Tegnap: November 7: a kommunisták előbújnak és gyilkolni kezdenek

Nem volt nagy, nem októberben történt, nem volt szocialista és nem volt forradalom – a népszerű bonmot frappánsan fogalja össze, miért volt minden ízében hazugság Nagy Októberi Szocialista Forradalomként oktatni és emlegetni a szombaton 103 esztendeje végbement, 1917. november 7-én (az Oroszországban akkor használt Julián-naptár szerint október 25-én) lezajlott bolsevik puccsot.

November 7-e a kommunista diktatúra összeomlásáig az összes szovjet típusú diktatúrában ünnepnapnak számított: tömegeket parancsoltak hatalmi szóval az utcára, akiknek vörös zászlókkal kellett vonulniuk, hogy így tisztelegjenek az úgynevezett „forradalom” emléke előtt. Az iskolákban teátrális mozdulatokkal kísért, hisztérikusan harsogó zeneszámokkal és énekszóval előadott műsorokkal, egyenruhában tisztelgő gyermekekkel énekeltettek dalokat Leninről, aki „a hős, ki csak népének élt”. Ezekre a műsokra előszeretettel látogattak el a párt helyi vezetői, sőt megesett, hogy szovjet katonatisztek is.

Azt, hogy mi történt 1917 novemberében Petrográdban, nem lehet értelmezni a történelmi körülmények ismerete nélkül. Oroszország, mely az antant hatalmak szövetségeseként szállt be az 1. világháborúba, az év elején totális katonai vereséget szenvedett. Az ország gazdasága romokban hevert, a hadsereg – mely az egyház mellett a pravoszláv hitű államokban hagyományosan a két oszlopon nyugvó állam másik nagy támasza – demoralizálódott, február 25-27-én pedig kitört egy valódi forradalom. A februári orosz forradalom mögött valóban tömegek álltak: a cári rendszer az eseményekkel tehetetlenül sodródó II. Miklós cárral valóban nem tudott választ adni az összeomlás szélére jutott ország és az elvesztett háború kihívásaira. A spontán jött társadalmi robbanás, melynek komoly fogyatékossága, hogy nem voltak meghatározó arcai, már akkor megmutatkozott, a polgári demokratikus átalakulás irányába lökte volna Oroszországot.

A változások hatására és arra hivatkozva, hogy így lehet megmenteni Oroszországot, lemondott II. Miklós, ami végzetes hibának bizonyult. Richard Pipes, a nemrég elhunyt, lengyel származású, élete nagy részét Amerikában leélő történész nagy hatású könyvében (Az orosz forradalom története) e hiba természetét megragadva így fogalmaz: eltűnt az orosz állam. A középkortól kezdve szinte változatlan viszonyrendszerre épülő orosz hatalmi stuktúra tartó oszlopa, csúcsa és mozgató eleme ugyanis a cár személye volt. Lemondásával olyan méretű hatalmi űr keletkezett, melyet a februári fordulattal megalakult Ideiglenes Kormány nem tudott betölteni.

A komoly népszerűségi deficittel küzdő, összetételében gyakran változó kormány saját tevékenységét többek között azért tekintette ideiglenesnek, mert szándékukban állt a választások kiírása és a hatalom átadása egy új, legitim kormányzatnak.

Ennek az ország krízishelyzete ellenére nem is lett volna komoly akadálya, ám a továbbra is zajló háború egyik, addigra szintén a vereség felé sodródó résztvevője, Németország úgy látta, hogy talán még menteni tudná a helyzet, ha Oroszországot nagyon gyorsan és véglegesen kivonhatná a háborúból. Ez ugyanis a kétfrontos küzdelemre kényszerülő központi hatalmaknak azt jelentette volna, hogy kizárólag a nyugati és a déli frontra tudják összpontosítani erőieket.

A német ügynök és a lepecsételt vasúti szerelvény

Itt kerül a képbe Vlagyimir Iljics Uljanov, egy évek óta Svájcban élő, jelentéktelen emigráns, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagja. Felforgató tevékenységért korábban három év szibériai száműzetésre ítélték, Svájc mellett Németországban és Angliában is lakott. Amellett, hogy a szocializmus eszméit terjesztette és zavaros, a civilizált, polgári táradalom és az egyház szereplői iránti, már-már beteges gyűlöletét kifejező, terjengős iratokat gyártott, külföldről is igyekezett hatást gyakorolni pártjának további életére. Csoportjának irreális világképét jellemzi, hogy miután a párt több frakcióra szakadt, a számszerű kisebbséget alkotó csoport sajátmagát „bolseviknak”, többséginek nevezte el. Ezt a frakciót vezette Uljanov.

A teljes jelentéktelenségből ezt a emigránst – mint arra Schmidt Mária is rámutatott az általa igazgatott Terror Háza 2017-es, Az akció fedőneve: Lenin – Német pénzzel Oroszország ellen című kiállításának kapcsán – ha úgy tetszik a XX. század legsikeresebb titkosszolgálati akciója emelte ki.

A német külügyminisztérium az úgynevezett Parvus-tervet valósította meg: Lenint és társait vonattal Pétervárra szállíttatta, hogy puccsot hajtsanak végre az 1917-es forradalom során hatalomra került ideiglenes kormány ellen és ezzel káoszt idézzenek elő Oroszországban. Az egész akció voltaképpen a német katonai hírszerzés és a német külügyi vezetés trükkje volt.

A Német Császárság szándéka nem volt kevesebb, minthogy a bolsevikok által felforgatott keleti ellenfelet, Oroszországot „kikapcsolják”, azaz kivonják a háborúból, minek eredményeképpen Németország csak a nyugati frontra összpontosíthat. Lenin tehát ezt az utasítást hajtotta végre, amit Berlin több millió német márkával busásan támogatott.

A Lenint és társait Zürichből Szentpétervárra szállító vonat néhány tucat bolsevik emigránssal és családtagjaikkal haladt át Németországon. Történészek megjegyzik: a szerelvény olyan fontosnak számított, hogy a trónörökös szerelvényével szembe is elsőbbséget élvezett.

Lenin meghúzódott Péterváron és profi ügynökként kivárta a megfelelő pillanatot. Mint azt Gáli Máté történész is megírta, a nyár folyamán meg is történt az első puccskísérlet a bolsevikokat támogató I. géppuskás ezred zendülését felhasználva.

Ideiglenes Kormány helyett Ideiglenes Kormány

A felkelést rövid idő alatt leverték, majd hajsza indult a bolsevikok ellen. A kabinet igazságügy-minisztere, Pável Pereverzev által közzétett vád szerint (amelynek igazságtartamáról a mai napig viták folynak) a bolsevikok német pénzen szervezték árulásukat és folytatták állam- és háborúellenes tevékenységüket. Valójában a bolsevista vezetők többsége az I. géppuskás ezred lázadásával nem értett egyet, s maga Lenin, bár nem ellenezte az akciót, amikor a kormányhoz hű csapatok bevonultak a fővárosba, nem is szorgalmazta a folytatását. Ő a júliusi felkelést egy erőpróbának tekintette, amely révén lemérhette, mekkora ellenállást képesek kifejteni az ellenfeleikkel szemben.

Nem sokkal az úgynevezett „júliusi napokat” követően azonban az augusztusban miniszterelnökké kinevezett Alekszandr Kerenszkij a bolsevikok segítségére szorult. Merthogy augusztus végén a hadsereg főparancsnoka, Lavr Kornyilov tábornok a kormány lemondását követelve Petrográdba vezényelte Alekszandr Krimov tábornokot. A katonai puccskísérletről értesülve Lenin kiadta az utasítást híveinek: legyőzni Kornyilovot, de nem támogatni Kerenszkijt. A felfegyverzett fővárosi munkáscsapatok, illetve a kormányhoz hű katonaság végül elfojtotta a Kornyilov-féle államcsínyt, de Kerenszkij tekintélye és pozíciója végzetesen meggyengült, míg Lenin és pártja célegyenesbe érkezett a hatalomért folyó versenyben.

Az Ideiglenes Kormány fegyveres felkelés útján történő megdöntéséről október 10-én döntött a bolsevik párt központi bizottsága. A szervezet tagjainak többsége arra várt, hogy a hatalom az egyre inkább szétzilálódó kormány kezéből az ölükbe hulljon, Lenin viszont – aki időközben titokban, elváltoztatott külsővel visszatért Finnországból a fővárosba – ahhoz ragaszkodott, hogy azt minél előbb ők maguk vegyék át. Az október 25-re virradó éjszaka (a Gergely-naptár szerint november 6–7. éjjelén) a pártvezér már tudta, hogy a kormányfő leszámolásra készül velük szemben. Csapatokat igyekszik összevonni, és be akarja tiltatni a bolsevikok pártsajtóját.

Trockij – aki több más bolsevik vezetőhöz hasonlóan a Kornyilov-puccs idején szabadult a börtönből – meg-győzte a Petrográdi Szovjetet arról, hogy a fegyveres államcsíny elkerülhetetlen. Helyzetüket lényegesen megkönnyítette, hogy a főváros nagyszámú helyőrsége semlegesnek nyilvánította magát, és nem kívánt beavatkozni a konfliktusba.

Október 25-én (november 7-én) a bolsevista felkelők fokozatosan vették birtokukba a várost. A délelőtt folyamán sikerült elvágniuk a külvilágtól a Téli Palotát, ahol az Ideiglenes Kormány ülésezett. A Néva folyón horgonyzó Auróra cirkáló egy vaktöltet elsütésével jelezte a bolsevikoknak a támadás megkezdését, illetőleg a Péter-Pál-erőd felé, hogy tüzet nyithat a Téli Palotára. A tüzérek ezt meg is tették, ám mindössze két-három találatuk ért célba. Az épületet hadapródok védték, akik csekély ellenállás után megadták magukat a kabinet helyben tartózkodó tagjaival együtt (a miniszterelnök már korábban elhagyta a forrongó várost). A palota ostromában hat, az egész fővárosban pedig összesen hatvanegy személy vesztette életét a forradalmi események következtében. A Téli Palota bevételével az októberi fordulat lezárult.

Másnap, október 26-án a Szovjetek Második Összoroszországi Kongresszusa két, Lenin által javasolt dekrétumot fogadott el: egyet az annexió és hadisarc nélküli, demokratikus béke megkötéséről, egyet pedig a földről, mely szerint „a föld ezennel minden (nyílt vagy burkolt) megváltás nélkül a dolgozó nép tulajdonába kerül”.

A hangzatos „dekrétum a békéről” volt az, amivel Lenin voltaképpen megfizette a német támogatást. Oroszország később ennek nyomán megkötötte történelme legelőnytelenebb békéjét. A breszt-litovszkli béke 1918. március 3-án feladta azt a Lengyelország közepétől a mai Ukrajnáig húzódó területet és a Baltikumot, mely területek visszavétele egyértelműen egyértelműen kimutatható a Szovjetunió 2. világháborús katonai céljai között, különösen a Molotov-Ribbetrop paktum megkötésekor.

Leninék taktikai okokból szintén Ideiglenes Kormányként működtek tovább. Sokan leírták már, hogy a péterváriak nem sejtették, milyen jelentőségű változás történt: a kormány neve nem változott meg, működött a tőzsde és jártak a villamosok.

A lenini program: felakasztani és mindenképpen felakasztani

Kevéssé ismert történelmi tény, hogy a hatalmat hasonló hatalmi trükkökkel, bár ott már a Kreml védőit, közöttük fiatal nőket kegyetlenül felkoncolva átvevő bolsevikok heteken belül megkezdték vélt vagy valós politikai ellenfeleik – tehát egész, több milliós társadalmi rétegek – tömeges lemészárlását illetve megsemmisítő táborokba hurcolását. Annak ellenére, hogy a Leninék vezette politikai erők megbuktak a novemberben kezdődő választásokon (a szavazatok 59 százalékát a jobb- és a baloldali eszerek, valamint a mérsékelt mensevikek kapták meg, míg a bolsevikoknak csak a szavazatok 24 százaléka jutott) törvénytelen eszközökkel és a rettegett Cseka, az új állam terrorszervezete segítségével erőszakkal megtartották a hatalmat. A január 5-én – több hónapos késéssel megnyíló – alkotmányozó nemzetgyűlést szétzavartatták.

„Felakasztani és mindenképpen felakasztani, a nép szeme láttára úgy kell intézni, hogy több száz versztányi körzetben lássa a nép, és reszkessen” – ilyen és ehhez hasonló utasításokkal buzdította az új orosz vezér a tömeges gyilkosságokra az új,. az európai történelemben eddig soha nem látott méretű és befolyású erőszakszerveket.

Richard Pipes írja le, hogy csak a lenini tombolás első évtizedében akkora embervesztesége keletkezett Oroszországnak, mint együttesen a világ-és polgárháború alatt. A Nyugat nemcsak hogy passzívan szemlélte a történteket, hanem a népszerű szélsőbaloldali ideológiák terjedése okán sokan – döntéshozók és véleményformálók is – rokonszenvvel kísérték a szovjet állam hatalmának megszilárdulását.

Az októberi puccstól kezdve Oroszország, melyet rövidesen Szovjet-Oroszországra kereszteltek át szektás vezetői, Lenin és szűk csoportjának kezei közé került. A népvezér egyre elhatalmasodó szifilisze miatt egy beteg ember dührohamainak kiszolgáltatva vergődte át az orosz nép azt az időszakot, mely az elődjén is túltenni igyekvő Sztálin hatalomra kerüléséig tartott.

hirado