Hajmáskér arculatának bő egy évszázada meghatározó eleme egy impozáns épülettömb. A hajdani tüzérségi laktanya kastélyszerű parancsnoki épülete és a körülötte elterülő kis város az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egyik büszkesége volt – írja a 24.hu
Hajmáskér, a dunántúli kis település története első alkalommal az 1343-as feljegyzésekben bukkan fel, azokban az években a Veszprémi püspökséghez tartozott. Emberöltők múltán, a huszadik század első éveiben döntő változás következett be a falu életében. Egy gigantikus építkezéssel a falu felkerült a monarchia katonai térképére.
A századfordulón Európa számos országában felgyorsult a fegyverkezés, amiből Ferenc József sem maradhatott ki. A Habsburgok által 1896-ban végrehajtott második haderőreform idején kezdtek nagyobb építkezésekbe az osztrák és a magyar területeken. A császár parancsára tüzérségi akadémiákat és hatalmas lőtereket alapítottak a birodalom területén.
Még 1903-ban tettek uralkodói javaslatot a Hajmáskér melletti több mint ötezer hektáros terület megvásárlására. Így született meg Magyarországon Közép-Európa legnagyobb lőtere és központi tüzérképzője. 1911. július 3-án ünnepélyes keretek között avatták fel az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb tüzérségi laktanyáját.
Tekintélyt parancsoló építkezés
A honvédség Kondor Márton és Feledi József építészeket bízta meg a tervezéssel. A neves építészek korábban számos szecessziós stílusú lakóházat is terveztek Budapesten. A császár kezdeményezésére megvalósult hajmáskéri beruházás arányait érzékelteti az a tény, hogy 1908-ban a Várpalotai Ipartelepek Rt. bejelentette, hogy a tüzérlaktanya építésének kiszolgálására új téglagyárat létesít.
1901. és 1910. között zajlott az építkezés, melynek eredményeképpen egy, a falutól hermetikusan elzárt mesterséges „kisváros” született. A hatvan épületegységből álló létesítmény saját infrastruktúrával, utcahálózattal és közigazgatással rendelkezett. A kis településrésznek 12 kivilágított utcája volt. A tüzértelep 1910-ben üzemképes állapotban volt, száznál is több ágyút és számos katonai felszerelést telepítettek a területre. A telep ünnepélyes avatásán 1911. július 13-án József főherceg, Károly Albert főherceg és Hornig Károly báró veszprémi püspök is részt vett.
Önellátásra rendezkedtek be
A 900 katasztrális holdat elfoglaló telep – valóságos kisváros – egyik része a vezetőség és a tisztikar lakásaiból, valamint gazdasági épületekből és számos istállóból állt. A mesterséges település mindennel el volt látva, ami az önálló működéséhez kellett, posta, fürdő és számtalan más intézmény működött a területen.
A katonatelep saját belső csatornarendszerrel és energiaellátással rendelkezett. A gőzhajtású gépház segítségével működő jéggyár mellett vágóhíd és tejgazdaság is rendelkezésére állt a lakosoknak. Több lőszerraktár mellett egy léghajócsarnok, kórház, templom, iskola, valamint kaszinó és színház elégítette ki az igényeket. A vágóhíd és a tejgazdaság az élelmiszerellátást biztosította, a hatalmas területen keskeny nyomtávú vasúthálózat működött.
A 63 tekintélyes épület alkalmas volt ezernyi katona, ló és 100 üteg befogadására. A parancsnoksági épületben közel 200 szobát alakítottak ki, melyek kényelmes szállást biztosítottak az ünnepélyes rendezvényekre érkező vendégeknek. A parancsnoki épület leglátványosabb része volt a kisvárost kiszolgáló víztorony. Az épület mellett a romantika szellemiségében mesterséges tavat hoztak létre, hangulatos kis híddal. Az éjjelente ünnepi fényben úszó, díszes parancsnoki palota félszáz méter magas tornyával és hatalmas ünnepi termével varázslatos látványt nyújtott.
A falutól függetlenül működő katonai bázisra a környék lakói csak külön csendőrségi engedéllyel léphettek be. Az objektum fénykorában, az 1930-as években a falu életére is komoly hatással volt a pezsgő katonai élet. Ezekben az években a tiszti családokkal és a hadiüzem dolgozóivak együtt mintegy 4200 lakosa volt a településnek.
Szomorú esztendők
Az első világháború éveiben a területen egy hadifogolytábort építettek, ahol mintegy tizenöt-ezer, főleg szerb, orosz és olasz katonát őriztek. A várpalotai brikettgyár és az inotai honvéd tanezred barakktáborának építésén dolgozó foglyok felügyelete a hajmáskéri laktanyavezető feladatai közé tartozott.
A tragikus történet tovább folytatódott 1919 és 1920 között, amikor a terület internálótáborrá alakult. A fehérterror idején letartóztatott politikai- és hadifoglyokat zárták börtönbe. Miután a tábor 1920-ban megszűnt, a hajmáskéri laktanya elvesztette önállóságát és a Ludovika Akadémia kihelyezett tagintézményévé vált. A területet gyakorlótérnek használták, elsősorban magyar és olasz gyártmányú fegyvereket próbáltak ki ezen a helyen.
Később egy hadiüzem épült a faluban, amelyben közel 1000 ember dolgozott. A gyárat 1944-ben elfoglalták a német csapatok, így a terület katonai irányítása a megszállók kezébe került. A „felszabadító” szovjet csapatok egy évvel később ugyancsak bevonultak a laktanyába, és egészen 1990-ig használták a területet.
A kastély megmentőjére vár
Az orosz katonák közel fél évszázad leforgása alatt teljesen kifosztották a laktanyát. Az ingatlanvagyon ezután a Kincstári Vagyonkezelő Szervezethez, majd az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-hez került, végül az egészet megkapta a község. A 2000-es évek elején egy svájci befektető ötcsillagos luxusszállodát álmodott a parancsnoki épületbe, de terve nem valósult meg. Néhány évvel később a kastély műemléki védelmet kapott. Részben ennek is köszönhető, hogy szinte lehetetlenné vált a további hasznosítása.
Napjainkban befektetők híján Hajmáskér számára csupán az állagmegóvás is vállalhatatlan terhet jelentene, hiszen ez magában is több százmilliós tétel. Néhány épületet sikerült felújítani, az egyikben általános iskola, a másikban hely- és tábortörténeti gyűjtemény működik. A terület ikonikus építészeti kincse, a „kastély” azonban rohamosan pusztul. Az esetleges felújítást nehezíti, hogy a műemléki védettséget kapott épület valójában nem minősül kastélynak, ezért nem lehet EU-támogatást igénybe venni a megmentéséhez.
A cikkhez forrásként felhasználtuk az Építészfórum oldalon korábban a témában megjelent tanulmányt.
A cikkben szereplő fotókat Jenes András készítette.
