Sajnos, népszerűek a magyar nők az európai emberkereskedelemben! Oszd meg!

A legtöbb áldozat csak utólag döbben rá, hogy eladták a bűnözők!

Megállíthatatlan a világ egyik legnagyobb és legjövedelmezőbb bűnözői iparága, az emberkereskedelem. Hazánk kibocsátó országnak számít ebből a szempontból, a 18 és 25 év közötti nőket főképp Hollandiába, Svájcba, Németországba vagy az Egyesült Királyságba viszik. Az áldozatok legtöbbször a könnyű pénzszerzés miatt, vagy a párjuk – aki valójában a futtatójuk – kérésére indulnak útnak – nyilatkozta lapunknak Szabó Szonja címzetes rendőr alezredes, a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda emberkereskedelem elleni alosztály kiemelt főnyomozója.

– A köztudatban gyakran összekeveredik az embercsempészet az emberkereskedelem fogalmával.

– Pedig a két fogalomban mindössze az ember a közös, habár tagadhatatlan, hogy lehetnek kapcsolódási pontok. Ami tény: amíg az embercsempészéskor határrendészeti szabályokat, addig az emberkereskedelem esetén alapvető jogokat sértenek. Magyarországon a Nemzeti Nyomozó Irodának van egyedüliként olyan szervezeti egysége, amely kifejezetten az emberkereskedelemmel kapcsolatos nyomozásokat folytatja, de az NNI regionális osztályainál is vannak ilyen jellegű nyomozások, azonban azt tudni kell, hogy mi elsősorban nemzetközi jellegű ügyekkel foglalkozunk. Magyarország vonatkozásában jelentős mértékben szexuális jellegű kizsákmányolásról beszélhetünk, amelyben elsősorban kibocsátó, másodsorban tranzitország vagyunk.

– Mióta beszélhetünk erről a bűncselekmény-kategóriáról?

– A rendszerváltozást követően kinyíltak a Nyugat kapui és a könnyű pénzszerzés lehetősége, majd a schengeni övezetbe való belépés még tovább rontotta a helyzetet, hiszen ezáltal kontroll nélkül lehet külföldre menni. Ezek a tényezők nagyban segítették, hogy az Európai Unión belül megnőtt a külföldön áldozatul esett magyar nők száma. A célországokban különböző diasz­pórák alakultak ki: az emberkereskedelem logisztikájában rokonok, családtagok és régi bizalmasok segítik az elkövetőket; van aki a szállást intézi, van, aki beszél hollandul, angolul és németül, vagy egy helybéli ügyvéd. Hollandiában például történelmi hagyománya van a prostitúció­nak, turisták százezrei látogatják érdekességként a vöröslámpás negyedeket, miközben ez nem csupán egy látványosság, hanem egy szolgáltatóipar is: a hölgyek ott állnak, válogatni lehet közülük és az áraik között.

– Hogyan kerülhet egy fiatal nő ilyen helyzetbe?

– A legtöbben traumatizált családból jönnek. Annak, akinek nem volt még tízezer forintnál több a kezében, vagy aki bántalmazó környezetben élt, nehéz elmagyarázni, hogy az élete még ennél is rosszabbra fordulhat. Úgy érzi, külföldön jobb élet várhat rá. De számos esetben az áldozatot a saját családja sodorja bele: például egy rokona elmeséli, hogy milyen jó munkalehetőségek vannak külföldön. A könnyű pénzszerzés ígérete vonzó lehet annak, aki úgy érzi, nincs semmi más kilátása.

– Előfordul, hogy a szerelem miatt hozzák meg ezt a döntést…
– Igen, a másik tipikus példa, amikor az elkövető érzelmi függőséget alakít ki, szerelmet színlel és mindent megígér: családot, sok gyermeket, házat, kiskutyát és autót, ám hirtelen anyagi problémája lesz és szívességet kér a lánytól, aki végül belemegy, mondván, hogy az így megkeresett pénzből felépítik a közösen szőtt álmokat. Az elkövetők jó megjelenésűek, nagy dumások, de sajnos a lányok is győzködik egymást. Amikor először hazajönnek – ékszerekkel, új telefonnal, táskával és menő ruhákban – a másik lány is úgy van vele, ha ez ilyen könnyű, ő is belevág. Igen ám, csak azt senki nem közli velük, hogy az elviekben megkereshető pénzből még lejön a leadó – ami a fizetésük fele –, ki kell fizetni az ablakot vagy a szobát, valamit enni is kell, a futtató pedig még elkérheti a szoba bérletárát és az utazási költségeket, rosszabb esetben pedig az egész fizetést elszedi megőrzés címén. Még ha tudják is, mire vállalkoznak, arról fogalmuk sincs, milyen tizenkét órát állni és hat-hét ügyfelet kiszolgálni. Innentől pedig nehéz lehet a visszaút.

– A hatóságok munkáját nagyban nehezíti az is, hogy ezek a nők nem tekintik magukat áldozatnak. Vajon miért?

– Lehetőségként fogják fel és úgy érzik, hogy az életük ezen a szakaszán – anyagi rászorultság, család, végső elkeseredettség miatt – nincs más mód a boldogulásra. Emiatt nagyon nehéz az áldozatok azonosítása. De van, hogy félelemből nem akarnak együttműködni: ez lehet a hatóságoktól vagy az elkövetőktől való félelem egyaránt. Ráadásul folyamatos nyomás alatt tartják őket. Ez nem feltétlenül fizikai bántalmazás, nem minden esetben verik meg őket, hiszen annak nyomai láthatók az arcon, a testen, és bizonyítékként szolgálhatnak később.

– Mivel tartják őket sakkban?

– Az áldozatok folyamatosan cserélődnek a célországokban, ám nemcsak azért, mert a piac így kívánja meg, hanem azért, mert az elkövetők óvatosak: az idő múlásával a lányok megismerik a környéket, kiismerik a kuncsaftokat, esetleg beleszeretnek valakibe vagy magabiztossá válnak. Ezt megelőzve függőségi viszonyt alakítanak ki, így a lányok úgy érzik, hogy a futtatójuk segít és védelmezi őket. Ha pedig mégis ellenállnak és fellázadnak, azzal fenyegetik őket, hogy elmondják a családjaiknak, mit dolgoznak, vagy azt állítják, elintézik, hogy elvegye a gyereküket a gyámhatóság. De egy „elhagylak” szó is sok esetben elég, hogy kontroll alatt tartsák őket. Sokakat az motivál, hogy gondoskodni tudjanak gyerme­keik ellátásáról és félnek, hogy örökre elveszíthetik őket. Fontos, hogy az áldozatokat már korai szakaszban felismerjük és minél előbb közbe tudjunk lépni.

– Mi alapján tudják ezt megtenni?
– Csak egy tipikus példa, amikor egy autóban két férfi és három fiatal lány ül, akiknek fogalmuk sincs, hogy Hága és Den Haag ugyanaz, vagy összekeverik Ausztriát és Németországot, miközben azt állítják, hogy nyaralni mennek a barátaikkal. Ezek olyan dolgok, amelyeket azonnal fel kell ismernie egy rendőrnek. Ezen kívül még számos jel van, amire érzékenyen odafigyelünk a kollégáimmal.

– Mit tehet ilyenkor egy járőr?

– Nehéz ilyenkor meggyőzni az áldozatot vagy majdan lehetséges áldozatot arról, hogy gondolja át, ha nem turistaként megy külföldre ezekkel a férfiakkal, hanem a szexiparba dolgozni, az rosszul is elsülhet. A nyitott határok miatt ráadásul keresztül mehetnek úgy autóval országokon, hogy nem állítja meg őket rendőr. Természetesen ha a rendőr akár itthon, akár külföldön azt tapasztalja, hogy az utasok által elmondottak nem fedik a valóságot vagy az elkövetők viselkedése gyanúra ad okot, megteszi a szükséges intézkedéseket.

– Milyen módszerek vannak az azonosításra és a felderítésre?

– Külföldön, ahol a prostitúció nagyobb teret kap vagy több a türelmi negyed, szociális terepmunkások, orvosok, más egészségügyi csapatok és rendőrök járnak körbe, és megpróbálják kiszűrni a lehetséges áldozatokat: miért jött ide, ki intézte a szállást, kivel lakik együtt, ki mondta, hogy ide jöjjön dolgozni, mennyit keres, hány órát dolgozik egy nap, dolgozik-e menstruáció idején, volt-e terhes – az ezekre adott válaszok mind árulkodók lehetnek. A lányok viszont be vannak tanítva, hogy ha a hatóságok kérdezgetik, mit mondjanak, így a sorok mögé kell látnunk. Ha sikerül beazonosítani egy áldozatot és megindul a nyomozás, az elsődleges szempont mindig a veszélyben lévők biztonságba helyezése. A nyomozás során a kihallgatások mellett a házkutatások is fontosak, az elkövetők életkörülményei beszédesek lehetnek.

– Egy ilyen helyzetben nem lehet könnyű minderről részletesen beszélni.

– Ez egy nőnek borzasztóan megalázó helyzet. Itt nemcsak nekünk, hanem önmagának is be kell vallania, mi juttatta ide. A munkájukon kívül ráadásul a családjukról is kérdezik őket: miért alakultak így a dolgok, verték-e vagy megerőszakolták-e gyerekként, kapott-e eleget enni vagy gyermekotthonban nőtt-e fel. Akit külföldön hallgatunk ki, teljesen össze van zavarodva, nem ismeri a nyelvet, nem tudja, mi van a jegyzőkönyvben és mi lett a „párjával”. Fogalma sincs, hogy akkor ő most bűnöző vagy sem. A sokk hatására viszont – legtöbbször – őszintén beszél arról, mi történt vele és hogy került ebbe a helyzetbe. De azok is részletesen vallanak, akik már elhatározták, hogy szabadulni akarnak ebből a helyzetből. Ugyanakkor nekünk az a jó, ha a lányok a vallomástételkor kibeszélnek magukból mindent, és nemcsak azért, mert ez az eljárásban jól jön nekünk, hanem azért, hogy le tudják tenni azt a sok terhet, amin keresztül kellett menniük.

– A legtöbben aztán mégis kihátrálnak…

– Igen, sajnos, amikor ezek a nők hazaérkeznek, sok esetben eltűnnek a hatóságok elől vagy visszavonják, megváltoztatják a vallomásukat és újra dolgozni kezdenek – sokszor ugyanannak a férfinak. Ennek több oka lehet: úgy gondolják, hogy a párjuk jó ember, vagy elegük van és megijedtek, hogy elbánik velük és a családjukkal az elkövető, a hatóságok pedig végül őket vonják felelősségre.

– Van kiút ebből az életből?

– Mivel a vallomástétel után a legtöbben eltűnnek, így az utánkövetésük sokszor kihívást jelent a rendőrségnek, de nem lehetetlen. Nehéz megmondani, mi lesz ezekkel a lányokkal, de a kihallgatásokon prioritást kap az is, hogy megpróbáljuk éreztetni velük, van más lehetőségük is, beszélgetünk velük arról, miként látják magukat néhány év múlva vagy mire van szükségük ahhoz, hogy új életet tudjanak kezdeni.

– Hogyan mérhető, vagy egyáltalán mérhető-e, hányan esnek áldozatul az emberkereskedelemnek?

– Megint csak egy példát mondanék: évekkel ezelőtt Amszterdamban volt egy utca, aminek Nyíregyháza utca volt a neve; azt hiszem, nem okozok meglepetést, ha azt mondom, itt csak olyan lányok dolgoztak, akik Nyíregyházáról jöttek. Ez az utca ezzel a névvel azóta megszűnt, és úgy tűnik, azok az erőfeszítések, amelyeket a szervezett bűnözői körök felszámolásáért tettünk, sikeresek. Azt nem állítom, hogy az emberkereskedelemnek már nincsenek magyar áldozatai, de talán bizonyos helyeken már nem olyan számban, mint pár éve.

Forrás: magyaridok.hu