Harminc évvel ezelőtt, 1992. április 6-án kezdődött Szarajevó ostroma.
A szerbek által körülzárt boszniai városban nem volt se víz, se gáz, se áram, és elfogyott az ennivaló is. A bosnyákok azt hitték, előbb-utóbb győz a józan ész, s a 20. század végén a civilizált világ nem fogja tétlenül nézni, hogy ilyesmi történjen Európában. Tévedtek.
Az 1991-es népszámlálás szerint Szarajevónak 526 ezer lakosa volt, közülük 49% muzulmánnak, 30% szerbnek, 7% horvátnak és 11% jugoszlávnak vallotta magát. A többnemzetiségű város tele volt etnikailag vegyes családokkal, egymás mellett éltek a római katolikusok, az ortodox keresztények, a muszlimok és a zsidók.
Isten hozott a pokolban!
Egy évvel később, 1992 tavaszán Boszniában népszavazás döntött arról, hogy az országrész kiválik Jugoszláviából, és független állam lesz, ám az ott élő szerbek ezzel nem értettek egyet, barikádokat emeltek, és utcai villongások kezdődtek. A helyzet akkor fajult el, amikor Szarajevóban szerb orvlövészek belelőttek a békésen tüntető tömegbe.
A boszniai szerb hadsereg, a VRS (Vojska Republike Srpske) megszállta a környező hegyeket, ostromgyűrűt vont Szarajevó köré, és lőni kezdte a várost – a szerb támadókkal a bosnyák területvédelmi gárdisták vették fel a harcot, kiegészülve a szarajevói fiatalokból álló milíciákkal és félkatonai egységekkel.
Az első napokban a posta főépületének falára valaki azt festette föl: „Ez itt Szerbia!” .
A falfirkák egyébként is beszédesek voltak. Aki az ENSZ-kontingens ellenőrzése alatt álló reptérről utazott a városba, azt egy angol nyelvű, „Welcome to hell!” (Isten hozott a pokolban!) felirat fogadta.
Vigyázat, orvlövész!
Az 1984-es téli olimpia sísáncait és a külvárosi magas épületek legfelső emeleteit szerb orvlövészek foglalták el, és tartották rettegésben a civil lakosságot. A bevezető sugárúton a halál állt készenlétben. A helyiek csak úgy hívták: Snajperska aleja (Orvlövészek útja).
A szarajevóiak akkor is veszélyben voltak, ha vízért vagy kenyérért sorakoztak. Az utcákon figyelmeztető táblák jelezték, hogy a terület orvlövészek territóriuma: Pazi snajper! (Vigyázat, orvlövész!)
„Ha tisztán látod a városszéli dombokat, ahol szerb fegyveresek rejtőzhetnek, az azt jelenti, hogy ők is látnak téged – távcsöves puskájuk célkeresztjében.”
Ez volt az első lecke, amit Szarajevóban meg kellett tanulnia Jan Urban cseh újságírónak (az ostromról szóló kiváló riportkönyvének címe: Všem sráčům navzdory aneb Válka, o které nechcete nic vědět – Absynt, 2016).
A második lecke az volt, hogy ne viselj rikító színű ruhát, és sose közlekedj az utcán egymagad, mert akkor te vagy a célpont. Várd meg, amíg többen lesztek, és úgy indulj a túloldalra. Gondolkozz az orvlövész fejével: ha te lennél a helyében, vajon kit szemelnél ki a járókelők közül?
A futás hasznos volt, de nem jelentett garanciát. Az sem volt egyértelmű, hogy mit éri meg jobban: kis kannában hozni vizet a nyilvános kútról, és futva tenni meg a távot oda-vissza (akkor ugyanis másnap újra ki kellett merészkedni az utcára), vagy nagy kannában cipelni több napra elegendő vizet, azt kockáztatva, hogy az orvlövészek könnyebben bemérik az embert.
A szerbek nem válogattak, felnőttre és gyerekre egyaránt lőttek. Szarajevóban minden nap haltak meg emberek. Újságírók is. David Kaplan, az amerikai ABC News munkatársa éppen csak megérkezett a városba, amikor elkövette azt a hibát, hogy a reptéren golyóálló mellény nélkül ült be az autóba. Nem sokkal később orvlövész végzett vele.
A bosnyákok azt hitték, háborús helyzetben a nemzetközi jog legalább a civileket megvédi. Bíztak a világ szolidaritásában. Csalódniuk kellett: a világ magára hagyta Szarajevót. Szemközt az agresszorral.
Segélykiáltás
Ez volt a leghosszabb ostrom a modernkori történelemben: közel négy évig tartott. A szarajevóiak hamar megtanulták, hogy mindennel spórolni kell: gyertyagyújtáskor egyetlen gyufaszálat sem pazarolhattak el, a fürdőszobában minden csepp vizet kihasználtak, és a radiátorokból csorgatták ki maguknak a rozsdás, barna lét.
Nem volt víz, nem volt mivel lehúzni a vécét, nem lehetett mosakodni. Hiánycikknek számított a ceruzaelem is. Áram se volt, az ajtókon kopogni kellett, mert a csengők nem működtek. A bútorokat eltüzelték, az ablakokban pedig fóliával helyettesítették a bombázások során kitört üveget.
„Az élelmiszer- és víztartalékaink kifogytak. Nincs se áram, se tüzelő. A gáz-, olaj- és tűzifakészleteink szintén kimerültek. Naponta 43 gramm élelmiszert tudunk szétosztani a lakosságnak. Az alultápláltság, a víz és a gyógyszerek hiánya, a nagy hőség valóságos melegágya lett a fertőző betegségek terjedésének. Ilyen helyzetben az első áldozatok az idősek és a gyerekek – írta nyílt levelében a város polgármestere, Muhamed Kreševljaković 1993 nyarán. – Amikor a város temetői már megteltek, a holttesteket a parkokban kellett elégetnünk. Ám lassan már ez sem lesz lehetséges, ezért most azt a stadiont használjuk krematóriumként, amely 1984-ben a téli olimpia helyszíne volt.”
A polgármester arról is írt levelében, hogy a szarajevóiak becsapottnak érzik magukat: segítséget vártak Európától és a világtól, de nem kapták meg.
„Azt gondoltuk, Bosznia-Hercegovina függetlenségének és szuverenitásának nemzetközi elismerése azt jelenti, hogy felkészültek megvédésünkre, akár fegyverrel is. Ha a civilizált világ úgy akarná, a szerb harci repülők nem juthatnának be a boszniai légtérbe. Ehelyett azonban az embargó betartásához ragaszkodnak, pedig nekünk égető szükségünk van fegyverekre, hogy megküzdjünk a Bosznia-Hercegovinát megszálló agresszorral.”
Lángolt a könyvtár
A szerb nehéztüzérség megállás nélkül lőtte a várost. Ratko Mladics szerb tábornok terrorbombázással próbálta megtörni a lakosság ellenállását. Lőtték a kórházakat, a tévé és a rádió épületét, a vasúti és a buszpályaudvart, lőtték a lakónegyedeket, s még az első nyáron, 1992 augusztusában lebombázták a város legimpozánsabb épületét, a Szarajevói Nemzeti Könyvtárat.
A könyvtárnak nem volt stratégiai jelentősége, nem volt hadászati objektum sem. Miért akarták mégis elpusztítani? Mert a város identitásának fontos eleme volt. Hárommillió könyv, kézirat, történelmi dokumentum és felbecsülhetetlen értékű nyomtatvány veszett oda. Így próbálták meg a szerbek likvidálni a szarajevói kultúrát.
„A világ hülyének néz bennünket – nyilatkozta akkor Zlatko Topčić bosnyák író. – Élünk egy városban, amelyre lőnek. Védekeznünk nincs mivel. S a világ azt mondja, ez etnikai konfliktus, polgárháború. Még véletlenül sem az!
A legpontosabb kifejezés a népirtás.
Európa csak beszél az emberi jogokról, de nem tesz érte semmit. A fasizmus itt dörömböl az ajtón, és Európa úgy tesz, mintha nem hallaná. Boszniában éppen kiirtanak egy nemzetet, és Európa erről nem hajlandó tudomást venni.”
A szarajevóiak úgy tudták elkerülni a humanitárius katasztrófát, hogy 1993 januárjában alagutat kezdtek ásni az ostromgyűrűn kívülre. A mintegy 800 méter hosszú járatot a remény alagútjának nevezték el.
Szarajevói gyerekek
Mire a háború véget ért, minden szarajevói gyerek ballisztikai szakértő lett. A lövések hangja alapján megkülönböztették az ágyút a tanktól, a gránátvetőt a kalasnyikovtól. A túléléshez el kellett sajátítaniuk ezt a tudást.
Ezek a gyerekek közvetlen közelről látták a kegyetlenkedést és az értelmetlen halált – a szarajevói gyerekek mintegy fele szemtanúja volt legalább egy gyilkosságnak, és sokan közülük árvák vagy félárvák lettek a háború végére.
Az ostrom idején 62 ezer tizennégy éven aluli gyermek élt Szarajevóban. Közülük több mint ezret megöltek a szerbek, további 14 ezren megsebesültek.
A gránátrepeszek nemcsak járdákba vájtak lyukat, hanem emberi testekbe is, sok gyermek végtagját amputálni kellett.
Ki a hóhér, és ki az áldozat?
A nagyhatalmak sokáig arra sem voltak képesek, hogy egyértelműen elítéljék a történteket. Drago Jančar szlovén író az Ezeregy éjszaka című, 1994-es esszéjében úgy fogalmazott:
„Egy dolgot világosan látnia kellene Európának és a világ nyilvánosságának: hogy ki kezdte az erőszakot, és ki az, aki védekezik. Tudnia kellene, ki a hóhér, és ki az áldozat. És amikor ez végre világos volna, akkor cselekednie kellene. Hiszen mikor a dolgok már ilyen messzire jutottak, akkor közbe kell avatkozni, és meg kell védeni az áldozatokat.”
A bosnyákok azt próbálták – sokáig eredménytelenül – megértetni a világgal, hogy ha a civilizált Nyugat meghátrál a barbár erőszakkal szemben, és az agresszor győz, akkor olyan 21. század kezdődhet, amelyben a nyers erő fontosabb lesz, mint a demokrácia, s ez Európa vesztét okozhatja.
1994 februárjában, egy szombati napon, néhány perccel dél után a szerbek aknavetővel lőtték a szarajevói Markale piacot – a támadásnak 68 halottja és 144 sebesültje volt. Egy évvel később, 1995 augusztusában megismétlődött a piac elleni támadás.
A tragikus eseményről készült felkavaró képsorok is hozzájárultak ahhoz, hogy a világ közvéleménye nyomást gyakorolt a döntéshozókra. A NATO ekkor avatkozott közbe, és megsemmisítő légicsapásokat mért a szerb hadsereg bázisaira, amely így kénytelen volt feladni állásait.
A boszniai háborút végül a daytoni békekonferencia zárta le. Szarajevó ostroma hivatalosan 1992 áprilisától 1996 februárjáig tartott, 1425 napon át, és közel 14 ezer áldozatot követelt. További 50 ezren megsebesültek.
A szarajevói és a srebrenicai vérengzés két fő felelőse, Radovan Karadzsics boszniai szerb politikus és Ratko Mladics boszniai szerb tábornok több mint egy évtizeden át bujkált az igazságszolgáltatás elől. Karadzsicsot 2008-ban, Mladicsot 2011-ben fogták el.
A hágai Nemzetközi Törvényszék mindkettőjüket életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte – népirtásért és háborús bűncselekményekért.
