Egyre több bizonyíték támasztja alá azt a vélekedést, hogy a Homo sapiens és a neandervölgyiek együttélését nem a béke és a kölcsönös elfogadás jellemezte.
A két emberfaj szabályos háborúban állt egymással, amit a villámszerű rajtaütések, a csontokat, koponyákat szétzúzó vad közelharcok jellemeztek – írja egy most megjelent cikkben Nicholas R. Longrich, az egyesült-királyságbeli Bath-i Egyetem evolúcióbiológusa.
Bár kezdetben a neandervölgyieknek állt a zászló, elődeink találékonysága, alkalmazkodó készsége végül győzelemre vezette a Homo sapienst.
Nagyjából 600 000 évvel ezelőtt az emberiség két részre vált.
Az egyik csoport Afrikában maradt, belőlük alakult ki a ma élő modern ember, másik részük továbbállt, és Ázsiában, Európában telepedett le. Utóbbiak közül került ki a neandervölgyi ember. A közhiedelemmel ellentétben ők nem az őseink voltak, sokkal inkább unokatestvéreinknek nevezhetjük őket.
A neandervölgyiek a mai napig élénken foglalkoztatják a tudósokat és laikusokat egyaránt – felmerül a kérdés mivé válhattak volna és hogyan alakították volna az emberiség sorsát, ha nem tűnnek el az élet színpadáról. Sokszor egy idilli kép él a fejünkben róluk, és békés fajnak véljük őket, akik harmóniában éltek a természettel és rokonaikkal, vagyis velünk. Longrich szerint ez az elképzelés igen távol áll a valóságtól.
A BIOLÓGUSOK ÉS PALEONTOLÓGUSOK KÖZELMÚLTBÉLI EREDMÉNYEI RÁVILÁGÍTOTTAK A NEANDERVÖLGYIEK VALÓDI TERMÉSZETÉRE; KÉPZETT HARCOSOK, VESZEDELMES VADÁSZOK VOLTAK, MÉLTÓ ELLENFELEI ŐSEINKNEK.
Folytonos hódításra ítélve
A szárazföldi ragadozókat – különösen azokat, amik csoportokban vadásznak – a territoriális viselkedés jellemzi. Akárcsak az oroszlánok és a farkasok, a Homo sapiens képviselői és a neandervölgyiek is összedolgozással ejtették el a veszélyesebb prédákat. Csúcsragadozókról beszélünk, amiknek alig akad természetes ellensége. Ha külső tényező nem képes szabályozni a populációkat, fellép a túlnépesedés problémája, az adott faj kinövi vadászterületét, újak után kell néznie. Ez konfliktusokat gerjeszt a különböző csoportok között.
Territoriális konfliktusok nem csak az emberekre jellemzőek, hanem ma élő legközelebbi rokonainkra, a csimpánzokra is. Számos megfigyelés bizonyítja, hogy a hím csimpánzok célzottan támadják és ölik a rivális csoportok hímjeit, e viselkedés pedig kísértetiesen emlékeztet az emberi hadviselésre.
A háborúskodásra való hajlam – vagy szakmai nyelven együttműködésen alapuló agresszió (cooperative aggression) – tehát nem a modern kor terméke, már 7 millió évvel ezelőtt megjelent az ember és a csimpánzok közös ősénél. Ha az elmélet helyes, akkor a neandervölgyiek sem különböztek annyira tőlünk, véli Longrich.
Minden szempontból emlékeztettek ránk
Ha alaposabban megnézzük az emberi történelmet, tele van háborúkkal – írásos és más archeológiai bizonyítékok alapján nem csak a modern korban, hanem a régmúltban, több ezer évvel ezelőtt is egymás torkának estünk különböző okok miatt.
A neandervölgyiek rengeteg mindenben emlékeztettek ránk; nem csak a koponyájuk és csontvázuk szerkezete volt hasonló, DNS-ük is 99,7 százalékban megegyezett a miénkkel. Tudták, hogyan kell tüzet gyújtani, kagylóhéjakból és fogakból ékszereket készítettek, ábrákat rajzoltak.
MAGUNKBÓL KIINDULVA NAGYON VALÓSZÍNŰ, HOGY NEM CSUPÁN A KREATIVITÁS ÖSZTÖNE VOLT MEG A NEANDERVÖLGYIEKBEN, A DESTRUKTIVITÁS IS OTT SZUNNYADT BENNÜK
magyarázza Longrich.
Ősi háborúra utaló bizonyítékok
Longrich szerint sok minden elmondható a neandervölgyi ember életéről, az viszont nem, hogy békés lett volna.
A neandervölgyiek hordákban, lándzsákkal vadásztak a nagyvadakra. Szinte biztosra vehető, hogy ugyanígy fegyvert fogtak, ha rivális csoportok fenyegették családjaikat, földjeiket.
A KÖZELMÚLTBAN ELŐKERÜLT TÁRGYI BIZONYÍTÉKOK IS ARRA UTALNAK, HOGY AZ ILYEN, CSOPORTOK KÖZÖTTI KONFLIKTUSOK GYAKORINAK SZÁMÍTOTTAK.
A prehisztorikus hadviselésnek megvannak a jól azonosítható nyomai. A bunkósbot például népszerű fegyver volt, nem véletlenül – gyors és precíz, segítségével erőteljes ütést lehet az ellenfélre mérni.
KORABELI HOMO SAPIENS ÉS NEANDERVÖLGYI KOPONYÁKON TÖBBSZÖR AZONOSÍTOTTAK OLYAN TRAUMÁS SÉRÜLÉSEKET, AMIKET EGYÉRTELMŰEN BUNKÓSBOT OKOZOTT.
A végzetes traumás sérülések különösen a fiatalabb neandervölgyi férfiaknál gyakoriak.
EGYRE TÖBB JEL UTAL UGYANAKKOR ARRA, HOGY EZEK JELENTŐS RÉSZÉT NEM VADÁSZATOK, HANEM TÖRZSI KONFLIKTUSOK SORÁN SZEREZTÉK.
Az ősi háborúkat nem a grandiózus csaták, hanem a gyors rajtaütések, a gerillaszerű harcok jellemezték, bár kisebb ütközetek azért előfordulhattak – írja Longrich.
A neandervölgyi ellenállás
Longrich szerint a neandervölgyiek szívós ellenfélnek bizonyultak; legalább 100 000 évig kitartottak és gátolták a modern ember terjeszkedését.
Mi másért tartott ennyi ideig elhagyni Afrikát? Nem a kedvezőtlen környezeti viszonyok lassították a folyamatot, hanem a neandervölgyiek, akik ekkor már jelen voltak Európában és Ázsiában”– írta az evolúcióbiológus, aki szerint nagyon valószínűtlen, hogy a két emberfaj békésen megfért volna egymás mellett. A populációk növekedése, az erőforrások szűkössége szüntelen terjeszkedésre kényszerítette mindkét felet, ami elkerülhetetlen konfliktusokhoz vezetett.
Kezdetben a neandervölgyiek sikeresen védték területeiket, hiszen taktikailag és stratégiailag előnyösebb helyzetben voltak; jól ismerték élőhelyüket, tudták, milyenek az évszakok, a terepviszonyok, mely növények és állatok ehetők. Testalkatuk is olyan volt, mintha harcra tervezték volna; zömök, izmos termetük veszélyes ellenféllé tette őket a közelharcokban. Nagy szemükkel rosszabb fényviszonyok mellett is jól láttak, így éjszaka is rajta tudtak ütni az ellenségen.
A Homo sapiens találékonysága fordította meg a háborút?
Hogy végül miért a Homo sapiens került ki győztesen a hosszú háborúból, egyelőre rejtély.
LONGRICH SZERINT VALÓSZÍNŰLEG A TÁVOLSÁGI FEGYVEREK MEGJELENÉSE DÖNTÖTT EL MINDENT, A MODERN EMBER EZZEL A HADÁSZATI FEJLESZTÉSSEL MÁR KÖNNYEN LEGYŐZTE A NEHEZEBBEN MOZGÓ NEANDERVÖLGYIEKET.
Szintén nem elképzelhetetlen, hogy sikeresebben vadásztunk és gyűjtögettünk, mint kihalt rokonunk, nagyobb csoportokat tudtunk ellátni élelemmel, és így idővel létszámfölénybe kerültünk.
Bármi is legyen az igazság, Longrich szerint a neandervölgyiek kitartása alaposan megnehezítette a Homo sapiens dolgát.
HABÁR JELEN ISMERETEINK ALAPJÁN FELMENŐINK 200 000 ÉVE HAGYTÁK EL AFRIKÁT, NAGYJÁBÓL 150 000 ÉVIG TARTOTT, MÍG MEGHÓDÍTOTTÁK A NEANDERVÖLGYIEK FÖLDJEIT.
origo
