Home Életmód Életmód hírek Sokunk számára mindig a „Nemzet Csokija” marad, aki az Üvegtigris kedvesen esendő...

Sokunk számára mindig a „Nemzet Csokija” marad, aki az Üvegtigris kedvesen esendő karakterével egy életre bejátszotta magát a szívünkbe.

CSUJA IMRE A VALAMI AMERIKA 3 FORGATÁSÁN (FOTÓ: WLCSEK ANDRÁS)

„Ha színpad van a talpam alatt, nagy baj nem lehet” – Interjú Csuja Imrével

Fotó: Chripkó Lili

Az Örkény társulatának oszlopos tagja, aki az öreg királyt és Falstaffot egyszerre játssza a IV. Henrikben, Poloniust a Hamletben, Tót tűzoltót a Tótékban, miközben forgat és szinkronizál is. Színészetről, filmekről, hivatástudatról, családról és szenvedélyről beszélgettünk vele a Katona József Színház Kantinjában. Meg arról, hogy miért jó gyomlálni.

Rengeteget dolgozol. Ha jól számolom, csak az Örkényben hat olyan darab van éppen repertoáron, amiben szerepelsz.

Az nem kevés? Várjál, számoljuk meg: IV. HenrikTótékHamletÁtváltozásAnyám tyúkja (1.)Anyám tyúkja (2.)Mesél a bécsi erdőTartuffe. Mi van még?

Igazad van, tévedtem. Ez helyből nyolc.

Igen, nyolc. Nahát, már csak ennyi? (Nevet.)

Meg a Katonában a Portugál.

Plusz itt a Portugál, igen. Az kilenc.

Elég nehéz lehet fejben tartani ennyi szerepet.

Hát figyelj, karban tartom az előadásaimat. Már fél ötkor bemegyek a színházba, és… (Hatalmasat tüsszent.) Ne fotózz! (Nevet.) Bemegyek, átnézem a szövegemet, és nyugodtan megyek fel a színpadra hétkor.

Fotó: Chripkó Lili

Hogy bírod kakaóval? Azért ennyi munka komoly állóképességet kíván, ráadásul a IV. Henrikben rögtön két szerepet is játszol: az öreg királyét és Falstaffét.

Szerencsére bírom. Bírom, és baromira élvezem. Annak idején Spiró György mondta, hogy szerinte a darab természetéből adódóan ezt a két szerepet ugyanannak a színésznek kellene játszania. Úgy látszik, a Pali (Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója, a darab rendezője – D.I.) is így gondolta, mert megkérdezte, mit szólnék, ha én lennék Falstaff is meg Henrik is. Mondtam, persze, miért ne. Egy cseppet sem ódzkodtam tőle, mert bennem is volt egy olyan érzés, hogy egy tőről fakad ez a két szerep.

Pedig elég különböző karakterekről van szó.

Igen is meg nem is. Ha úgy nézzük, Henrik és Falstaff nagyon is hasonlítanak egymásra: egyikük egy halálos beteg uralkodó, egy apa, akinek utolsó reménye, hogy átadja a legidősebb fiának, ennek a tékozló fiúnak a hatalmát; a másikuk pedig egy atyai jóbarát, aki az élet iskolájába vezeti be a herceget. Szerintem ez az apa-fiú viszonyt nagyon jól ki lehet hozni mind a két figurából – az egyikük erről, a másik meg amarról közelíti meg ugyanazt a helyzetet.

Melyik figura áll közelebb hozzád?

Mindkettő. Tudod, mi van? Amikor Falstaffot játszom, alig várom, hogy jöjjön Henrik, amikor meg Henriket, legszívesebben megint Falstaff bőrébe bújnék. Éppen ezért olyan élvezetes munka ez nekem, nagyon izgalmas egyik szerepből a másikba váltani a színpadon. Persze, azért meg is kell tudni csinálni.

Cserhalmi azt mondta, azért kapott annyi munkát, mert mindig tudta hova kell állni, és csak nagyon ritkán hibázott. Nyilván, egy ilyen duplafenekű szerep eljátszásában is sokat segít a rutin. Nem lehet könnyű, hiszen van, hogy a színpadon, a nézők előtt kell átvedlened egyik figurából a másikba.

Nem könnyű, de előbb-utóbb beépül a színész agyába. Ez is a játék része, a szerep része. Nem szeretem ezt a szót, de az „alakítás” része. Hú, de csúnya szó!

Szerintem szép.

Szép… Hát jó. Ízlések, pofonok, tudod.

Fotó: Chripkó Lili

A most futó darabok közül melyik a kedvenced?

Nagyon szeretem a Tótékat és a Tartuffe-öt is, bár azzal sokat kínlódtam az elején. Nem találtam hozzá a kulcsot, de aztán egyszer csak meglett.

És a Hamlet?

A Polonius a Hamletben, persze. Az az egyik kedvencem. Tulajdonképpen az összes szerepemet szeretem, mert mindegyik megadja azt a sikerélményt, ami kell. Tudod, úgy állok hozzá, hogy ne „csak egy meló” legyen egy szerep; nekem fontos, hogy én is hozzátegyek valamit a figuráimhoz: valami olyat, ami tényleg az enyém, nem a rendező találta ki. Fontos, hogy én is alkotótárssá váljak a próbafolyamat alatt.

Próba-előadás, próba-előadás. Már vagy harminc éve játszol, nem lehet belefásulni ebbe a folyamatba?

Harmincnégy éve játszom, most számoltuk ki. Nyolcvannégyben végeztem el a Színművészeti Főiskolát, akkor huszonnégy éves voltam. Hosszú idő, de belefásulni – azt nekem nem lehet. Persze, van, hogy nehéz elindulni a színházba, mert fáradt meg nyűgös az ember, de ha beértem, akkor már csak a röpülés van. Valószínűleg azért, mert a szakmám a hobbim is egyben, a nap minden percében színész vagyok.

Annak is készültél? Gyerekkori álom volt, hogy egyszer a deszkákon vagy a kamera előtt állhass?

Igen, azt lehet mondani. A nagyanyám ötéves koromtól tanított nekem verseket, és ez úgy lerakódott bennem, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra – belém nevelte a versek, és ezen keresztül a színjátszás szeretetét. Később, az általános iskolában meg a gimnáziumban is sokat szavaltam ünnepségeken, aztán jöttek az amatőr színpadok – akkoriban három is volt Hajdúnánáson –, és ezzel az első szárnypróbálgatások. Sok ügyes tanárral, népművelővel, amatőr rendezővel hozott össze a jó sors, ők mind segítettek abban, hogy tizenhét éves koromban már bátran ki merjem mondani: igen, színész szeretnék lenni, én ezzel szeretnék foglalkozni. Aztán tizenkilenc évesen, érettségi után felvételiztem a Színművészetire.

Azt olvastam, volt rá sansz, hogy tanár lesz belőled.

Igen, a szüleim azt szerették volna, hogy tanár legyek, de én akkor már eltökéltem, hogy színésznek állok. Elmentem Debrecenbe, a Kossuth Lajos Tudományegyetemre felvételizni; tudtam, hogy oda úgysem fognak fölvenni, mert ahhoz kevés a tudásom, de mondom, ha már lúd, legyen kövér, rúgjanak ki jó alaposan (Nevet.). A szóbelin meg is kérdezték tőlem, hogy „Mit akar maga itt, fiatalember?”. Mondom, „Ne haragudjanak, én már megyek is, nem rabolom az idejüket. Színész akarok lenni, de a szüleim ragaszkodnak hozzá, hogy tanárnak adjanak, tudtam, hogy innen úgyis kidobnak, azért jelentkeztem ide.” Mire felhúzták a szemöldöküket. „Igen? Akkor mondjon már egy verset!”. Rögtönöztem nekik egy huszonöt perces előadóestet, ők meg hátradőltek, nézték, és kurvára örültek, hogy van egy lyukasórájuk; a végén még meg is dicsértek, hogy egész jó voltam. Aztán utamra engedtek: „Hát akkor sok sikert kívánunk, és adja isten, hogy fölvegyék magát!” Föl is vettek rögtön.

Mit szóltak hozzá a szüleid?

Három vizsga volt. Amikor az első sikerült, meglepődtek, amikor a másodikat is letudtam, egy picit megijedtek, a harmadik után aztán megkönnyebbültek: jól van, bejutott a gyerek. Tudod, a mi családunkban nem volt szokás, hogy színésznek menjen valaki, én voltam az első, aki megpróbálkozott ezzel. Eleinte, nyilván, féltettek is egy kicsit:’78-’79-ben elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Csuja Imi följön Hajdúnánásról, és egyből fölveszik a főiskolára. De sikerült.

Megnézték a vizsgaelőadásodat?

Persze, amikor lehetett, jöttek: láttak a Peer Gyntben, az Anna Frank naplójában és az Oliverben is.

Miután elvégezted a főiskolát, vidékre szerződtél.

Igen, Pécsett voltam három évig, Debrecen két évig, aztán egy év Eger. Kilencvenben jöttem föl Budapestre, az Arany János Színházba.

Nagy változás volt felköltözni Pestre?

Nem ijesztett meg. A nagyobbik gyerekem pont akkor lett hatéves, és nagyon vágytam rá, hogy Pesten iskolázzam be. Tudtam, hogy az Arany János egy kis színház, ami főleg gyerek- és ifjúsági darabokat játszik, de úgy voltam vele, hogy ha színpad van a talpam alatt, és hagynak dolgozni, akkor már nagy baj nem lehet. Szerencsém volt, mert nagyon jó kis társulat jött össze, nagyon jó előadásokat csináltunk – egészen addig, amíg ’94-ben váratlanul be nem zárt a színház. Akkor jött tizenöt év szabadúszás.

Fotó: Chripkó Lili

Nem volt nehéz szabadúszóként dolgozni? Magyarországon stabilan tartja magát a közvélekedés, hogy az a színész, aki egy színházhoz, társulathoz tartozik.

Bizonyos szempontból nehéz volt, persze, de szerencsére mindig volt munkám. Meghívtak vendégként a Katonába, a József Attilába, máshová; sokat jártam a szinkronba, és akkoriban kaptam az első komolyabb filmszerepemet is Janisch Attila Hosszú alkonyában. Nem voltam ugyan társulati tag, de az Arany bezárása után szinte egyetlen percig sem voltam színpad nélkül. Hála az istennek.

Az elmúlt harminc-egynéhány évben rengeteg filmben szerepeltél.

Hát igen, egyszer egy újságíró kiszámolta, hogy ha az egymondatos epizódoktól a főbb szerepekig mindent összevetünk, valami kilencven filmben játszottam.

Van köztük olyan, amelyikre különösen szívesen emlékszel vissza?

Persze. Több olyan film- és sorozatszerepem is volt, amit nagyon szerettem: ott volt az Üvegtigris 1-2-3, a Valami Amerika, a Kisváros és a többi. A filmnek és a tévének köszönhetem azt is, hogy népszerű lettem, a mai napig jó érzés, hogy az utcán felismernek, mosolyognak, köszönnek, integetnek nekem a nézők.

Nem volt nehéz beleszokni a sztárstátuszba?

Nem. Nekem nagyon szórakoztató, hogy „sztárolnak”, és azt hiszem, jól is tudom kezelni ezt. Ha odajönnek hozzám az utcán, színházban, szívesen adok autogramot. Csinálnak velem egy közös fényképet, beszélgetünk két-három szót, aztán mindenki megy a dolgára. Egyáltalán nem tolakodóak az emberek, soha semmi atrocitás nem ért. Csak jó dolgokat kapok: kedvesek velem, ha úgy adódik, meghívnak egy kávéra, tényleg csak pozitív élményeim vannak. Ha iskolákba megyek, már előre mosolygok, mert tudom, hogy a gyerekek sorban állnak majd egy aláírásért. Ilyenkor mindig viszek magammal pár fotót, hogy ne egy sajtpapírra kelljen odafirkantanom a nevem, legyen egy emlékük tőlem, amit megőrizhetnek. Jó látni, milyen hálásak. Persze, van, aki nehezen viseli ezt a fajta figyelmet, de nekem ez természetes. A helyén tudom kezelni ezeket a dolgokat. Szeretek emberek között lenni. Meg, tudod, akkor lépek le, amikor akarok. (Nevet.)

Nem féltél, hogy az Üvegtigris után bezárnak egy szerepskatulyába?

Figyelj, lehet, hogy filmjeim alapján úgy tűnik, hogy be vagyok skatulyázva, de a színházban egészen más figurákat játszom; verseket mondok, előadóestjeim is vannak. Kereknek érzem a pályámat. Jó, lehet mondani, hogy a filmjeim többségében tipikus „kisember karaktereket” osztanak rám, de ha jobban belegondolok, ez sem feltétlenül igaz. Játszottam én már meleg ügyvédet is a Mundruczónál a Nincsen nekem vágyam semmiben, tragikus sorsú exrendőrt Fazakas Péternél a Parában, és még jó néhány komolyabb szerepet. Meg aztán az Üvegtigris Csokiját sem lehet összehasonlítani a Valami Amerika Balájával. Szóval, nem érzem úgy, hogy a rendezők belekényszerítenének egy szerepdobozba, de igazából nem is foglalkozom én ezzel.

Fotó: Chripkó Lili

Csoki talán a legismertebb szereped. Hogy találtad meg ezt a karaktert?

Amikor elolvastam a forgatókönyvet, rögtön megtetszett. A castingra két szereppel kellett készülnöm: az egyik Csoki volt, a másik pedig Gaben, az autónepper. Nyilván, szemmel látható volt, melyik áll jobban nekem, így végül Revi (Reviczky Gábor – D.I.) kapta Gabent, én kaptam Csokit. Onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy milyennek kell lennie a figurának. Rudolf Peti (a kiváló magyar színész játszotta Lalit a filmben, és ő volt a rendező is – D.I.) pontosan tudta, mit szeretne tőlünk – persze, azért egy-két apróságot én is kitaláltam hozzá. A kollégák is sokat segítettek, amint elkezdtük próbálni, azonnal elkezdtek életre kelni a figurák.

Sokat improvizáltatok, vagy minden beköpés, manír le volt írva a forgatókönyvben?

A jelenetek kilencvennyolc-kilencvenkilenc százalékában a forgatókönyvet követtük. Szerencsére nagyon erősen, nagyon jól megírt, jól játszható könyv volt. Öröm volt dolgozni belőle.

A filmet nézve nekem az jött le, hogy nagyon erős volt köztetek a kémia.

Igen, a Peti nagyon jól válogatta ki a szereplőket. Ezt rögtön megéreztük mi is, nagyon jól mentek a zsugák, folyton a levegőben volt a labda, dobtuk, adtuk-vettük. Őrületes jó játék volt.

Neked melyik a kedvesebb, a mozi vagy a színház?

Mind ugyanolyan kedves: a színház, a mozi, a rádió, a pódium – így ez az egész. Egyik jobb, mint a másik. Nagyon szeretem a filmezést, a színházat és az összes társművészetet, legyen az szinkron, egy dal vagy versmondás. Azt hiszem, nekem teljes a színészi életem, egy rossz szavam sem lehet.

Ezt a rengeteg szerepet mind be kell biflázni. Könnyen tanulsz szöveget?

Ismerkedem a szöveggel. A IV. Henriket például február közepétől május elsejéig csak másoltam. Még a húzatlan példányt. Csak másoltam, másoltam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdenek beépülni a szavak, a mondatok, a gondolatok, aztán hopp, már a fejedben is van a jelenet. Ez így nagyon izgalmas és nagyon eredményes is, mert leülni és magolni, az téboly. Most már a verseket is így tanulom meg. Meg a monológokat. Az Örkényben most próbáljuk, a Secondhand című előadást, aminek az anyagát Szvetlána Alekszijevics két vaskos, egyenként nyolcszáz oldalas riportkönyvéből, a Csernobili miséből és az Elhordott múltjainkból válogattuk össze. Én is találtam egy nagyon jó monológot, elkezdtem másolni, és most már atombiztos a szövegtudásom. Nem lehet magolni, mert amit bebiflázol, az kihullik a fejedből.

Foglalkozni kell a szöveggel. Dédelgetni.

Persze. Meg csócsálgatni, elemezni, megpróbálni megfejteni és a magadévá tenni a szavak mögötti gondolatokat is.

Te dolgoztad ki ezt a szövegtanulási módszert? A sajátod?

Nem, nem. Még a főiskolán tanácsolta Gáti József, a legendás beszédtanár, hogy „Babák, írják le a szöveget, mert higgyék el, hogy hamarabb beül az agyba.” Persze, fiatal korában csak legyint erre az ember: „Egy óra alatt megtanultam a szerepem, minek írogassak!” De aztán idővel rájön, mennyire hasznos ez a módszer; én már évek óta minden komolyabb szövegemet lemásolom annyiszor, ahányszor kell.

Nagyon sok remek színésszel dolgoztál. Van olyan partnered, akivel különösen szívesen játszol, forgatsz?

Van több is. A Katonában mindenkivel nagyon szeretek dolgozni, akivel együtt játszunk a Portugálban, de az örkényes kollégákat is nagyon szeretem: Kerekes Évát, Nagy Zsoltot, a Znamenákot – tulajdonképpen mindenkit. Ez egy nagyon jó társulat, mindenki nyitott a másikra, ami nagyon jót tesz a közös munkának. Tényleg mindenkivel meg lehet találni a hangot.

Mi volt az első darab, amiben játszottál?

Még azelőtt, hogy fölvettek volna a főiskolára, volt egy beugrásom Debrecenben. Rencz Antal rendezte az Egy igaz úr című O’Neill-darabot, amiben egy Mickey Maloy nevű kocsmárosfiút játszottam. Egy nagyobbacska epizódszerep volt, egy srác helyett kellett beugranom, aki elment külföldre turnézni az Alföldi Színpaddal. Ez volt az első igazi színházi szerepem, Kóti Árpáddal, Tikos Sárival, Sárosdy Rezsővel, Bánfalvy Ágival; nagy élmény volt, rögtön bedobtak a mély vízbe.

Nem volt „zabszem a nadrágban” élményed?

Te, nem. Olyan szabadnak éreztem magamat ezek között a színészek között, annyira befogadóak, segítőkészek voltak. Látták, hogy felkészült vagyok, ezért aztán ők sem úgy álltak hozzám, hogy „Ki ez a nyikhaj?”, hanem támogattak, ahogy csak tudtak – a színpadon és azon kívül is. Emlékszem, az első előadás után Rezső bácsi megveregette az arcomat, aszongya, „Jól van, kisgyerek, hát fog ez menni!”. (Nevet.) Ezek olyan jó, biztató, erőt adó pillanatok voltak, tudod, amik a mai napig is erőt adnak a munkához.

Mondtad, hogy ha tudat alatt is, de egészen kisgyerek korod óta színésznek készültél. Mi vonzott téged ennyire ebben a szakmában?

Nem is tudom. Megfogott a varázsa. Akkoriban rengeteg tévéjátékot meg tévéfilmet vetítettek, én meg csak ültem a tévé előtt, bámultam-csodáltam a színészeket, és néha úgy éreztem, hogy ezt én is tudnám csinálni. Zenélni nem tudtam, festeni nem tudtam, a többi srác sokkal jobb volt a kosárlabdában, mint én – de azt erősen éreztem, hogy énnekem van keresnivalóm a színészi pályán. Szerencsém is volt, mert időben kiderült, hogy mihez van tehetségem. A múltkor valaki megkérdezte, hogy mit üzennék a fiataloknak. Mondtam, hogy nem tudok üzenni semmi különöset, de azt kívánom nekik, hogy időben fedezzék föl, hogy miben tehetségesek. Nekem ez bejött. Tizenhét évesen már biztosan tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Nem is csalódtam, mert baromi változatos, baromi érdekes ez a pálya. Nyilván nem egy méznyalás, megvannak ennek is a nehézségei – de közben rengeteg öröm is van benne, szóval, az egész úgy jó, ahogy van.

Fotó: Chripkó Lili

Volt példaképed? Olyan színész, akire különösen felnéztél?

Volt, nem is egy. A hetvenes években tényleg egy csomó nagyon jó színészt lehetett látni a televízióban, minden szerepet – az epizódokat épp úgy, mint a főszerepeket – a legjobbak játszották. Nagyon sok mindent el lehetett lesni a Kern Andristól, a Cserhalmitól, a Garastól, az Őzétől, a Sinkovitstól, a Kállai Feri bácsitól, az Agárdytól, a Págertől, a Márkustól, a Pécsi Sándortól; akkoriban még Rajz János és Makláry Zoltán is elő-előfordult egy-egy a tévéfilmben. Meg a régi nagyok: a Kabos Gyuláék, a Ráday Imre és a többiek. Mindegyiküktől el lehetett tanulni valamit: hogy hogyan kell egészen finoman, „fű alatt” játszani, hogy hogyan lehet egy-egy odapillantással, gesztussal felskiccelni egy karaktert és a többi. Csak lestem: „Hú, hogy rávillant a szeme a másikra! Hú, hogy ráförmedt a partnerére! Hú, de jól hozza a hőst!” (Nevet.) Olyan volt tévét nézni, mint egy színházi kurzus haladóknak.

Volt kedvenc színészed?

Figyi, csak kapkodtam a fejemet. A bőség zavarával küszködött az ember, lehetetlen lett volna egy „kedvencet” kiszúrni magamnak.

Sokat dolgoztál szinkronban is. Hogy kerültél bele ebbe a körbe? 

Igen, állítólag ezer filmet szinkronizáltam. (Nevet.) Azért kezdtem szinkronba járni, mert ahogy most, úgy akkoriban is több lábon kellett állni. Jöttek a gyerekek sorban, tolltartót kellett venni nekik, be kellett fizetni a menzapénzt, el kellett vinni őket vakációzni – egyszóval meg kellett fogni a munka végét. Persze, ez is egy külön szakma, ezt is meg kellett tanulni. Amikor hat év vidék után felszerződtem Pestre, két évig csak „tömegeztem”, meg egy mondatokat kaptam. Tudod, összetrombitáltak bennünket, és az volt a feladatunk, hogy a tömegjelenetek alatt nyüzsit, atmoszférát csináljunk, szuszogjunk, köhögjünk, böfögjünk – amit éppen kellett. Szerencsére, hogy úgy mondjam, ki lehetett tűnni ebből a kórusból, idővel egyre több mondatot bíztak rám, aztán két év után megjött az első epizódszerep, majd rá egy hétre rám osztották Peter Ustinov magyar hangját a Quo Vadis?-ban. Onnantól kezdve nem volt megállás, jöttek a jobbnál jobb főszerepek, szinkronizáltam Randy Quaid-et, Wesley Snipes-t, Gregory Pecket, Ed O’Neillt a Rém rendes családban meg még rengeteg másik sztárt. Kurva sok volt a meló.

Hangban hogy lehet visszaadni ezt a sok különböző karaktert? Azért Wesley Snipes-nak nyilván máshogy kell megszólalnia egy filmben, mint Peter Ustinovnak.

Hát igen, el kell játszani hanggal, amit a színész játszik a vásznon.

Ha már hang, szerinted a színészi eszköztárnak melyik a legfontosabb darabja? A mozgás, a mimika, a hanggal való játék…

Színpadon az összes; akkor vagy jó, ha a mozgás, a tekintet, a lélek, a beszéd, a gondolkodás harmonizál egymással. A szinkron nagyon más: ott csak a hangod van. Ha nem tudsz mosolyogni, dühöngeni, embert ölni a hangoddal, meghaltál.

Mostanában kevesebbet szinkronizálsz.

Igen, a színházi kötelezettségeim miatt most már nem tudok nagyobb lélegzetű sorozatokat vállani, csak azokat csinálom meg, amiket muszáj. Treat Williamset, a Lángoló Chicagóban, Ed O’Neill-t a Modern családban, ilyeneket. Neki egyébként sokat köszönhetek, Al Bundy figurája is nagy népszerűséget hozott nekem. Igaz, akkoriban a legtöbben még csak úgy ismertek, hogy „magyar hangja: Csuja Imre”. (Nevet.) Egyszer megállított egy rendőr, és amikor meglátta a nevet a jogsimban, rögtön odahívta a kollégáját, aki éppen egy másik autóst igazoltatott: „Hagyd már, hagyjad, gyere ide, nézd meg, kit fogtam!”. Előző este ment a tévében Wesley Snipes-tól a Pusztító, és nekem apróra el kellett mesélnem nekik, hogy működik ez az egész szinkron dolog. Tök jópofa volt.

De elengedtek.

Persze, nem tudtak belém kötni. De nem is akartak.

Egy időben sok epizódszerepet játszottál. Igaz az a mondás, hogy nincs kis szerep, csak kis színész?

Tulajdonképpen igen. Ezek az úgynevezett „kis szerepek” néha nehezebbek, mint egy főszerep, mert egy-két mondatba kell belesűríteni egy életet, úgy kell megformálni egy figurát, hogy annak legyen eleje, közepe meg vége. Ráadásul a színpadon a legkisebb epizódban sem lehet hibázni. Ez egyszerűen elképzelhetetlen. Most játszom egy egészen apró szerepet az Átváltozásban, hát figyelj, legalább olyan összeszedettnek kell lennem, mint a Henriknél, mert ha rontok, borul az egész előadás. Egy nagyobb szerep ebből a szempontból sokkal hálásabb: ha az ember bakkant egyet, van három felvonása, hogy helyrepofozza a hibát. Mondom, nem könnyű ez a szakma. Megvan ennek is a nehézsége meg a szépsége is. De hát melyik szakmának nincs meg? A nagybátyám ács volt, hetekig dolgozott kemény, verítékes munkával, hogy fölrakjon egy tetőt. Gyerekkoromban sokat néztem munka közben: amikor elkészült, elment vagy ötven méterre, alaposan szemügyre vette a házat, és ha úgy ítélte, hogy minden rendben van, (Nagyot sóhajt.) megkönnyebbült, föllélegzett, mert az a ház, az a tető, amit ő épített, az olyan lett, amilyennek lennie kell. Hát így érzem én is magam egy jól összerakott szerep, vagy egy jól odatett alakítás után.

A szerepeidet is úgy építed fel, mint egy házat? Tégláról téglára, gesztusról gesztusra haladsz vagy spontán alakulnak ki a karaktereid?

Van, hogy tudatosan, van, hogy spontán. Van, hogy elkezdek agyalni rajta, hogyan lehetne fölépíteni egy karaktert, aztán belenyúl a rendező, jönnek a kollégák impulzusai és a végén valami teljesen más – de általában sokkal jobb – sül ki belőle, mint amit eredetileg gondoltam. Persze, nekünk, színészeknek magunkból kell kibányászni az alakításainkat – de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy a színház egy közös játék. Ez egy kőkemény, közös munka.

A kritikusokkal hogy vagy? A Valami Amerika 3-on azért elég csúnyán elverték a port.

Ja. Nekem különösebben nem volt bajom a kritikusokkal. Nem pocskondiázott soha senki, ha nem tetszettem nekik valamiben, inkább nem írtak rólam, de ez elég is volt, rögtön tudtam, hogy „Bassza meg, ez nem volt olyan jó!”.

CSUJA IMRE A VALAMI AMERIKA 3 FORGATÁSÁN (FOTÓ: WLCSEK ANDRÁS)

Ennyi meló mellett jut időd a lazításra? Hogyan szoktál pihenni, feltöltődni? 

A kertben kapirgálok. De akkor is betüremkedik a szakma. Tépkedem a gyomot, „Te miért nőttél ide? Kitéplek, te rohadék!”, és akkor egyszer csak bejön egy versrészlet, egy színdarabrészlet, egy-két mondat egy monológból, és hirtelen azon kapom magam, hogy megint a csak a munkán jár az eszem. De nagyon jó ez így, ilyenkor gyakran beugranak olyan ötletek, amiket aztán másnap beépítek a próbába.

Apa és nagyapa vagy. Mi a helyzet a családdal?

Jól vannak, hála istennek. A lányom, úgy néz ki, megtalálta azt, a hivatást, ami boldoggá teszi: logopédusnak tanul, hallássérült gyerekekkel fog foglalkozni. A fiam még keresgéli a helyét, most belefogott valami újba, amiben örömét leli, de erről még nem akarok beszélni, mert nem akarom elkiabálni. Zenélget is, néha agyagozik, szóval sok minden érdekli – mint minden valamire való, huszonnyolc éves fiatalembert. De tudom, hogy ő is meg fogja találni azt a munkát, amit hosszú távon is szívesen csinál majd. A feleségem, Árvay Zsuzsa szinkronrendezőként dolgozott, de most főállású nagymama.

Az is egy szép hivatás.

Az is egy szép hivatás, igen. A lányomnak van három gyereke, nagyon sok időt tölt velük.

És milyen unokázni?

Nagyon jó. (Szélesen elmosolyodik.) Néha fárasztó, de nagyon-nagyon jó. Irtó helyesek a kölykök.

Tudom, rendkívül hülye és elcsépelt kérdés, de muszáj feltennem: van szerepálmod, olyan figura, akit még mindenképp szeretnél eljátszani? 
 
Az az álmom, hogy amit kapok, azt jól eljátsszam. Nincs szerepálmom. Tényleg nincs: ezt a IV. Henrik-beli dupla szerepet is úgy fogtam föl, mint egy jutalomjátékot. Egy színésznek el kell fogadnia, hogy nem ő osztja a szerepeket, ami végeredményben jól is van így, mert ha kérünk egy szerepet, és megbukunk benne, akkor vége a világnak. Ha bízunk abban, hogy a rendezők ismernek minket, és úgy adnak szerepet, akkor annak örülni kell, és mindent meg kell tenni azért, hogy a lehető legjobban oldjuk meg a feladatot, amit kaptunk.

Most milyen szerepekre készülsz? Milyen új premierjeid lesznek a jövő évadban?

Lesz két új bemutatónk az Örkényben. Az egyik a Secondhand című darab, amiről már meséltem, a másik meg Gorkij Éjjeli menedékhelye, amit januárban állítunk színpadra Ascher Tamással. Na az megint egy nagyon izgalmas feladat lesz: megkaptam Szatyint, Gálffi Laci lesz Luka, nagyon kíváncsian várom a közös melót.

Köszönetnyilvánítás: A Hirmagazin.eu online média köszönetét fejezi ki a cikkért az nlcafe.hu-nak. Köszönjük szépen! Hirmagazin.eu

Fotó: Chripkó Lili
Exit mobile version
Megszakítás