Hetvenöt évvel ezelőtt, 1944 februárjában különleges filmmel rukkolt elő a Columbia Pictures.
A Senki sem menekülhet (None Shall Escape) az első hollywoodi mozgókép volt, ami a nácik zsidók ellen elkövetett rémtetteivel foglalkozott, és ez volt az első olyan amerikai film, ami előrevetítette a nürnbergi pereket, azaz a Harmadik Birodalom politikai, katonai és gazdasági vezetői feletti nemzetközi ítélkezést, második világháborús bűneikért.
A filmet az a Tóth Endre rendezte, aki 1939-ben elkészítette a magyar filmtörténet első igazi krimijét (5 óra 40), majd az Egyesült Államokban André de Toth néven forgatott sötét hangulatú westerneket és film noirokat, valamint az egyetemes filmtörténet első 3D-sikerét (Panoptikum – A viaszbabák háza,1953).
Hosszú sorban haladnak egy náci megszállás alatt álló lengyel kisváros, Lidzbark lakói az ételosztáshoz. A tömeget terelő egyik tiszt folyamatosan buzdítja az embereket: legyenek vidámak. Aztán észreveszi a rabbit, kirángatja a sorból, hiába mondja amaz, hogy az imént épp hogy beállították a tömegbe. Zsidókra nincs szükség, lökik arrébb.
Mosolyogni, mosolyogni!– kiabálja a tiszt. Az alkalmi ételosztó pult mögött forog a kamera, készül a filmhíradó: lám, milyen emberséges a Wehrmacht a lengyelekkel. A zubbonyos operatőr leállítja a felvételt, kész a tökéletes képsor, a német katonák pedig nyomban kitépik az utolsó vekni kenyeret is az emberek kezéből.
Tulajdonképpen távolságtartó, már-már dokumentarista jelenet ez a Senki sem menekülhet című filmből. André de Toth úgy ábrázolta a náci propagandát, amilyen volt: álságosnak és kegyetlennek. Miközben (az 1944. február 3-án bemutatott) filmjével egy percre sem tagadta, voltaképpen ő is propagandafilmet készített, alkotását veretes dörgedelmek keretezik, a nemzetközi bíróság ügyvezető elnökét alakító színész Franklin D. Roosevelt gondolatait tolmácsolja, a számonkérés és a népítélet (no meg a történelem bírálatának) szükségességéről.
A nemes cél érdekében végzett tényszerű szemléletterjesztéssel persze semmi gond nincs: a Senki sem menekülhet célja nem a félretájékoztatás, hanem a szemléltetés volt. Óriási erénye, hogy mentes a szokásos náci kliséktől, ugyanakkor mai szemmel is eredeti és érvényes módon mutatja be a nemzetiszocializmus térhódítását úgy, hogy nem gyűlölködik és nem hibáztat egy egész nemzetet; a háború áldozataival szolidáris, de kerüli a felesleges érzelgősséget.
Egyetlen náci tiszt sorsán keresztül mutatja be, hogyan lettek tömegek rabjai a „ma Németország, holnap az egész világ” mételyező gondolatának, eszközökben nem válogató, világégető eszmerendszerének. Wilhelm Grimm (Alexander Knox hátborzongató alakításában; a színészt Oscar-díjra jelölték a szintén 1944-ben bemutatott Henry King-féle Wilson főszerepéért, amelyben Woodrow Wilson amerikai elnököt alakította) megjárta az első világháborút, elvesztette a lábát, visszatér lidzbarki tanítói állásába, de egyre inkább kínozza a vesztes háború keserű terhe.
Az őt körülvevő lengyelekre – még lengyel menyasszonyára is – csak alantas emberekként („parasztok”) tud tekinteni. Ezt az ellenszenvet tanítványai is viszonozzák, részben ezért (részben merő kéjvágyból), megerőszakolja az egyik kamaszlányt, aki öngyilkos lesz, a barátja bosszúból megvakítja a férfit, akit bizonyíték hiányában felmentenek.
Később Németországban szeret bele Hitler szavaiba, a Harmadik Birodalom ígéretébe, s a nemzeti nagyság és személyes ambíciói kiteljesedésében nem tűri a gátakat, képes az őt befogadó (de a nácikról egészen másképp vélekedő) fivérét is koncentrációs táborba küldeni, unokaöccséből pedig, természetesen, igyekszik „jó németet” nevelni. Együtt térnek vissza Lidzbarkba, 1939-ben, ahol az iskolai könyvek elégetése a város irányításával megbízott Grimm legkisebb rémtette.
A bíróság előtt álló Grimm története három tanú (a lidzbarki pap, Grimm testvére és egykori menyasszonya) visszaemlékezésében bontakozik ki, kitérve a vádlott nem csak a „nem németekkel”, de a nőkkel szembeni ellenérzéseire. Ráadásul ez utóbbi jóval hangsúlyosabb a népirtásnál, a nők ellen elkövetett nemtelenség két „fejezetben” is szervező mozzanata a drámának. A zsinagóga istállóvá alakítása, a vagonokra terelés és a sortűz pusztán kegyetlenségnek tűnik, a nők büntetése viszont személyes bosszú.
A film legtöbbet idézett jelenetében Grimm egykori menyasszonya (Marsha Hunt) fürkésző tekintettel néz a Reichskommissar arcába. A férfi ingerülten kérdi, ugyan mit bámul.
Arra vagyok kíváncsi, melyik szemében van szánalom. Talán a balban– válaszol az asszony.
Az üvegből van– horkan fel cinikusan a náci.
Tudom– mondja a nő.
André de Toth a háborús témát tárgyalótermi dráma, film noir és melodráma egyvelegeként tálalta, ügyes arányérzékkel. A rendező egyébként is mestere volt a sötét filmeknek, tizenegy komor westernje mellett az olyan műveivel, mint a Kelepce (1948) és a Bűnhullám (1953) megújította a film noirt, a Rejtett félelem(1957) című alkotásával hidat vert a bűnügyi történetek és az akciófilm közé. 1953-ban ő rendezte a filmtörténet első sikeres 3D-filmjét, ráadásul úgy, hogy híján volt a térlátásnak, ugyanis fél szemére vak volt (ebből később baja is származott: 1973-ban elrabolták, amikor Egyiptomban forgatási helyszínt keresett és összetévesztették az akkori izraeli védelmi miniszterrel, a szintén szemvédőt viselő Móse Dajánnal).
A Panoptikum – A viaszbabák háza erénye persze nem a térhatás (a főszereplő Vincent Price szerint a stúdió által megbízott direktor nem is jött igazán izgalomba a technikai újítástól), hanem a rendezés, az hogy de Tothot jobban érdekelte a horrortörténet izgalma, a borzongás cseles felépítése, a színészi játék hitelessége.
André de Toth nem volt soha felkapott rendező: a nagyközönség jól ismeri a filmjeit, de fogalma sincs, hogy ki csinálta őket…– írta de Toth rajongója, Martin Scorsese a magyar származású rendező 1994-es, Fragments: Portraits from the Inside című memoárjának előszavában. S valóban, a Henry King rendezte 1950-es A pisztolyhős sztorijáért Oscar-díjra is jelölt „ismeretlen ismerős” de Toth filmtörténeti jelentősségét általában a Panoptikum okán emlegetik, esetleg a litván származású Charles Buchinsky kapcsán, akinek ő javasolta a Bronson nevet.
Az 1913-ban született, jogászként végzett, de már egyetemi évei alatt színdarabokat író, Babits Mihály és Molnár Ferenc által felkarolt (személyes anekdotája szerint az őt mentoráló Molnár Ferenc kávéházi asztaltársaságánál az irodalomtörténész Basch Lórántnak jutott eszébe, hogy az ifjú tehetségnek leginkább filmrendezéssel kellene foglalkoznia) de Toth direktori karrierje 1939-ben indult, s rögvest féltucat magyar mozgóképpel. Ezek közül az 5 óra 40 úttörő jelentősségű, ez az első igazi magyar krimi.
Ugyancsak 1939 szeptemberében, „visszautasíthatatlan” szerződéssel Lengyelországba küldték, hogy készítsen propagandafilmeket a német invázióról. A Senki sem menekülhetvonatkozó jelenete saját tapasztalat volt, ugyanígy kellett felvennie a „boldog” éhező lengyeleket, majd végignéznie, ahogy felvétel után elkobozzák tőlük az élelmet. Amint tehette, Angliába menekült.
Londonban Korda Sándor mellett tanulta a szakmát, a London Films stábjával jutott el Hollywoodba, ahol a negyvenes években hatalmas karriert futott be, Korda szerint főként a nőknél: hétszer nősült (például a film noir egyik femme fatale-jának, Veronica Lake-nek volt a férje).
Nem is csoda, ha filmjeiben rendre fontos szerephez jutnak a nők, ahogy a nácikról szóló filmek között méltatlanul keveset emlegetett remekművében, második amerikai filmjében, a Senki sem menekülhet-ben is (de ebből a szempontból az 1939-es Két lány az utcán és legjobb filmje, a Kelepce igazán érdekes).
A Senki sem menekülhet ötlete persze nem a magyar rendezőé volt, de még csak nem is a filmért Oscarra jelölt két író, Alfred Neumann és Joseph Than fejéből pattant ki teljesen. A film létrejöttét a Columbia stúdió producere, Sam Bischoff kezdeményezte, rögvest Franklin D. Roosevelt amerikai elnök 1942. augusztus 21-iki bejelentése után, miszerint a szövetséges erők információt gyűjtenek a náci vezetők háborús bűneiről, hogy később nemzetközi bíróság előtt feleljenek tetteikért (erről a szövetségesek 1943-ban állapodtak meg, Moszkvában). A producer Thannál akkoriban kevés tapasztaltabb írót talált volna a témához: a bécsi születésű Than a harmincas években Berlinben dolgozott, onnan Franciaországon át menekült 1941-ben az Egyesült Államokba; közben megmentett két francia katonát is (hősies tettéért később megkapta a francia hadikeresztet). Than és Neumann tehát Bischoff felvetésére állt elő egy eredeti történettel, amit Lester Cole írt át hollywoodias forgatókönyvé.
Bischoff és a Columbia vezetői olyannyira törekedtek a hitelességre, hogy a forgatókönyvet elküldék az amerikai külügyminisztériumnak véleményezésre: a leírt bűnök megfelelnek-e a valóságnak, vagyis mindannak, ami addig a szövetséges hírszerzés tudomására jutott.
A forgatás egy évvel később kezdődött, és André de Toth kiválasztásában szintén nem kevés szerepet játszott, hogy 1939-ben megtapasztalta a németek lengyelországi okkupációját.
Történetünk a jövőben játszódik. A háborúnak vége. Ahogy vezetőink ígérték, a háborús bűnözőket bíróság elő állították, hogy elszámoljanak cselekedeteikkel– mondja a kamerába George Lessey a film elején, egyszerre betöltve a narrátor, a filmbeli tárgyalást levezető bíró és a történelem (jövőbeli) ítéletének szerepét, a film bemutatásának idején csaknem félévvel a normandiai partraszállás (1944. június 6.) és mintegy másfél évvel a németek kapitulációja (1945. május 8.) előtt.
Megdöbbentő, de a korabeli amerikai közönség nem volt fogékony a filmre, sőt, a Vairety korabeli beszámolója alapján Brooklynban és Philadelphiában is volt olyan mozi, ahol egyesek tapsoltak annál a jelenetnél, amikor a nácik tűzre vetik a zsinagóga kegytárgyait. A kritika sem fogadta kimondottan pozitívan a filmet, egy-két ünneplő írás született csupán, amelyik azt jósolta, a film eredeti látásmódja és hitelessége nem csak a háború utáni háborús melodrámák és a nácik ábrázolása szempontjából lesz minta. Tévedtek: a Senki sem menekülhetigazi elfeledett, páratlan eredetiségű hollywoodi klasszikus.
Forrás: origo.hu
