Monor kertvárosi részéhez érkezve minden ház egyformán békésnek és nyugodtnak tűnik. Az egyik azonban elkülönül a többitől, hatalmas a nyüzsgés: Katia Bourach és családja az orosz invázió kitörése óta fogadja a rászoruló, Ukrajnából érkező menekülteket.
– Sokszor segítettem hasonló helyzetekben, már egyetemistaként is, Franciaországban. Szerencsére a férjem, Jean is szociális beállítottságú, így amikor időnk engedi, és tudunk, akkor megpróbáljuk felkarolni a rászorulókat – mondta Katia Bourach lapunknak.
A félig magyar, félig francia származású asszony a szeretteivel egyetértésben hozta meg a döntést, segít az ukrán menekülteken.
– Megkérdeztem a férjemtől, hogy szívem, kinyitjuk a házat? Mivel már tizennégy esztendeje együtt vagyunk, ebben hamar megegyeztünk. Rábólintott. Természetesen a gyerekekkel is megbeszéltük, elmondtuk nekik, hogy mit teszünk majd.
A családi kupaktanácsot követően február 26-án ki is tárták otthonuk ajtaját az érkező menekültek előtt.
– Körülbelül két nap alatt beszereztük a szükséges holmikat, és felkészítettük a házat a fogadásukra. Vásároltunk fogkefét, fogkrémet, szappant és tusfürdőt, lettek fekhelyek, emellett pedig két babaágyat is bekészítettünk. Először tizenegyen érkeztek hozzánk, azonban azt mindig hangsúlyoztuk, hogy csak néhány napra tudunk szállást kínálni – magyarázta az asszony, aki minden vendégét megsiratja a távozáskor.
Egy alkalommal tizenhat embert fogadtak egyszerre, azóta is ez a létszám jelenti a rekordot. A sok vendég még több munkával is jár, ugyanakkor megosztják egymás között a feladatokat.
– Egy családdal még könnyű, de amikor három van nálunk, akkor kezd bonyolódni a helyzet sóhajtott Katia Bourach. – Az első három hétben rengetegen érkeztek, folyamatosan takarítottunk, cseréltük az ágyneműket. A főzést felosztjuk magunk között, általában francia, magyar és ukrán ételeket készítünk.
A három saját gyerkőc, Csenge, Lukács és Tünde nagyon élvezi, hogy új játszótársaik vannak, azonban a búcsú sokszor számukra sem könnyű.
– Volt egy kislány, akivel nagyon jóban lettek, és amikor el kellett mennie, nagyon sírtak. A saját gyermekeim élveznek prioritást, ezért akkor elgondolkoztam azon, hogy bezárunk – ingatta a fejét. – A gyerekek erre azt válaszolták, hogy nem szabad abba hagynunk, folytatnunk kell, mert másoknak is szüksége van a segítségre.
Katia Bourach munkájára többen is felfigyeltek, sokan gondolják úgy, hogy segítenek.
– Egy kollégám hozzám irányított néhány önként jelentkezőt, akiknek a munkája nagyon jól jön. Takarítanak, elvégzik a mosást, és elviszik kirándulni az éppen itt lévőket, hogy mi is tudjunk pihenni egy picit – mosolyodott el az asszony. – Egy kissé fáradtak vagyunk, de örülök, hogy egyre többen követik a példánkat, és fogadnak be menekülteket.
blikk
