abad akarat (liberum arbitrium) a filozófia egyik régi és sok vitát kiváltó fogalma. A filozófia régi kérdéseinek egyike, hogy létezik-e szabad akarat: azaz hatalmunkban áll-e cselekedeteink, gondolataink irányítása, vagy egy külső erő determinál minket cselekvésre? E kérdés később kiterjedt az állatokra, illetve újabban a mesterséges intelligencia kérdéskörére is.
A szabad akarat nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk, amihez kedvünk van: például senki sem dönthet úgy, hogy felugrik a Holdra majd vissza. Hanem azt jeleni, hogy egy személynek megvan rá a lehetősége, hogy egy adott helyzetben szabadon választhat két vagy több különböző lehetőség közül.
A cselekvés szabadsága nem azonos az akarat szabadságával: képzeljünk el egy bankrablót, aki pisztolyt szegez a pénztáros fejéhez: a pénztáros választhat az élete vagy a pénz között. Ilyen esetben nem mondhatjuk, hogy a pénztáros szabad akaratából adta oda a pénzt (bár volt választási lehetősége).
A szabad akarat kérdésében az egyik elvileg lehetséges döntés az „igen”: igen, akaratunk szabad, vagyis létezik a szabad akarat. Ez a szabad akarat tana. Ezt, a vallásos körökben a morális ítélethozatal szempontjából fontos meggyőződést sokan (például Karl Marx, vagy Baruch Spinoza) individualista ideológiának tartották csupán.
Az akaratszabadság kérdése különösen azért bír nagy fontossággal, s azért vonta magára a filozófia és a vallástudományok figyelmét, mert olyan területekkel határos, amelyekbe istenhit, sors és hasonló problémák torkollanak.
A szabad akaratnak van teológiai, etikai, filozófiai, pszichológiai illetve tudományos vetülete is.
A szabad akarat problémája a filozófiában
A szabad akarat kérdése az emberiség történelmének egyik legrégebbi problémája. A szabad akarat problémájának vitatásakor az emberi szabadságot, cselekedeteink szabad megválasztásának lehetőségét fontolgatjuk. A kérdés az, hogy valamilyen magasabb hatalom befolyásolja-e tetteinket, vagy mi magunk vagyunk sorsunk kovácsa.
Hogy ez a kérdés mennyire jelentős, gondoljuk el. Ha nem lenne szabad akaratunk, cselekedeteink tőlünk függetlenül, a mi beleszólásunk nélkül történnének. Ebben az esetben pedig a kisebb gond, hogy kérdésessé válik, korrekt-e bárkit is egy olyan cselekedet végrehajtásáért elítélni, amihez valójában semmi köze nem volt. A nagyobb gond, hogy ebben az esetben az egész életnek a világon semmi értelme, ugyanezen okból kifolyólag.
Miről szól ez a kérdés valójában, mit gondol az, aki szerint van szabad akarat, mit gondol, aki szerint nincs. Onnan induljunk ki, mint Laplace, aki azt mondta, az életben az események bekövetkezésének az oka végső soron az egész univerzum teljes előző állapota. (Ha egy, akár viszonylag jelentéktelen részlet megváltozik, lehetséges, hogy merőben átírja a történéseket – ez a pillangóhatás.) A vélemények innentől kezdve oszlanak meg. Laplace elmélete alapján ha valaki ismeri a világegyetem teljes állapotát egy adott pillanatban, az ebből meghatározhatná az összes korábbi és majdani állapotokat. Ez mindenféleképpen igaz. A kérdés az, elméletben megszerezhető-e ez a tudás. Aki szerint létezik a szabad akarat, azt gondolja, hogy nem, mert van mindenkiben egy erő, a szabad akarat, amely egy pluszt ad minden döntéshez és cselekedethez, és ami nem leírható vagy megindokolható. Aki szerint ez az erő nem létezik, azt gondolja, csak a világ egésze az, ami folyamatosan okozza a következő és következő alakjait, és ebbe senkinek semmi beleszólása nincs.
Mi az igazság? Igen valószínű, hogy egyik oldal álláspontja sem fog végérvényésen bizonyításra kerülni. Mindkét magyarázat alátámasztható, és, ami még többet jelent ennél, nem falszifikálható, azaz nem lehet megcáfolni, pedig a falszifikálhatóság a tudományosság egy fontos feltétele (Karl Popper.
Ha nincs szabad akarat, az élet egy fajta nihilizmus, és az abszurd az, hogy olyan nihilizmus, ahol semmi befolyásunk nincs nihilizmusunk kielégülésére. Nem kell tartanunk semmiféle istenségtől, hiszen ha létezik ilyen entitás, az tisztában van szabad akaratunk hiányával. Egyrészt tehát megnyugtató, ugyanakkor frusztráló is lehet, hiszen azt jelenti, akár milyen erősen is próbálkozunk, nem számít.
Ha viszont van szabad akarat, az ember befolyásolni tudja a dolgokat, emiatt aztán felelősséggel is kell viseltetnie azokkal kapcsolatban. Ennek a felelősségnek a feltételeit mostanában a törvények által szabott keretekkel azonosítjuk. Ez nem jó. Egyrészt az ember nehezen fogadja el a tőle függetlenül kihirdetett játékszabályokat, így sokan felmentve érzik magukat – hiszen nem értenek egyet a szabályzással.
A emberi szabad akarat tagadása azt feltételezi, hogy sorsunk eleve elrendelt, hogy a világ összes történése, beleértve az emberi cselekedeteket és gondolatokat is, előre meg vannak határozva. (determinizmus).
Az akarat szabadságának kétségbevonása a nyugati világ vallásában, filozófiájában, irodalmában keresendő. Az ógörög atomista filozófusok, mint Leukipposz és Démokritosz úgy gondolták, hogy a világ dolgainak működését az elemi részecskék (atomok) mechanikus manifesztációi okozzák.
Később a nyugati elméletekben a determinizmust gyakran a newtoni fizikával, a klasszikus mechanika elméleteivel igyekeztek alátámasztani, amely szerint a világban lévő anyagokra bizonyos természeti törvények vonatkoznak, amelyek alól azok nem bújhatnak ki. Ilyen törvényszerűség például a gravitáció vagy az ok-okozati kapcsolat, amelyek a világ működéséből fakadó szükségszerűségek. Ilyen értelemben az emberi szabadság is determinált, amennyiben a fizikai világban kénytelen élni és attól kénytelen függeni.
A Leibniz szerint a világ egy ún. harmonia praestabilita, vagyis az előre megteremtett összhang szerint működik; a világban lévő történések egy előre eldöntött rend szerint következnek be, csak az ember nem érzékeli saját jelenében és ezért egyfajta látszatszabadsággal bír.
Arisztotelész
Akarat ellen történik valami, ami kényszer vagy tudatlanság következtében megy végbe.
Az akarat kényszeríthető bizonyos helyzetekben: például ha valakit olyan helyzetbe hoz egy zsarnok uralkodó, hogy megfenyegeti: vagy végrehajt egy gonosz tettet, vagy kivégezteti a családját. Vagy amikor a viharban a tengeren a kormányos kidobja a vízbe a felhalmozott árut, rakományt. Ilyen esetben az értelem kényszeríti az akaratot a helyes döntésre, különben odaveszne a rakomány is, a kormányos is.
A tudatlanságból elkövetett cselekvést is akaratunk ellen követjük el. Ilyen estben az értelem nem figyelmezteti az egyént a tett elkerülésére vagy megtételére.
Arisztotelész szerint azt a tettet nevezhetjük szándékosnak, amiben van elhatározás.
Az erényes tettek nemcsak szándékosak, hanem az elhatározással is összhangban kell állniuk, ebből következik hogy az erény és a lelki rosszaság olyasvalami, ami hatalmunkban áll. Ennek a kijelentésnek megfelelően nem lesz igaz Szókratész kijelentése miszerint : „senki sem hibázik készakarva”. Arisztotelész szerint ugyanis az ember forrása, létrehozója tetteinek. Az ember saját maga határozza el, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen életet fog élni. Az akaratunk tehát szabad.
Forrás: wikipedia; Kép: Google;
