Forrás: Eurekalert | 2015. 02. 16. 14:50:00

Egy Franciaország hegyvidékein fellelt, törékeny erdei páfrány genetikai elemzések szerint két olyan, egymással távoli rokonságban álló növénycsoport szerelemgyereke, amely mintegy 60 millió éve nem kereszteződött egymással.
A legtöbb növénynél és állatnál, az ilyen hosszú hiátus utáni egyesülés a kutatók szerint az idők folyamán kifejlődött genetikai és egyéb összeférhetetlenségek miatt lehetetlen lenne. Kathleen Pryer, a vizsgálat társszerzője az ilyen hosszú evolúciós törés utáni szaporodás eshetőségét egy elefánt és egy manátusz hibridizációjához hasonlította.

A Pryer és Carl Rothfels vezette tanulmányt az American Naturalist online száma közölte. A halványzöld páfrányt a Pireneusok erdei talaján fedezték fel, ahonnan eljutott egy faiskolába, ott a kutatók számos levelét vizsgálták meg, és vontak ki belőle DNS-t a felmenők kinyomozásához.

Meglepetésükre a genetikai elemzések feltárták, hogy a növény egy tölgyespáfrány és egy törékeny hólyagpáfrány leszármazottja. A két csoport távoli rokona egymásnak, az északi félteke nagy részén egymás közelében élnek, de mintegy 60 millió éve megszakadt közöttük a géncsere, és eltérő nemzetségekre váltak szét.

Kép Illusztráció – Tölgyespáfrány (Fotó: AFP)

Más tanulmányokban levelibékák között már dokumentáltak olyan eseteket, amikor mintegy 34 millió éve külön utakon járó fajok utódot nemzettek, sőt holdhalaknál is találtak példát hibridizációra 40 millió év elteltével, de mostanáig ezek voltak a legszélsőségesebb dokumentált újraegyesülések. „A legtöbb állat- és növényfajnál a szaporodási összeférhetetlenség legfeljebb néhány millió év alatt létrejön” – magyarázza Rothfels.

A páfrányok nemi élete magyarázatot adhat rá, hogy az eltérő származású csoportok hogyan maradhatnak olyan sokáig kompatibilisek. Az ő szaporodásukhoz is hímivarsejtek és petesejtek egyesülésére van szükség, ám míg sok növény madarakra, méhekre és más állatokra támaszkodik a közvetítéshez, addig a páfrányok megelégszenek a vízzel és a széllel.

A beporzókra támaszkodó növényeknek nehezebb lehet fellobbantani a kihunyt lángot, különösen akkor, ha beporzóik válogatósak a virág alakját, méretét vagy egyéb jellegzetességeit illetően, amelyek idővel változhattak.

Rothfels szerint csábító lenne azt hinni, hogy valamiféle különlegesség rejlik a virágos növényekben, amelyek versenyképes előnyt biztosítanak nekik, ám az eredmények teljesen más eshetőséget vetnek fel.

Jelen esetben azt, hogy az állati beporzókra nem támaszkodó páfrányoknál és más növényeknél a reproduktív összeférhetetlenség – ami kulcsfontosságú ahhoz, hogy egy faj két különállóra váljon szét – egyszerűen csak lassabban fejlődik ki. Mindez segíthet megmagyarázni, hogy a virágosnövény-fajok miért múlják számbelileg felül a páfrányokat (30 az 1-hez arányban), holott eme utóbbiak jóval régebben megjelentek.