A második világháború talán legfélelmetesebb hadigépezetei a németek tengeralattjárói voltak, amikkel váratlanul, halálos precizitással tudták elsüllyeszteni a szövetségesek hajóit.
Ezek a járművek valódi csúcstechnikával voltak ellátva, nem minden forradalminak gondolt fejlesztés bizonyult ugyanakkor sikeresnek. A mérnökök közül valószínűleg senki sem számított arra, hogy a fedélzet akkoriban modernnek számító vécéje lesz az egyik legfélelmetesebb búvárhajó végzete.
Az U-1206 egy VIIC típusú tengeralattjáró volt. 1943. december 30-án állították szolgálatba, első éles bevetésére azonban csak a háború vége felé, 1945. április 6-án került sor. A jármű – 50 emberrel a fedélzetén – azt a megbízást kapta, hogy a norvégiai Kristiansandból indulva járőrözzön az Északi-tengeren.
Az ehhez hasonló küldetések nem 1-2 nap alatt letudható missziók, így az emberre alkalomadtán rájön a szükség. A legtöbb tengeralattjáró esetében a szennyvizet és a vécékbe kerülő salakanyagokat egy tartályban gyűjtötték össze. Ennek ürítéséhez viszont a felszínre kellett emelkedni, ami háborús helyzetben cseppet sem veszélytelen manőver. Mindemellett a tároló értékes helyet foglalt el, ráadásul a súlya is igen nagy volt. A német mérnökök ezért másfajta módszert találtak ki a szennyvíz eltávolítására: közvetlenül a tengerbe engedték azt.
A cél kivitelezéséhez viszont le kellett győzni a tengervíz irdatlan nyomását.
Röviden és tömören ezt úgy oldották meg, hogy az ürüléket több nagynyomású kamrán keresztül egy légzsiliphez továbbították, majd onnan sűrített levegővel – akár egy torpedót – kilőtték a tengerbe. Első olvasatra ez egyszerűen hangzik, de a rendszer működése bonyolult volt, nem mindegy, hogyan, milyen sorrendben nyitották-zárták a szelepeket. A feladatra külön „vécékezelő” személyt képeztek ki.
Végzetesnek bizonyuló hiba a vécé lehúzásánál
Küldetésének nyolcadik napján, 1945. április 14-én a tengeralattjáró a skót partoktól nem messze járőrözött 70 méteres mélységben. Hogy végül mi vezetett a tragédiához, arról két verzió is létezik. Az egyik magának a kapitánynak a beszámolója, aki szerint a vécével összeköttetésben álló rendszer már eleve hibás volt, és ez vezetett katasztrófához. A szélesebb körben elfogadott változat ugyanakkor azt állítja, emberi hiba ítélte pusztulásra a búvárhajót. Eszerint az alig 27 esztendős kapitányra, Karl-Adolf Schlittre rájött a szükség, és ahogyan az az előírásban szerepel, dolga végeztével szólt is a vécé kezelésére kijelölt személynek. Szakszerű kiképzés ide vagy oda, a legénység tagja a szelepek nyitása és zárása során fatális hibát vétett, amelynek az lett a vége, hogy a tengervíz a vécén keresztül beáramlott a fedélzetre.
Ha ez nem lett volna elég baj, a mosdó közvetlen közelében nagyteljesítményű akkumulátorok működtek. A tengervíz hamar ellepte ezeket, aminek hatására nagy mennyiségű klórgáz képződött. Más választása nem lévén, Schlitt parancsot adott az emelkedésre. Abban reménykedett, a felszínre érve talán megszabadulhat a mérgező gáztól.
A legénység pechére a vízből előbukkanó tengeralattjárót brit harci gépek szúrták ki, amik azonnal támadni kezdték a bajba jutott búvárhajót. A kapitány és a legénység végül belátta, a helyzet kilátástalan, és életüket mentve, mentőcsónakok segítségével próbálták elérni a szárazföldet. Végül négy ember kivételével mindenki épségben eljutott a partig.
A túlélők hadifogságba estek, ám nem kellett sokáig raboskodniuk, néhány héttel később a háború véget ért. Az U-1206 mai napig az Északi-tenger fenekén nyugszik.
origo
