Kirilo Budanov szerint az amerikai A-10-es csatarepülőgépek sokat segíthetnének az Oroszország feletti győzelem kivívásában.
A 38 éves tábornok, a CNN amerikai hírtelevíziónak azt nyilatkozta, hogy az F-16-os vadászbombázók mellett szívesen venné, ha az Egyesült Államok A-10-es csatarepülőgépeket is küldene. Mint mondta: „Ez az ami gazán segítene, hogy katonai vereséget mérjünk Oroszországra.”
Bár a Fairchild Republic cég A-10 Thunderbolt II csatagépe már több évtizedes konstrukció, igen félelmetes hírnévre tett szert. Az első Öböl-háborúban, a Balkánon majd pedig Afganisztánban és több más, helyi összecsapásban is rendkívül hatásos fegyvernek bizonyult. A repülőgép tervezését még a hidegháború idején kezdték el az Egyesült Államokban, azért, hogy ellensúlyozzák a Varsói Szerződés nyomasztó, páncélos fölényét.
Az elképzelés, hogy a levegőből harcoljanak a tankok ellen azonban nem új keletű.
Az amerikaiak már a második világháborúban is így egyenlítették ki a német tankok minőségi előnyét. Akkoriban a P-47 Thunderbolt vadászbombázók nyolc darab, félcolos nehézgéppuskája segített felülkerekedni a náci páncélosokon. Nyilván erre utalva lett az új repülőgép neve Thunderbolt-II, bár tulajdonképpen más köze nincs is az elődjéhez. Igaz, a pilóták és a földi személyzet sem használja ezt a nevet: az A-10-et, a nem túl elegáns, ám annál harciasabb Warthog, vagyis Varacskos disznóként emlegetik.
A gépet lényegében egy hatalmas, úgynevezett Gatling-rendszerű ágyú köré tervezték. A 30 milliméteres GAU–8 Avenger hét csövét egy kötegbe fogták össze és ezt egy villanymotor forgatja. Mindig az a cső van a lővonalban, amelyik éppen tüzel. A többinél pedig folyamatban van a töltés, a reteszelés, az ürítés. Ezzel a módszerrel sikerült megsokszorozni a tűzgyorsaságot. Az ágyú és a hozzá tartozó lőszertároló ellenben akkora, mint egy bogárhátú Volkswagen.
Lövés közben olyan nagy a visszarúgás, hogy a fegyvert csak a repülőgép hossztengelyébe lehetett beépíteni, különben tüzeléskor irányíthatatlanná vált volna a gép. Így viszont középen már nem maradt hely az orrfutónak, így azt a tervezők menetirány szerint jobb felé elhúzva helyezték el.
A GAU-8 különleges, páncéltörő lőszert tüzel,
amelynek hangsebesség felett száguldó lemerített, vagy gyengített urán lövedéke, rendkívüli erővel csapódik a célba. Mivel a lövedék gyorsabb mint a hang, a célpontban lévők nem is hallják az ágyú dörgését, az csak a becsapódások után ér el hozzájuk. Ezért is nevezték az iraki katonák „suttogó halálnak” az A-10-ket. A csatatéren az volt közülük a szerencsés, aki hallotta a fegyver dörrenését.
Akármilyen nagy is lőszerkészlet, a tár hamar kiürülne a rendkívüli tűzgyorsaság miatt. Szabályozták hát a sorozatok hosszát: csak 10-20 lövéses tűzcsapásokat lehet vele leadni. Ennyi lövedék azonban bőven elég a könnyebben páncélozott járművek elpusztítására. Aztán az Öböl-háborúban az is kiderült, hogy a GAU-8 Avenger az összes addig gyártott szovjet/orosz harckocsival is képes végezni. Ha esetleg mégsem lenne elég az ágyú, akkor a gép szárnyai alatt lévő, tíz függesztési pontról, különféle páncéltörő rakétákat, irányított bombákat tud bevetni a pilóta.
Maga a repülőgép – általános vélekedés szerint – nem nyerne szépségversenyt, bár sokan úgy látják, hogy csak úgy sugárzik belőle az erő.
A tervezők nyilván nem az esztétikumra, hanem célszerűségre és a használhatóságra törekedtek. Szándékosan egyszerűre tervezték a fedélzeti rendszereket, hogy könnyebbé tegyék a karbantarthatóságot és növeljék a sérülésállóságot. Az A-10-es első változatában például nem volt sem robotpilóta, sem pedig kormányerő-csökkentő berendezés és hiányzott a helymeghatározó, valamint éjjellátó rendszer is. A műszerek sem digitálisak voltak, hanem a hagyományos, óraszámlapos kialakításúak, sárkányszerkezete pedig alumíniumból készült, kompozit anyagokat egyáltalán nem használtak.
A hajtóművek is ezért kerültek a törzs két oldalára hátra, viszonylag magasra, mert itt vannak a legvédettebb helyen. A kormányrudazat, a hajtóművek vezérlése kétszeres, háromszoros biztosítású és a géptörzs különböző helyein vezetik végig azokat, hogy egyetlen találat ne tudja működésképtelenné tenni mindet. A függőleges vezérsíkot is osztottra tervezték, hogy az egyik sérülése estén még mindig kormányozható maradjon a csatagép. Különös figyelmet fordítottak a pilóta védelmére is.
A repülőgép-vezető egy titánpáncél kazamatában ül, ami – akár egy jókora fürdőkád -, körbeveszi az egész fülkét.
A szárnyak előtt, hosszan előrenyúló törzs legelején, az erősen lecsapott orrész mögötti pilótafülkéből pedig hihetetlenül jó a kilátás, különösen lefelé. Az oroszok egyébként éppen ezt tartják az A-10-es leggyengébb részének, mert azt mondják, hogy a gépből kiemelkedő, magasan ülő pilótát könnyű eltalálni a földről. A gyakorlatban azonban az iraki hadszíntéren kevés gép veszett el bevetés közben, a jó kilátás viszont nagyban segítette a pilótákat a célok megtalálásában. Mint már említettük: az első sorozat műszerezettsége meglehetősen spártai volt.
Eredetileg csupán átmeneti típusnak szánták és azt tervezték, hogy az első Öböl-háborút követően kivonják. De kiderült, hogy az utódjának szánt F-16-os – páncélzat nélkül, föld közelben – túlságosan is sebezhető. Így inkább korszerűsítették a Varacskos disznókat. Kaptak robotpilótát, GPS navigációs rendszert, éjjellátóval kompatibilis kabinvilágítást, megoldották a légi utántöltést és hordozhatnak célmegjelelőló konténert, a precíziós bombák, vagy irányított rakéták bevetéséhez.
Bár az USA-ban többször nekifutottak a „tankölők” kivonásának, de az Öböl-háborút követő helyi konfliktusban rendre bebizonyosodott a típus nélkülözhetetlensége. Így a nyugdíjazás helyett inkább újabb és újabb korszerűsítéseket hajtottak végre, noha mindig csak egyre kevesebb gépen.
Ugyan lassan olvad az A-10-es flotta és már évek óta rebesgetik, hogy hamarosan az F-35-ös veszi majd át a helyét, a Pentagonban mégis úgy számolnak: a típus legalább 2035-ig az első vonalban fog szolgálni. Ennek megfelelően komoly digitalizációs programok zajlanak, így a most hadrendben lévő A-10 változatok belülről már teljesen átalakultak.
Repülési jellemzők:
- Max. sebesség 704 km/h
- Hatósugár 460 km, 1,8 óra járőrözéssel
- Hatótávolság 4150 km
- Legnagyobb repülési magasság 12 800 m
Az A-10-es kétségtelenül remek harci gép, de mivel csak egyetlen feladatra alkalmas, ezért nagy luxus rendszerben tartani. Nem is csoda, hogy az Egyesült Államokon kívül eddig egyetlen más ország sem vetett szemet rá. Most viszont úgy tűnik, hogy Ukrajnának pont egy ilyen erős csatagépre lenne szüksége. Kérdés persze, hogy Washingtonban miként fogadják majd az ukrán felderítő szolgálat vezetőjének kérését. Mindenesetre Kirilo Budanov felvetése nyilván nem véletlen elszólás, hanem jól átgondolt és megalapozott kérés volt.
A gépek átadását talán megkönnyít, hogy a repülő tankok felett igazából már eljárt az idő. A korszerű csapatlégvédelmi rendszerek, főleg a rövid hatótávolságú rakéták miatt, a Warthog pilótájának be kell repülnie a légelhárítás megsemmisítési zónájába, ha használni akarja a GAU-8 ágyút. Emiatt az egykor rettegett fegyver főszerepét, inkább a messzebbről indítható rakétákra és siklóbombákra osztják. Viszont ezeket be lehet vetni más célokra is alkalmas merev szárnyú repülőgépekről, vagy helikopterekről.
Annak, hogy az ukránoknak mégis jól jönnének az öreg „tankgyilkosok” az lehet az oka, hogy az orosz légvédelem sem a frontvonal teljes hosszában használja a legmodernebb haditechnikát. Így ha az A-10-ek a gyengébben oltalmazott szakaszokon támadnának, akkor az orosz páncélosok hasonló sorsa juthatnak mint típustársaik 1991-ben, az iraki sivatagban.
