Az első eljárásban több magas rangú pártfunkcionáriust ítéltek halálra, köztük Lev Kamenyevet és Grigorij Zinovjevet.
Lenin 1924. januári halála után a kommunista párton belüli hatalmi küzdelmekből Sztálin került ki győztesen.
A hatalom birtokában a húszas évek elején bevezetett, a szabad versenyt is megengedő NEP-rendszert erőltetett iparosításra épülő, szigorú tervgazdálkodással cserélte fel. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és mire a kulákság „felszámolása” után, 1933-ra kiépült a kolhozrendszer, milliók haltak éhen, kerültek munkatáborokba.
Az egyre paranoiásabb, mindenhol összeesküvést gyanító diktátor korábban megelégedett pártbeli vetélytársainak partvonalra szorításával (legnagyobb ellenfelét, Trockijt előbb belső, majd külső emigrációba kényszerítette), az 1930-as évek közepétől azonban már fizikai megsemmisítésükre törekedett.
Az ürügyet a népszerű leningrádi pártfőtitkár, Szergej Kirov 1934. december 1-jei meggyilkolása szolgáltatta.
Kirovban sokan Sztálin lehetséges utódát látták (az abban az évben rendezett pártkongresszuson három ellenszavazattal választották be a Központi Bizottságba, míg Sztálin ellen száznál is többen voksoltak), ezért azt suttogták, hogy a merényletben benne volt a „goromba” grúz keze. Akár így volt, akár nem, megkezdődött a nagy tisztogatás, a csisztka. A Németországgal való, szerinte elkerülhetetlen háborúra készülő Sztálin a belső ellenség, az „ötödik hadoszlop” megsemmisítésére is törekedett, és a gulágokba küldött emberek ingyen munkaerőként szolgáltak az erőltetett iparosításhoz.
A belügyi népbiztosság (NKVD) teljhatalmat kapott a „nép ellenségeivel” való leszámolásra. Az NKVD, az ügyészség és a párt képviselőjéből álló háromtagú különbizottságok, az úgynevezett trojkák futószalagon, tárgyalás nélkül hozták az ítéleteket. A vádlottaknak csak két kérdést tettek fel: ki szervezte be őket, illetve ők kiket szerveztek be, és az általuk megnevezettek hamarosan szintén egy trojka előtt találták magukat. A letartóztatások kiterjedtek a társadalom minden rétegére, a pártapparátustól az állami szerveken, a hadseregen át a Kominternig, sőt magára a tisztogatást végző NKVD-re is. A „Kirov-áradatban” a kivégzések, kitelepítések mellett milliók kerültek a Gulágra.
A megtorlásokat igazolandó 1936-tól nagyszabású kirakatpereket rendeztek a hazai, de főként a külföldi közvélemény befolyásolására.
Ezek vádlottjai rendre beismerték, hogy összeesküvést szőttek a szovjethatalom megdöntésére, Sztálin és a szovjet vezetők meggyilkolására, és ennek érdekében külföldi kémszervezetek szolgálatába álltak.
Az első nagy moszkvai kirakatper 1936. augusztus 19-én kezdődött. A vádlottak padján az 1926-os „egyesült ellenzék”, avagy a vádirat szerint a „trockista-zinovjevista egyesült terrorista központ” 16 tagja ült, köztük olyan régi bolsevikok, mint Grigorij Zinovjev és Lev Kamenyev. (Őket kettejüket rögtön a Kirov-gyilkosság után hosszú börtönre ítélték, de Sztálin utasítására ügyüket újra elővették.) A vádlottak valamennyien elismerték bűnösségüket, ezután augusztus 24-én halálra ítélték, másnap kivégezték őket.
A második nagy nyilvános tárgyalásra, a 17-ek perére 1937. január 23-30. között került sor. A „párhuzamos trockista központ” tagjai – többek között Karl Radek és Grigorij Pjatakov – közül 13 vádlottat ítéltek halálra. A harmadik nagy ügy, a 21-ek pere 1938. március 2-án kezdődött. A vád szerint a „jobboldali trockista blokk” ellenforradalmi összeesküvő tagjai terrorakciókkal akarták elérni a kapitalizmus restaurálását és a Szovjetunió feldarabolását, és március 13-án 19 vádlottat ítéltek halálra. A két fő vádlott, Nyikolaj Buharin, a „jobboldal” vezére és Alekszej Rikov, a népbiztosok tanácsának korábbi elnöke akkor már egy éve ült börtönben, ahová az ügyüket megvitató KB-ülésről hurcolták őket.
Fél évvel korábban, 1937 júniusában a nyilvánosság kizárásával zajlott le a „tábornokper”, amelyben a Vörös Hadsereg nyolc magas rangú katonai vezetőjét, köztük Mihail Tuhacsevszkij marsallt ítélték halálra, a trockizmus vádját esetükben a németek javára végzett kémkedéssel és katonai összeesküvéssel toldották meg.
A nagy tapasztalatú katonai vezetők hiánya aztán végzetesen megmutatkozott a Szovjetunió elleni 1941-es német támadás idején.
A tisztogatások csak 1938-ban maradtak abba, addig az időpontig a becslések szerint 600 ezer-1,2 millió embert végeztek ki. A moszkvai perek a nyugati tudósítók szerint eljárásjogilag kifogástalanok voltak, a vádlottak vallomása hitelesnek tűnt, nem látszott rajtuk kínzás vagy gyógyszerek hatása. E perek mechanizmusával foglalkozott Arthur Koestler Sötétség délben című regénye, amelyben a magyar származású író lélektani magyarázatot adott arra, miért ismerték be a veterán bolsevikok a teljesen képtelen vádakat. A valóság azonban jóval prózaibb: a letartóztatottakat verték, kínozták, hozzátartozóik életével zsarolták, kegyelmet ígértek nekik, majd a tárgyalás után Sztálin – adott szavát megszegve – nemcsak őket, hanem családtagjaikat is kivégeztette.
A nagy tisztogatást Nyikita Hruscsov pártfőtitkár ítélte el 1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán elmondott, Sztálin bűneit leleplező titkos beszédében. Ezután a moszkvai perek néhány vádlottját (így Tuhacsevszkijt és néhány alacsonyabb rangú pártfunkcionáriust) rehabilitálták, de Buharint, Zinovjevet és Kamenyevet csak 1988-ban mentették fel a vádak alól, Trockij esetében pedig erre a Szovjetunió 1991. decemberi megszűnéséig sem került sor.
harcunkinfo, Hirmagazin.eu