A hazánk államiságát megtestesítő Szent Korona ezeréves története kalandokban és viszontagságokban bővelkedik. A koronázási jelvényeket az 1848–49-es szabadságharc után négy évre elnyelte a föld, majd 1853. szeptember 8-án bukkantak rájuk Orsova környékén. A „bezártság” fizikai nyomokat hagyott rajtuk.
Szent István koronája 1848–49-ben valóságos kálváriát járt be, annak ellenére, hogy Magyarország Habsburg királyai azt hosszú időn át bécsi vagy prágai székhelyükön őrizték. A napóleoni háborúk óta a Szent Korona csak V. Ferdinánd 1830-as pozsonyi koronázásakor hagyta el Budát.
Az 1848-as forradalom után a Szent Korona jelentősége megnőtt. Az 1848-ban megválasztott első népképviseleti országgyűlés már vizsgálóbizottságot küldött ki, félvén, hogy az Ausztriába távozó István nádor azt magával vitte, ám ez álhírnek bizonyult. Szeptember végén ismét elterjedt a hír, hogy ellopták a koronát, ám Ürményi Ferencz, az akkori egyetlen koronaőr parancsnok mindezt megcáfolta, és mindent rendben talált.
Először Debrecenig menekítették a koronát
A korona országos menekítése 1848. december 30-án kezdődött, amikor a móri vereség után vészes közelségbe került Pest-Buda eleste. Kossuth Lajos nyílt rendeletében utasította Bónis Samu országos biztossá kinevezett képviselőt, hogy vigye a koronát és a koronaékszereket Windischgrätz elől Debrecenbe. Bónis így maga mellé vett egy koronaőrt, és saját hintóján azt Budáról Pestre vitte.
A Szent Korona első útja a Lánchídon egyáltalán nem volt ünnepélyes. Innen a korona Magyarország másodikként átadott vasútvonalán utazott Szolnokig – akárcsak az Országgyűlés – és onnan ismét szekéren Debrecenbe. Az úton a kocsi felborult, de a láda ezúttal puhára esett: a hóra.
Szemere Bertalan mindent megtett, hogy megvédje a kincseket
A nemzeti szimbólumot Debrecenben érte az 1849-es tavasz, majd a főváros visszafoglalása után ismét Pest-Budára szállították. Alig egy hónap múlva, a főváros újabb kiürítésekor Szemere Bertalan miniszterelnök, Duschek Ferenc pénzügyminiszter és Kossuth mint kormányzó-elnök tanakodtak a korona további sorsáról. Duschek és Kossuth a fővárosban akarták hagyni, de Szemere a saját kezébe vette az ügyet: így a korona rövid idő alatt megjárta Szegedet, Nagyváradot és Aradot is.
A temesvári csatavesztés után Kossuthék már nem törődtek a koronával. Szemere saját belátása szerint rendelkezett vele, de semmiképpen sem akarta, hogy az ellenség kezébe kerüljön, el akarta rejteni. Egy sikertelen kísérlet után végül a déli határra, a Duna-parti Orsovába vitte a koronázási jelvényeket. Mivel a koronát nem akarta kivinni az országból, az elásása mellett döntött. Három megbízható embert talált, akik segítettek neki elrejteni a kincseket. Szemere azt mondta nekik, hogy a ládában fontos kormányiratok vannak.
A koronázási jelvényeket rejtő ládát 1849. augusztus 23-án Havasalföld felé, egy sűrűn benőtt, nehezen megközelíthető füzesben, vízjárta iszapos földbe ásták el. Majd fogadalmat tettek, hogy nem fedik föl a rejtekhelyet, amíg vissza nem térnek, és Szemere erre engedélyt nem ad.
Ásókkal a koronázási jelvények nyomában
Szemere a Vidini emigráns táborban megosztotta titkát volt útitársával, Batthyány Kázmérral és Fülepp Lipóttal. Később elmondta a párizsi emigráció vezéralakjának, Teleki Lászlónak is. A korona rejtekhelyét így már heten tudták. A császári és királyi hatóságok már 1849 őszén megkezdték a korona keresését, amihez bizottságot is felállítottak. A bizottság több helyen is folytatott sikertelen próbaásást Orsovától Debrecenig. A munkát sok téves riasztás is akadályozta, ami északabbra terelte a figyelmüket a valós rejtekhelytől.
A korona megtalálásához végül mégiscsak feladott információ kellett. 1853 májusában Wargha István rendőrfőnök fölajánlotta Kempen von Fichtenstammnak, a hírhedt ausztriai rendőrminiszternek, hogy szolgálatára lesz a korona felkutatásában. Wargha még 1848-ban miniszteri tanácsos volt, így az emigránsok köreiben is rendelkezett ismeretségekkel, többek között Kossuthtal is jó kapcsolatot ápolt. Wargha így Londonba, az ekkor ott tartózkodó Kossuthhoz ment, akivel feltehetően Batthyány Kázmér közölhette a korona helyét.
A mai napig nem derült ki, hogy Wargha kitől tudta meg a titkot, mindenesetre hazatért a megszerzett leírással, ami alapján Karger századost 1853 júliusában újabb kutatóásásokkal bízta meg Kempen. Mivel a nyári esőzések miatt sokszor állt a víz, és sáros volt a talaj, a környék felásása két hónapig tartott. Szeptember 4-én Wargha is megérkezett Orsovára, és maga azonosította be a pontos helyet. 1853. szeptember 8. reggelén találták meg a ládát: egy helyi román napszámos így kiáltott fel: „Fier!” (Vas!). A Szent Korona több mint négyéves föld alatti fogsága így véget ért.
A korona végül épségben hazatért
Az iszapos talajban töltött évek nem tettek jót a koronázási jelvényeknek. A láda belülről rozsdás és nedves volt. A pallos – amelynek hegyét Szemere még Aradon, miután felpróbálta a koronát és visszacsukta a ládát, véletlenül letörte – megrozsdásodott, az arany országalma elszíneződött, Szent István palástja pedig teljesen átnedvesedett a koronázási bársonypárnákkal együtt. A korona és a jogar viszont szerencsére sértetlen maradt.
Az Albrecht főherceg gőzös szeptember 11-én indult útnak a koronával a Dunán felfelé. Pest-Budára szeptember 15-én érkezett meg nagy éljenzés és ünnepi ágyúdörgések közepette. Bár másnap a hatóságok és az ország főrendjeinek kíséretében a korona a budai királyi palotában a helyére került, még aznap vasúton Bécsbe szállították, ahol hasonló ünnepélyesség fogadta. 1853. szeptember 20-án a Szent Korona „hazatért” rövid bécsi látogatásáról, és visszahelyeztetett a budai várpalotába, ahol a koronaőrség vigyázott rá.
Forrás: Hirado.hu
