Szentgotthárdi csata 1664

Konfliktus: Habsburg–török háború (1663–64)
Időpont: 1664. augusztus 1.
Második szakasz: augusztus 5.
Helyszín:
Magyar Királyság, nyugati országrész, Vas vármegye: Nagyfalva (ma Mogersdorf, Ausztria), Rábatótfalu (ma Szentgotthárd része), Alsószölnök és Szakonyfalu községek területén, közvetlenül a Rába folyó mellett.

A második szakaszban Csákánydoroszló és Csörötnek melletti Rába szakasz közelében (ezek csak szórványos összecsapások)
Eredmény: keresztény győzelem az oszmán-törökök felett

A Szentgotthárdi csata (1664) 1664. augusztus 1-jén történt, amikor a Raimondo Montecuccoli vezette keresztény csapatok csaptak össze az Oszmán Birodalom Köprülü Ahmed vezette hadseregével Szentgotthárd vidékén. Az európai hadak váratlanul elsöprő győzelmet arattak. Magyarországon a török elleni háborúk során ennek óriási jelentősége volt, hisz Mohács (1526) és Mezőkeresztes (1596) után ez volt az első nagy, nyílt ütközet, amely ráadásul nem a török győzelmével végződött.

A csata területi szempontból másképp zajlott, mint ahogyan azt a neve alapján hinni lehet. A török sereg Szentgotthárd, Rábatótfalu (ma Szentgotthárd része), a mai Szakonyfalu és Alsószölnök vonalán állt, addig a keresztény seregek Nagyfalva (Mogersdorf) felett. A csatatér egyik fő hadszíntere egy folyóhurok környéke volt, amelynek balpartja Nagyfalva területéhez tartozik, jobb partja Rábatótfalu és Szentgotthárd között terül el. A szentgotthárdi oldalon kisebb harcok dúltak, amelyek kevés jelentősséggel bírnak. Éppen ezért az osztrákoknál Schlacht bei Mogersdorf (Mogersdorfi/Nagyfalvai csata) néven jegyzik, bár ennek köze lehet ahhoz is, hogy Nagyfalva ma Ausztria része, ezért az osztrákok a győzelmet szeretnék a saját területükön tudni.

A CSATA

Josef Rösch 1912-es falfestménye a nagyfalvai Szent József plébániatemplom diadalívén.A csata két taktika, a nyugati és török összecsapása volt. A törökök taktikájának elavultsága és gyengesége itt már megmutatkozott, ami majd a törökök kiűzésekor (1683-99) fog kiteljesedni.

A TAKTIKA

A török és a nyugati hadsereg két diametrálisan ellenkező fejlődésen ment át, amelyből az következik, hogy előbbi elmaradottabb volt, taktikája a további fejlődést gátolta, addig utóbbi állandó változáson ment át és több csoportba oszlott felépítése, amelynek praktikus okai voltak.

AZ OSZMÁN – TÖRÖK TAKTIKA

A törökök a 16. századtól a janicsárság mellett már szinte minden gyalogosukat is lőfegyverekkel látták el. Mivel akkoriban a kézi tűzfegyverek nem voltak elég gyors és pontos tüzelésűek, és csupán csak az ellenség ritkítását, gyengítését szolgálták, ezért szükség volt a szálfegyverekkel, elsősorban a hosszú lándzsákkal való rohamozásra támaszkodni. A török lovasságnak megvoltak a lándzsái és állataik segítségével ők adták a döntő támadást, mellettük a vasfegyelmű janicsárságnak is jutott ebből a szerepből, addig az irreguláris török gyalogság másodlagos rohamozóként lépett fel.
De a lovasságot nem lehetett mindig használni. Ha nem voltak megfelelőek a külső környezeti adottságok, ha hiányzott a sík terep, a lovasság lendülete megtört. A lovasok ugyanis nagy távolságból indított támadással gyorsultak fel az elsöprő rohamra. A nem megfelelő látási viszonyok, például a köd, vagy a terep adta takarásban nem láthatták az ellenséget, így aligha mérhették fel annak erejét, s azt sem tudták milyen hadrendet alakított ki és hol. Így szükség volt még gyalogságra, de a gyalogosok többsége nem bírt nagyobb képesítéssel, mint a janicsárok, viszont utóbbiaknak sem volt megfelelő a fegyverük. A muskéta és a kard nem rohamozáshoz alkalmas eszközök, s a janicsárok nem voltak olyasfajta támadásra kiképezve, mint a lovasok. A megfelelő védekezést is alakzataik különböző alakításaival (lovastámadások ellen nagy négyszögekbe való rendeződéssel) érték el.
Rohamjaik sikerét a törökök úgy kívánták fokozni, hogy az ellenséget megfélemlítették, harci morálját csökkentették. Ott volt ugyanakkor katonai zenekaruk, amelynek zenéi a muszlim harcosokat buzdították.
Eddigi sikereik miatt a törökök megtartották ezt az immár elavult taktikát, addig az európai seregekben a török sikerek hatására jelentős előrelépés következett be.

A keresztény (nyugati) sereg taktikája
Az európai hadak a 16. században még rendre alulmaradtak a török sereggel szemben, de az azóta eltelt több mint egy évszázad során rengeteget változott az európai taktika. Ennek a fejlődésnek ösztönzője volt a törököktől elszenvedett rengeteg vereség, míg a törökök eddigi győzelmeik miatt nem tartották szükségesnek haderejük fejlesztését, megmaradtak a szokásos hadtechnikánál, amely elavultá tette harcászatukat.
Az európaiaknál a gyalogság pikás egységei tartották fenn a rohamozáshoz szükséges ún. lökőerőt, amit a törököknél a lovasság adott. Bár a nyugatiaknak is volt lovasságuk, de a törököké volt fölényben. A nyugati lovasságot ugyanis nem képezték ki heves átütő rohamra. A törököknek ráadásul sokkal fürgébb és gyorsabb állataik voltak, ők használták a legnagyobb létszámban az arab telivéreket, melyek köztudottan a világ legjobb lovai közé tartoznak. Egy jól bevált gyalogsági alakzatban a pikások a török lovasság ellen középen rendezkedtek el,[15] míg a két szélről a muskétások támogatták őket és a lovasság is biztosította a terepet. A lőfegyverek fejlődésével, s a szurony megjelenésével a pika kiszorul, a bajonet átveszi a helyét, de a szúrófegyverrel való lökőerő kifejtésére nem mindig van szükség a jobb, fokozottabb puskatűz mellett, amivel a törökök elavult harcászata már nem fogja felvenni a versenyt.

A 17. században már jelentkeznek jobbfajta, kovás lőfegyverek, amelyekkel elsősorban a svéd sereg rendelkezik, s gyalogosai a leggyorsabban tudtak tüzelni. Montecuccoli is bizonyos fokú változtatásokat eszközölt a gyalogsági erők kiegészítésében azzal, hogy a pikások létszámát csökkentette, míg a muskétásokét növelte, s azokat is igyekezett új tűzfegyverekkel ellátni.[16]

A szembenálló erők

Paul Maas német festő alkotása a szentgotthárdi csatáról. Mühlbeck Károly másolata. A kép azt a jelenetet örökíti meg, amikor a török hídja a döntő támadáskor összeomlott.Számbelileg, ill. hadianyag és felkészültség szempontjából komoly különbségek voltak a két haderő között. Ezért kevés volt az esélye annak, hogy Montecuccoli megállíthatja a nagyvezírt, így a szövetséges csapatok a Rába mögé húzódtak. A folyó egy természetes védvonalat képezett, mely megkönnyítette a túlerővel szembeni harcot.

A keresztény hadak
A keresztények serege negyed-ötödakkora volt, mint a törököké. Az osztrák csapatoknak huszonhét lovas eszkadronjuk és tíz zászlóaljnyi gyalogságuk volt, kötelékükben állt továbbá cseh gyalogság is.[17] A birodalmiak hat zászlóaljjal és kilenc eszkadronnal (mellettük szász, sváb, bajor, sőt brandenburgi egységek), a Rajnai Szövetség négy illetve két német eszkadronnal és zászlóaljal, valamint tíz és négy francia zászlóaljal és eszkadronal bírt. A teljes sereg összesen huszonnégy ágyúval rendelkezett, soraikat még kb. 2000 horvát (egy ezred az osztrák hadseregben szolgált, a többi szórványosan), valamint egy olasz (piemonti) gyalogezred is kiegészítette, melynek vezére gróf Marchese Pio de Savoya, Érsekújvár korábbi parancsnoka. Emellett voltak elvétve magyarok, mellettük még számos olasz, spanyol, cseh, vagy épp németalföldi is, akár a tisztek, a tüzérek, vagy a katonák között. Az itt állomásozó franciák létszámát korábban emelte további tizennégy lovasszázad, ami Bajorországból érkezett.[18] Továbbá a környék katonaságának egy részét (mint Csányi Bernát embereit) is bevonták a csapatokba, akik közt voltak a magyarok mellett a sereg többi horvát katonája. A teljes haderő létszáma így megközelítőleg 25-28 ezer fő között mozgott.

A hadak elhelyezkedése.Az osztrákok közvetlenül Montecuccoli vezetése alatt álltak, a rajnai erőket von Hohenlohe vezényelte, az ő helyettese pedig Jean de Coligny-Saligny, a franciák vezére, aki a körmendi csatában sebesült meg. A birodalmiakat Lipót Vilmos bádeni őrgróf vezette, alvezére a brandenburgi Georg Friedrich von Waldeck gróf volt, aki a porosz hercegi és brandenburgi csapatokat irányította a lengyelek, majd a svédek ellen vívott északi háborúban.

A dobrai[19] tiszttartó (a helyi községek ugyanis ennek a vár uradalmának részét képezték) említést tesz Batthyány Borbálának, Forgách Zsigmond feleségének tett jelentésében bizonyos „Kussanics hadáról.” Bár a név horvátnak tűnik, de kérdéses, hogy tényleg ő volt-e a szentgotthárdi csatában harcoló horvátok parancsnoka, ám ha létezett is, semmiképp sem lehetett seregvezér, ahogy az a levélben is szerepel.

Az angol források arról tanúskodnak, hogy a francia gyalogság muskétásai használtak a fegyverek végére helyezhető bajonetteket, így a pikások mellett ők is egyenértékű rohamerőt biztosítottak.

Az oszmán-török hadak
A törökök hadereje (Perjés Géza által közölt és egyéb kutatások alapján) kb. 120-150 ezer fő között állt, melyből még a reguláris, harcra alkalmas janicsár és szpáhi egységek száma is legalább 60-70 ezer főre rúgott. A Perjés-féle adatokkal szemben az utóbbi évtized kutatásai már egyre kisebbre becsülik a törökök reguláris csapatait. Ezt tulajdonítják egyrészt logisztikai problémáknak, másrészt a teljes török haderő reguláris egységeit becsülik kb. 70 ezer főre. Ekképp a csatában harcoló török fősereg száma sem lehetett 150 ezer, hanem csak 130, esetleg 120 ezer, ám lehetséges, hogy még ennél is kevesebb, de a százezer fő körüli létszámot bizonyos, hogy elérte, s semiképpen nem lehet félszázezernél kisebb, mivel egyes történelemkönyvek (magyarok, vagy külföldiek) mindössze 60 ezerre teszik a török sereg állományát.
Nem tudni hány ágyúval rendelkeztek, egy török utazó leírása szerint a „nagyvezír sátra előtt a dombon 360 ágyú volt felállítva…”

Segédhadként álltak a tatárok, akik az elővédet foglalták el (létszámuk több ezer fő is lehetett). Ezenkívül a nagy birodalom egyéb népei is (szerbek, arabok, bolgárok, románok, bosnyákok, perzsák, albánok stb.) kisebb-nagyobb számban szolgáltak a seregben több helyütt. Leginkább az első vonalakban elhelyezkedő gurebák voltak nemzetiségileg a legösszetettebbek, még egy tizedüket sem tették ki törökök, hanem javarészt különböző arabokból, vagy perzsákból, esetleg albánokból álltak.
A csatában részt vett Eustratie Dabija moldvai fejedelem, aki az előző évi hadjáratban is jelen volt.

A csatatér előkészítése és a vidék ezzel járó átalakulása [szerkesztés]
A csata előtt a tatár lovasok és az akindzsik felégették a Rába és a Kerka közti területet. „Rábán innéd már mind elégette a Tatár a falukat” köztük a „Szölnöky majort” s a „Farkasffyfalvy, Szölnöky és Kozmadomanyi” bíróságok falvait is szinte teljesen elpusztította. „A szegénységh mind el szélledet Styriára.
A folyó túlpartján állt a keresztény sereg, Nagyfalu fölött. A törökök nagy szélességben Szentgotthárd, Tótfalu, Szakonyfalu és Alsószölnök vonalán helyezkedtek el. Szakonyfalu község ellenben mai helyétől kissé délebbre, Apátistvánfalva, Kétvölgy területébe benyúlva helyezkedett el, amíg a törökök fel nem égették. A falu jelenlegi helyén foglalta el a török a hídfőállását, ahová az elmenekült lakosság a harcok után újra felépítette a községet.

Az ütközet menete
A hadmozdulatok, a dezertőrök és a két keresztény szökevény jelentése alapján nyilvánvaló volt az „erőszakos folyamátkelés”[27] lehetősége, amikor az ellenség a gázló előtt álló védelmet meg kívánja semmisíteni.

A kezdeti hadműveletek, a török hídfőállás biztosítása [szerkesztés]
A csata augusztus 1-jén kezdődött. A török jobbszárnyán állt egy hurka a folyónak, Szentgotthárd és Tótfalu között, ennek két oldaláról a tüzérség oldalazó- és kereszttüzet nyithatott. A víz itt elég sekély volt, így a török lovasság könnyen átkelhetett. A terepet nem derítették fel alaposan a keresztények, s a legközelebb álló birodalmi erők csupán 200 katonát helyeztek el a két és fél kilométer hosszú szakaszon!
A törököknek jobb és pontosabb jelentésük volt a területről, s tudtak ellenségük gyengeségeiről is. Határozott céljuk az volt az erőszakos folyamátkeléssel, hogy megsemmisítő csapást mérjenek a „gyaurokra”.

A nagyvezír kijelölt egy 20 000 fős, válogatott vitézekből álló lovashadat, akik elsőként fognak átkelni. Vezéréül Izmail pasát tette, aki Buda parancsnoka és IV. Mehmed szultán sógora volt. Az átkeléshez szükséges hídhoz való építőanyagot július 31-én éjszaka kiszállították a hurokhoz. Ezzel szemben Evliya Çelebi szerint nem másnapra, hanem holnaputánra tervezték a döntő csatát a nagyvezír erői. Ezen a ponton az események homályosak, de Perjés Géza szerint is akkorra tervezték a fő támadást és nem augusztus 1-re. Ekkor akartak takarmányt gyűjteni a lovasságnak, ezt tették Montecuccoliék is, de ők biztosra vették, hogy elsején megy végbe a csata.

Július 31-én a hurok belső területét lőni kezdte a janicsárság és a tüzérség, így az ott állomásozó maroknyi német visszavonult. Ezután Izmail emberei élén átkelt a másik partra és szilárdan megvetette a lábát. Az átkelés estig tartott és hajnalban már megkezdték a híd építését. Reggel egy 12 ezer fős reguláris sereg volt a túlparton, de a keresztény sereg nem mérte fel a veszélyt, csak később a balszányon tűnt fel az egyre nagyobb csapatmozgás. Nehezítette ezt az is, hogy nem magaslatról szemlélték a csatatér területét, a falu, az erdőségek és a bozótok eltakarták azt a szemük elől. Kivétel a francia és a rajnai főparancsnok, de Coligny és von Hohenlohe. Ők baloldalt, aránylag megfelelő látási szögben helyezkedtek el.

Az ellenség csapatmozgásai óráról-órára intenzívebbek lettek, de a közelben álló birodalmiak nem intézkedtek semmit. Előzőleg adtak parancsot egy lovas csapatnak, hogy tartsa szemmel az átkelő erőket, de egyéb hadmozdulat nem történt, egészen 8 óráig.
Rengeteg az ellentmondás, egyfelől Montecuccoli részéről, aki korábban azt írta, hogy a jobbszárnyat erősítette meg, amikor észlelték a törökök első csapatait, nehogy átkaroló támadást kezdjenek meg. Az ezer főnyi katonával történő megerősítést Johann von Sporck kezdte meg. Máshol az olvasható Montecuccolitól, hogy sokáig nem kapott értesítést. Von Sporck rajtaütött a túlparton takarmányt gyűjtő törökön és nem kis zsákmánnyal tért vissza.
A folyón átkellt török egységek bevették Nagyfalvát, amit a bádeni őrgróf kiüríttetett, így komolyabb ellenállással ott nem találkozott az ellenség. A község elfoglalásával és az ezt megelőző akciókkal a török sereg feltehetőleg a hídfőállását biztosította.

Első ellentámadás, a német haderő megsemmisülése [szerkesztés]
Nagyfalu elfoglalása után Vilmos őrgróf ellentámadásra szánta el magát és elrendelte a német tábor riadóztatását, de a táborban még pihenő volt. A kornak megfelelő hadvezetési elvárások szerint még ekkor is kellett volna tartani bizonyos fokú készültséget, nehogy váratlan támadás, vagy egy azonnal végrehajtandó parancs érje őket, viszont ez nem történt meg! Mikor megfújták a riadót, nagy zavar támadt. Az ellentámadást elrendelő parancsnokságnak és az azt vezénylő főtiszteknek is mind a terepről, mind a tábor előtt közvetlenül elhelyezkedő faluról is csak pontatlan, hiányos ismereteik voltak, akárcsak a Rába kanyarról, melyet a törökök könnyen tűz alatt tartottak. Bár az őrgróf helyettese, Georg Friedrich von Waldeck tartott egy – idő hiányában csupán rövid – terepszemlét, ám ez még mindig nem volt elég, hogy pontosan felmérjék a helyzetet és annak megfelelően irányítsák a hadműveleteket.

Kilenc óra tájban nagy késéssel indított támadást a német birodalmi sereg, melyhez a császáriak két gyalog- és egy lovasezrede is csatlakozott. Az ellentámadáshoz való rendes felfejlődéshez a terep komoly akadályt jelentett. A falu és mellette húzódó erdős, bozótos rész miatt a menetelés végig rendezetlenül zajlott.
A törökök a községből délkeleti irányba vették az útjukat, amit von Waldeck cselnek vélt. Két balszárnyon álló zászlóalj megfordult, de ebből csak zsúfoltság és kavarodás keletkezett, különféle fegyveresek vegyültek össze, teljesen alaktalan, irányíthatatlan és mi több, harcra képtelen csatasort alkotva. Ekkor a törökök is megfordultak és nagy erővel vetették magukat a németekre, jókora öldöklést okozva soraikban. A harcban a keresztény sereg 1500 katonája esett el és kb. 2 km hosszan rést ütöttek az oszmánok, amin keresztül ha áttör a fősereg, az veszélyes lett volna Montecuccolira nézve.

A második ellentámadás, a keletkezett rés elreteszelése

Montecuccoli vezértársa Wolfgang von Hohenlohe, a Rajnai Szövetség német-francia erőinek főparancsnoka. Vita tárgya, hogy vajon ő kezdeményezte a rés elleni ellentámadást, vagy Montecuccoli.A seregben a németek katasztrofális veresége ellenére nem alakult ki pánik, mert a többi hadoszlop az esemény színhelyétől távol helyezkedett el, sőt ez ösztönzőleg hatott a sereg vezérei, de legfőképp Montecuccolira. A keresztények lázasan hozzákezdtek alaposabban kidolgozni a stratégiát. A török sereg ugyan nagy tömegben tódult át a Rábán a másik partra, de ezalatt volt idejük a keresztényeknek, hogy a teljes tábort riadóztassák és megszervezzék a csatarendet, majd újabb ellentámadásba lendüljenek. Nem tudni, hogy erre ki adhatott parancsot, von Hohenlohe, avagy Montecuccoli. Az igazság ezzel kapcsolatban az, hogy a helyzetet figyelembe véve az akció nem volt sem egységesen szervezett, sem központilag irányított. A hadi jelentésekből sem lehet ezt megtudni, mivel ezek írói csak saját egységeik működését kísérték figyelemmel. Tény, hogy von Hohenlohe vezette francia-német erők estek először a törökre, mivel ők álltak a legközelebb, de ez még cseppet sem igazolná a német történészek álláspontját.

Ebben a támadásban mindössze 6000 katona vett részt és véres harc bontakozott ki, mert a törökök keményen és bátran helytálltak. A keresztényeknek eredeti állásaik védelmére is csapatokat kellett hátrahagyni a tartalék miatt, hogy további erősítéseket küldhessenek a harcba. Von Hohenlohe támadott a Rajnai Szövetség német katonáival, csatlakozott hozzá von Waldeck is, aki szétvert serege maradékait összeszedte, s visszavezette a csatába.
A keresztények Nagyfaluban ütköztek meg a törökkel, ahol von Hohenlohének több támadás után, kemény küzdelemben sikerült kiűzni a falut védő török és szkipetár harcosokat (a csatározásban a község kétszer cserélt gazdát).
Montecuccoli és Lotaringiai Károly később avatkozott be a küzdelembe, akik három zászlóaljból és néhány lovas svadronból álló csapattal a von Hohenlohéval és de Colignyvel szembenálló törököket oldalba kapták.
Montecuccoli erőinek kevés lőpora volt, ezért többször ingadozott a harc eredményének mérlege, egyszer hol az egyik, hol a másik fél javára billenve. De a törökök is kerültek néhány alkalommal nehéz helyzetbe. Az egyik előrenyomulásuk alkalmával például eltévedtek, nem találták meg azt az utat, ahol jöttek, ezért visszavonulást képtelenek voltak végrehajtani. A janicsárok és az előkelőbb harcosok kivételével a legtöbb katona ráadásul fosztogatásba kezdett, ekkor a franciák támadása elűzte őket a terepről.

Hadműveletek a döntő ellentámadás előtt
A szervezetlen ellentámadás nagy veszteséggel, de eredményesen zárult, s helyrehozta a németek veresége által okozott rést. Montecuccoli sikere a szerencsének is tulajdonítható, mert a nagyvezír nem küldte át a serege zömét a másik partra, pedig megtehette volna. Mindenekelőtt azért nem került erre sor, mert a csatát a török másnap akarta megvívni, s ezt a napot a régóta fennálló súlyos takarmányhiány pótlására kívánta fordítani, épp ezért a takarmány begyűjtésével volt elfoglalva rengeteg török. Ellenben nem érthető, hogy miért kellett egy napot fordítani a szakonyi hídfő elfoglalására és a teljes haderő átterelésére. Továbbá a törökök jórésze nem is készült fel. Ezenfelül augusztus 1-je péntek ünnepnap volt, tehát a hithű törökök nem akartak harcolni, ami megint hátrányt jelentett, s a janicsárok állásának a parancsnokuk által követelt megerősítésénél szó sem volt arról, hogy a teljes haderő keljen át.

A dél előtt egy órával és délben a törököknek újabb hadai keltek át a folyó másik partjára, tovább erősítve az ottani állásokat, s nagy erődítési munkálatok indultak meg a hídfőben. Kb. 10 árkot ástak ki, s a védelem kialakult mélysége csaknem háromszáz méter volt. Ezzel talán lehetőség nyílt volna szilárdan tartani az állásokat, amíg a derékhad meg nem kezdi az átkelést és másnap a támadást. Ettől balra nagycsoportokból összeverődött török egységek álltak, melyek teljesen ki voltak téve a keresztény csapatoknak, minthogy előttük nem húzódott az árokrendszer. A huroktól nyugatra és keletre támadást színlelve álltak fel az oszmánok, melyből a nyugati irányban állók át is keltek, de von Sporck szétverte őket is.

Döntés a végső ellentámadásról
Mialatt a keresztény sereg több egysége folytatta a harcot a törökök átkelést folytató csapataival, azalatt a fővezérség haditanácsot tartott a további hadműveletekről. Ekkor azonban de Coligny úgy döntött, hogy a franciákkal Lajos király parancsa szerint kivonul a csatából, mert az uralkodó meghagyta neki, hogy ne kockáztassa a Magyarországra rendelt sereg épségét. Von Hohenlohe azonban felmutatott egy levelet, amelyben az állt, hogy a francia erők parancsnokságát a Napkirály rá ruházta. De Colignynek nem volt ellenvetése és készen állt von Hohenlohe parancsaira.

A tatárok által elpusztított Alsószölnök. A haditanács során Montecuccoli olyan javaslatot terjesztett elő, hogy az állásokat megerősítve az est folyamán a teljes haderő vonuljon vissza. Ezzel szemben ott volt még a támadás, vagy a további védekezés kérdése. A főparancsnok elképzelését von Hohenlohe nem tartotta helyénvalónak, mert a sereg a demoralizálódás útjára lépett, ezzel fennállt a fokozotabb dezertálások veszélye. Továbbá a fürge oszmán lovasság hamar utolérné a visszavonulókat és portyázó támadásokkal lassan felőrölné. Von Hohenlohe szerint zárt oszlopban végrehajtott, teljes erejű támadással kellett visszaszorítani a törököt, amely az átkelést rendezetlenül hajotta végre, s a sorait azóta sem rendezte.

A döntő támadás

Az utolsó ellentámadás a hurokban elhelyezkedő törökök ellen. Jól látható a keresztény csapatok zárt oszlopú hadállása, az alsó részében pedig amint a keresztény had tüzérsége egy magaslatról lövi az ellenséget. Valójában nem állt ott domb és az egész ellentámadás alatt nem volt így támogató ágyútűz.Délután egy órakor a keresztény hadsereg megkezdte a döntő ellentámadást. Montecuccoli így írja le a hadfelállást: „félhold alakú felállásban a megadott jelre az ellenséget átkarolták…” A generális jelentése szerint ez az egész hadsereggel ment végbe. Valójában az ellentámadásban kb. 12-13 000 katona vehetett részt, a többi biztosította őket a Rába-huroktól felfelé és lefelé. Soraikban a franciák, osztrákok és németek mellett voltak a fürge horvát lovasok, a csehek és Pio olasz ezrede. A jobbszárnyon állt öt császári zászlóalj és hét svadron, középen két német-római zászlóalj és három eszkadron. A balszárnyat a franciák foglalták el három zászlóaljjal és még ugyanennyi eszkadronnal. A tüzérség elhelyezkedését lehetetlen megállapítani és az erről szóló egyetlen forrás is teli van ellentmondásokkal.
A támadás nem lehetett szabályos, mert középen a seregek már hosszú idő óta küzdöttek az oszmánokkal és az ide csoportosított csapatok némi késéssel érkeztek meg.
Az árokrendszer kiterjedése kb. 1821-2430 m lehetett, egy méterre összesen egy katona jutott, de előttük még jóval több állt. A hídfőben így feltehetőleg már annyi katona volt, mint amennyi a keresztény haderő létszáma. A törökök nem tudták az árokrendszer két szárnyán a lovasságot megfelelően elhelyezni, tulajdonítható mindez a folyó „különös” alakjának, így nem vált lehetségessé a heves, átütő támadás intézése, amit tovább gátolt, hogy az ázott agyagos talajban is akadoztak a lovasok.
Az ellentámadásra induló sereg balszárnyán a franciák álltak, jobbszárnyon a császáriak. Ez utóbbival szemben álló török balszárnyon rések keletkeztek. A harc súlypontja viszont a balszárnyra tevődött át, ott több török állt, mint francia, s a védőállás is mélyen tagozott volt.
Az ellentámadáskor a török némi visszavonulásba kezdett, ez azonban még rendezetten folyt. A francia hadállásban a lovasság állt elől, a gyalogság hátul. A lovassági harcban a franciák keményen helytálltak a törökökkel szemben, ezzel felbátorították gyalogságukat, amely további támadásokat is visszavert, s közben hevesen tüzeltek.
A jobbszárnyon lezajlott harcról nehéz képet kapni a kevés és homályos adatok alapján. A császári sereg a hézagokon át megkezdhette a hídfőben álló török erőknek az átkarolását, de két különböző feljegyzés is van a támadásról: az egyik szerint egy heves sortűz után kemény, frontális támadás indult, amely nagy harcban tönkreverte és a folyóba szorította az ellenséget. A másik viszont nem beszél semmilyen átkaroló támadásról, hanem egyetlen nagy rohamról, amivel könnyűszerrel a Rábának nyomták a törököt.
A törökök taktikájával ellentétben a nyugati sereg gépies, fegyelmezett támadásokat indított, amellyel szemben az irreguláris vitézek – akik a karddal való közelharcon és a muskétával való tüzelésen kívül másképp nem tudtak volna küzdeni az ellenséggel –, alulmaradtak. A keresztény gyalogság pikákkal, hosszú, sűrű lándzsaerdőt képezve távol tartotta magától a törököt. Az ellenség így nem igazán tudott a közelükbe férkőzni rövid fegyvereikkel (a kardokkal és puskákkal), hogy a párviadalos közelharcba bocsátkozhasson.

Johann von Sporck katonáival a csatatéren. Schönberg litográfiája 1850-ből.Az események gyors fordulatot vettek amikor török fővezérség elkövetett egy súlyos hibát. Gürdsi Mohamed pasa tanácsára Ahmed nagyvezír a janicsárságot a vízpart közvetlen közelében levő utolsó sáncokba vonta vissza. Ellenben a janicsárok mellett más katonaság is állt, mint például az aszabok, akik nem kaptak semmilyen parancsot a visszavonulásra, s a szakonyi hídfő erői is gyakorlatilag teljesen rendezetlenül álltak. Nem volt továbbá egységes parancsnokság sem, sőt valószínűsíthető, hogy az aszabok, akindzsik, szilidárok, tüfenkcsik, tatárok és egyéb nem reguláris vitézek parancs nélkül vonultak a Rába másik partjára, mert nyilvánvalóan a zsákmányszerzés érdekelte őket.
A törökök keményen tartották az árkokat és egyet sem engedtek át harc nélkül, de a janicsárok visszavonása jókora katasztrófát hozott: „A katonaság azt vélte, hogy a janicsárok… megfutottak, s azt ürügyül használván, az egész lovasság is vágtázva visszavonult.” A franciák állandóan és hevesen tüzeltek, a gyengén kiképzett törökök számára pedig nehezen, vagy egyáltalán nem volt érthető nyugati taktika, ettől aztán megzavarodtak, s a keresztények felülkerekedtek.
Az oszmánokat félelem fogta el és fejvesztett menekülésbe kezdtek. A janicsárok közül is sokakat magukkal ragadtak és belevették magukat a folyóba. A híd is összeomlott, a Rába megáradt, így a szerencsétleneknek kevés esélyük volt, hogy átúszhassák. Sokan megfulladtak, de a mögöttük támadó francia gyalogság heves muskétatüzet irányított a vízbe, ami tovább növelte az áldozatok számát. „Nagy zavar támadt a pogányok között. Súlyos ruházatuk nagyon megnehezítette az úszást; azokat pedig, akik úszni tudtak, az úszni nem tudók fojtották a vízbe. Sokan ugyan elérték a túlsó partot, de vagy nem tudták megmászni…, vagy pedig a francia lövészek lőtték le őket, főként pedig azokat, akik a szárazra jutottak. Óriási öldöklés ment végbe; alig jutott a túlsó partra egy-két török.”
A támadás végeztével a szakonyi hídfő török serege teljesen megsemmisült.

A veszteségek

Az 1840-ben állított Fehér Kereszt.Ha mindkét sereg létszámát figyelembe vesszük, akkor alapjában véve mind a törökök, mind a keresztények jelentős veszteségeket szenvedtek el. Viszont meglehetősen eltérő helyzetek alakultak ki, melyek egészen más eredményeket hoztak.
Montecuccoli erőinek vesztesége a hétórás csata után kb. 2 és 6 ezer fő között állt. Létszámát figyelembe véve ez jelentős volt – a sereg negyedét tette ki –, s a veszteség nem csupán halottakból, hanem elég sok szökevényből is állt.
A törökök jókora veszteségekkel számolhattak. Mintegy 16 és 22 ezer fő közöttire tehető. Ebből úgy 5-6000 janicsár és 2000 szpáhi. Elesett továbbá a sereg főlovásza, akit a nagyvezír sátrában talált el ágyúgolyó, valamint Izmail pasa, a szultán sógora, velük együtt öt pasa és harminc aga. A legendák szerint a folyó egyik holtágában annyi török holttest feküdt, hogy eltorlaszolta a folyót és a víz is vörös lett a sok vértől. Azóta ezt a helyet Holt-Rábának hívják.
A törökök a csatatéren gazdag zsákmányt hagytak hátra: vagy negyven zászló és tizenöt ágyú jutott a keresztények kezére. A halottakat a környék szlovén, magyar és német jobbágyaival sietve el kellett temetni, mert a forró napon könnyen oszlásnak indultak a tetemek.

Következmények
A török seregen úrrá lett az elkeseredettség és a félelem. Ugyanez sújtotta a nagyvezírt, aki jól tudta, ha elrendeli a visszavonulást, akkor az további szerencsétlenségeket fog eredményezni. Ezért egy napig a helyszínen maradt seregével, remélve, hogy addigra talán megnyugszanak a katonák.
Mivel a híd összeomlott, a keresztény hadnak nem volt lehetősége az átkelésre, hogy üldözhesse a törököt. Harci morálja megmaradt, nem volt demoralizációnak semmi jele, de nem volt megfelelő anyaga és eszközei új híd építésére, továbbá sok időt vett el volna az átkelés előkészítése is. A csata ugyanis délután hat órakkor véget ért és már csak pár óra maradt sötétedésig, sőt a Rába is nagyon megduzzadt, ami annyi török halálát jelentette. Az óriási feladattal Montecuccoli semmiképp sem tudott volna megbirkózni, még ha seregében minden a legnagyobb rendben ment volna.

Augusztus 5-re az oszmánok rendezték soraik egy részét és még egy kisebb támadást vezettek, hogy talán sikerül elfoglalni a szentgotthárdi Rába-átjárót. Montecuccoli visszarendelte Körmendről Esterházyt és Nádasdyt, akiket megerősített egy horvát ezreddel és egy német dragonyosezreddel, megbízva őket a folyó ellenőrzésével. A törökök mutatkoztak Csörötneknél és Csákánynál, de lényegében csak szórványos harcok zajlottak Szentgotthárd környékén. Ennek végeztével Nádasdyék Körmendre vonultak.
Montecuccoli Kőszeg és Sopron felé vette az irányt, addig Köprülü keletnek indult, Veszprém és Sümeg ellen intézett sikertelen akciókat, majd Székesfehérváron át Budára vonult vissza, oda ahonnét 1663-ban indította el a háborút.

Forrás: Wikipédia

Cím: Széll Kálmán tér 9.
Tel: +36 (94) 380 071
E-mail: kormend@tourinform.hu
Web: http://www.szentgotthard.hu