Parkinson-kórjának tüneteit értelmezhették félre a mentősök, amikor a mozgásképtelenné vált nőt tavaly októberben az egyik kiemelt budapesti pszichiátriára vitték.
Ott sok választása már nem volt: kénytelen volt hat napot akarata ellenére a zárt osztályon tölteni. Viszont szociológusként kitűnő és igen tanulságos írást készített a pszichiátrián uralkodó állapotokról, amelyeknek maga is szenvedő alanya volt.
„2005 óta szenvedek Parkinson-betegségben, ez azzal jár, hogy mozgásom néha lelassul, néha teljesen mozgásképtelen, bénult vagyok, főleg olyan esetekben, ha nem jutok időben a gyógyszereimhez”, írta a nő előzményképpen arról, hogyan is indult kálváriája. Ez történt tavaly októberben is, amikor mozgásképtelen állapota miatt családja kihívta a mentőket.
A mentősök jelezték: a pszichiátriára fogják szállítani. A nő tiltakozott: néhány nappal korábban a neurológiai klinikán volt gyógyszerbeállításon, ha valahova vinni akarják, mondta a mentősöknek, akkor inkább oda vigyék. A mentősök ezt „fertőző hasmenésjárvány” indokával utasították el, a pszichiátriai osztály felé robogva pedig azt tanácsolták neki: jobban teszi, ha odabent együttműködő lesz, mert ha nagyon tiltakozik, csak ront a saját helyzetén.
Történt mindez annak ellenére, hogy a hatályos egészségügyi törvény egyértelműen kimondja: csak az vihető akarata ellenére a pszichiátriára, akiről orvos állapította meg, hogy közvetlenül ön- vagy közveszélyes állapotú. A szociológusnő nem hogy nem veszélyeztetett senkit, de mozogni sem nagyon tudott, ráadásul orvos sem vizsgálta meg a beszállítása előtt.
A pszichiátrián egy nyomtatványt tettek elé, hogy írja alá, hozzájárul a kezeléséhez. A nő ezt megtagadta, de úgy tűnt, ez nem zavart senkit. „Nem baj, enélkül is bent tarthatjuk”, közölte a felvételt ügyintéző dolgozó.
„Kérdeztem, mi fog itt történni velem”, írta utóbb készített tanulmányában a szociológusnő. „Egyelőre semmit nem mondhattak, majd ha lesz szakorvosom, az eldönti. Hogy mikor lesz? Hát, sajnos négynapos ünnep kezdete van, mindenki szabadságon. Majd ha visszajöttek, kiderül. Így tudtam meg, hogy legalább négy napig ezen a helyen kell lennem, elzárva a külvilágtól, mobiltelefon, tablet, laptop, minden nélkül, még az emailjeimet sem olvashattam el.” Kénytelen volt hát több napi pszichiátriai osztályos kényszertartózkodásra berendezkedni.
Eközben volt ideje megfigyeléseket tenni, nem csupán a kórházról, de a személyzetről is. „Furcsaságukat megjelenésükkel is hangsúlyozzák”, írta. „A férfiak többsége hosszú, hátul lófarokba font hajviselettel jár, akinek a szakálla is hosszú, az csomóra kötve viseli. A nők közt egy idősebb, őrmester típusú szerzet férfiasan rövidre vágott ősz hajat hord. Egy fiatalabb, tenyeres-talpas nővér pedig oldalt és hátul kopaszra felnyírt feje tetején, taréjhoz hasonló hosszú tinccsel kiegészített frizurát, hozzá vastag keretes szemüveget visel. Ha pedig még ki is bontja néha a tarajt, egészen megrázó látványt nyújt. Nem könnyen felejthető jelenség. Sok a tetovált, a piercinges vagy más divatkreációkkal egyénivé tett figura is. Összességében Meseország jellegű az osztály, ahol megjelenésüket elsőre akár a betegek iránti tolerancia, vagy a felvidításukra való törekvés jelének is vélhetnénk, miközben viselkedésük mindennek nevezhető, csak türelmesnek nem.”
Utóbbiról bővebben is ír: „[A]z előtérben száguldó fehér köpenyeseket semmi nem állítja meg. Ez a siető léptű szaladás a folyosón az ápolók védekező stratégiája, ne lehessen lelassítani, megszólítani őket. Valaki megpróbálta: – Doktornő kérem! – Nem vagyok doktor! – felelte a fehér köpönyeges, és amire ezt végigmondta, már sikeresen hallótávolságon kívülre helyezte magát. Holott a szerencsétlen beteg valószínűleg nem a foglalkozását akarta megkérdezni. És még csak azt sem mondhatom, hogy elítéltem őket ezért a távolságtartó viselkedésért, hiszen, ha csak egyszer is megállnának válaszolni, talán elszabadulna a pokol. Az ápolók amúgy korlátlan hatalommal rendelkező, élet-halál urai, öblös torokhangon ordítoznak, zsidóznak, káromkodnak, valódi smasszerként viselkednek annak tudatában, hogy bármit megtehetnek, hiszen ők maguk is »áldozatok«. Hivatásuk áldozatai.”
Mindez egy mai, budapesti, kiemelt pszichiátriai osztály leírása. „Nos, valóban nem szívderítő munka, de hát ők választották. A frusztrációt pedig a betegeken vezetik le. Kápóként [főnök] viselkednek, akik érzik, hatalmuk van.”
A szociológusra az osztály pszichiáterei sem tettek sokkal jobb benyomást: „Az orvosok mások, ők itt kiemelt kaszt, nem kommunikálják kifelé gondolataikat. Vagy ha igen, akkor ferdítve, együttérzést, biztatást sugallva, miközben belül sejtelmesen mosolyognak. Szinte hisztérikusan rettegnek attól, hogy bármi olyat mondjanak, aminek tartalma van. A magasabb rangúak már fehér köpenyt sem viselnek, pedig valaha ez volt a kórházi hatalom szimbóluma, inkább civilben, sőt feketében járnak. A főorvos első látásra inkább temetkezési vállalkozóra emlékeztetett, agyonrémisztve az új betegeket.”
Törvényi előírás, hogy a pszichiátriára kényszerrel felvett beteget négy napon belül egy úgynevezett bírói szemlének kell látnia, eldöntendő, hogy beszállítása jogszerű, indokolt volt-e, vagyis állapota tényleg veszélyeztető-e.
„A negyedik napon igen nagy örömhír érkezett, hiába nincs még vége a négyes ünnepnek, megtartják a keddi szemlét. A »szemle« varázslatos szó volt, úgy ejtették ki a betegek, mint az imádságot.” „A bírósági szemlét azért várják nagyon a betegek, mert elvileg itt születhet döntés arról, hogy indokolt-e a kötelező gyógykezelésbe vétel. Habár a szemlén részt vesz egy bíró/bírósági titkár, az igazságügyi elmeorvos-szakértő, a kezelőorvos, és ügyvéd hiányában egy ügygondnok…, azért mindezeken kívül a beteg saját ügyvédje, vagy nagykorú hozzátartozója is ott lehet, és képviselheti a beteget a szemlén. Bár nehezen képzelhető el, hogy ilyen körülmények között ott, egy kórházi osztályon, pár perces szemle után majd az egyik orvos felülbírálja a másik döntését, a szemlét mégiscsak a szabadulás egyik kulcsának szokták tekinteni.”
„Én egészen biztos voltam benne, hogy kibeszélem majd magam, csak amiatt aggódtam, nehogy kimaradjak az aznapi szemléből. Hát nem maradtam ki, viszont katasztrofálisan szerepeltem. Izgatott voltam, hiszen óriási volt a tét: lehet, most azonnal kikerülök? Ügyvédet, hozzátartozót már nem volt idő keríteni, féltem és bizonytalan voltam, nem láttam át, hogy a Vésztörvényszék (magamban így neveztem őket) tagjai kik voltak, milyen szerepet viseltek a tárgyalásomon, ami mindössze néhány percig tartott. Ahogy beszélni kezdtem, rémülten vettem észre, hogy a mozgásszervi tünetek erősödni kezdenek, a kezeim egyre erősebben remegnek, próbáltam rejtegetni, de észrevették. Hamar megszületett a döntés: a történetem zavaros, a fizikai tüneteim pedig arra utalnak, hogy a gyógyszereim nincsenek jól beállítva.”
„Ekkor – tudom, hiba volt, de annyira meghökkentett, hogy egy jogász felülbírálja az ország egyik legjobb neurológusa által elrendelt [Parkinson] gyógyszeradagolást – kicsúszott a számon: a beállítás jó, csak közbejött az, hogy több mint 24 órán át megvonták a gyógyszereimet, mert nem találták meg őket. Rögtön rájöttem, hogy ezt nem kellett volna. A bizottság vezetője letette a tollat, becsukta a jegyzőkönyvet, és határozott hangon azt közölte: marad. No, ekkor tényleg elkezdtem hülyén viselkedni, elnézést kértem, és könyörögtem, kezdjük elölről az interjút.”
De nem volt apelláta – így már hivatalos bírósági döntés rendelte el a kényszerkezelést. A nő a bírói szemlét követően három napig rendszeresen hányt.
„A következő napon kiengedtek. Hirtelen, minden előzmény nélkül, fogalmam sem volt, és nincs a mai napig sem, hogy minek köszönhetően. … KISZABADULTAM!!! Nem tudom hogyan, mint ahogyan azt sem tudom, miért voltam bent. A zárójelentésben a diagnózishoz azt írták: alkalmazkodási zavarok.”
A szociológusnő, azon túl, hogy felháborodásában az ügyet széles körben nyilvánosságra hozza, személyi szabadsága megsértése miatt most aktívan keresi a jogorvoslat lehetőségét. Ennek érdekében már felvette a kapcsolatot egy emberjogi szervezettel, amely a pszichiátriákon történő jogsértések feltárására és igazságszolgáltatás elé állítására szakosodott. Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevű szervezet szerint a szociológusnő tanulmánya jellegzetes leírása a mai pszichiátriákon uralkodó állapotoknak.
A tanulmány itt olvasható:
https://blog.emberijogok.hu/hat-nap-a-zart-osztalyon/
Forrás:
Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért
Közép-Kelet-Európa Alapítvány
Tel.: 06 1 342 6355
Mobil: 06 70 330 5384
E-mail: pr@cchr.hu
