívül helyező baloldal kivételével – mindenki számára elfogadható volt.
A Károlyi-kormány trónfosztást kimondó, és a köztársasági államformát bevezető „néptörvényét” senki sem tekintette legitimnek csakúgy, mint a Kun Béla-féle kommünt.
Ilyen előzmények után került sor a kormányzói jogállásról szóló 1920. évi I. tc. elfogadására. A kormányzói méltóságnak komoly hagyományai voltak a magyar történelemben, így például 1446 és 1452 között, V. László kiskorúsága idején a híres törökverő hadvezér, Hunyadi János irányította az államügyeket kormányzóként, de 1849 áprilisától, a Habsburg-ház trónfosztása után Kossuth Lajos is betöltötte ezt a tisztséget.
A kormány Nemzetgyűlés elé terjesztett törvényjavaslata
csak „gyenge” államfői jogkört biztosított volna a kormányzónak.
Az eredeti javaslat szerint az államfőt ugyanis nem illette volna meg a Nemzetgyűlés feloszlatásának joga, és az elfogadott törvényeket legfeljebb egyszer küldhette volna vissza megfontolásra, a jogszabály aláírása előtt.
A hadüzenet vagy a békekötés kérdésében szintén csak a törvényhozás előzetes engedélyének birtokában hozhatott döntést.
A kormányzói jogállásról szóló 1920. évi I. törvénycikket a Nemzetgyűlés február 16-i plénuma egyhangúan elfogadta, ezért már csak a méltóság betöltésére alkalmas személyt kellett megtalálni.
Kormányzóvá választják Horthy Miklóst
A Habsburgok magyarországi ágából származó József főherceg noha nagyon is ambicionálta, hogy ő lehessen a kormányzó, de ez a törekvése már a Friedrich-kormány idején elvérzett az Antant határozott ellenállásán. A magas közjogi méltóság egyik legnagyobb esélyesének Apponyi Albert gróf számított.
A nemzetközileg elismert, több nyelven folyékonyan beszélő tekintélyes államférfi diplomáciai és politikai jártasságát mindenki respektálta. Apponyi gróf, amikor elfogadta a párizsi békekonferenciára készülő magyar delegáció elnöki tisztségét, lemondott kormányzói jelöltségéről.
A békeszerződés mielőbbi megkötését sürgető nagyhatalmi nyomás nem tette lehetővé a kormányzóválasztás elhúzását, ezért Apponyi gróf lemondása után már csakegyetlen olyan tekintélyes jelölt jöhetett szóba, akit az Antant is persona grata-nak tekint, aki nem volt más mint a Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy Miklós altengernagy.
A Nemzetgyűlés 1920. március 1-én titkos szavazással döntött a kormányzó személyéről. A törvényhozás elsöprő többséggel Horthyt választotta meg Magyarország kormányzójának, a volt admirális a leadott 141 szavazatból 130 voksot kapott meg. A menetközben lemondott Apponyi gróf visszakozása ellenére is szerzett 7 szavazatot, 3 voks pedig érvénytelennek minősült.
Miután a Nemzetgyűlés elnöke kihirdette a választási eredményt, Prohászka Ottokár püspök, főrendiházi képviselő vezetésével küldöttség ment Horthy Gellért-szállóban lévő főhadiszállásra, hogy felkérje az az eskütételre az admirálist.
Horthy elsőre elhárította a felkérést, a kormányzó házfeloszlatással kapcsolatos jogát hiányolva.
Erről emlékirataiban így ír: „Mint tiszt, Őfelségére tettem esküt, ha elfogadom a kormányzóságot, akkor meg az alkotmányra és a nemzetre kell felesküdnöm. Vajon nem forog-e fenn az a veszély, hogy a két esküben vállalt kötelezettségeim összeütközésbe kerülnek egymással? … Ezért csak azt kifogásoltam, hogy a leendő államfő számára megállapított jogkör – ahogyan a sajtó közléséből ismerem – teljesen elégtelen. A kormányzó még el sem napolhatná a nemzetgyűlést, még kevésbé oszlathatná fel.” (Forrás: Horthy, id. mű, 138. o.)
Rakovszky István, a Nemzetgyűlés elnöke rövid megbeszélés után Horthy kívánsága szerint sebtében kiegészítette a törvényt, a törvényhozás pedig az így módosított jogszabályt azon melegében ismét elfogadta. Ezzel minden akadály elhárult a kormányzóvá megválasztott tengernagy eskütétele elől.Horthy Miklós kilencvenkilenc éve, 1920. március elsején a törvényhozás plénuma előtt letette a kormányzói esküt az alkotmányra és a nemzetre.Ezzel vette kezdetét az a nevével fémjelzett és majdnem negyedszázadig tartó korszak, amelynek tárgyilagos és minden részrehajlás nélküli „sine ira et studio” megítélése a történelmi távlat ellenére, még mindig várat magára.
Forrás: Origo
