REJTÉLYES PERUI ÓRIÁSOK
Egy agyagtéglákból épített piramis belsejében sírokat ástak ki egy régi moche település helyén, Peru északi partvidékén. Mindegyik sírban egy-egy hatalmas testméretű férfi maradványait találták, mellettük fejdíszeket, maszkokat, agyagedényeket, fegyvereket, és három esetben a sír kicsinyített mását, benne bronzfigurával.
Charles Merbs antropológus és patológus, az Arizonai Állami Egyetem munkatársa különös szakterületen dolgozik: emberi csontokból próbálja meghatározni, hogy azok „gazdája” milyen foglalkozást űzött és milyen körülmények között élt. 2002-ben Peruba hívták, hogy vizsgálja meg öt különösen magas férfi csontvázmaradványait.
Egy évvel korábban kaliforniai régészek egy agyagtéglákból épített piramis belsejében sírokat ástak ki egy régi moche település helyén, Peru északi partvidékén. Mindegyik sírban egy-egy hatalmas testméretű férfi maradványait találták, mellettük fejdíszeket, maszkokat, agyagedényeket, fegyvereket, és három esetben a sír kicsinyített mását, benne bronzfigurával. Ilyet addig még senki sem látott. A moche indiánok átlagmagassága kb. 148 cm volt, e férfiaké pedig 175 cm, sőt kettőjüké a 180 cm-t is elérte, tehát magasságuk csak viszonylagosan mondható óriásinak. A mochék i. sz. 100 és 800 között éltek Perunak e száraz partvidékén. Nem volt írásuk, nem maradt fenn az eltemetettek neve sem. Az öt férfiról megállapították, hogy mindannyian i. sz. 450 és 550 között haltak meg, és nagy gyászszertartással temették el őket a piramisban, amely feltehetően a moche felső osztály temetkezési helye volt. Fogukból és csontjaikból arra következtettek, hogy 17-22 éves korukban hunytak el, és az is kiderült, hogy az 1-es, 2-es, 3-as és 4-es óriás (a kutatók így nevezték el őket) nagyjából ugyanakkor szenderült jobblétre. Az 5-ös számú kissé odébb volt eltemetve, valószínűleg egy generációval korábban.
Kik lehettek ezek az emberek, miért voltak ilyen magasak és mi az oka, hogy a négy férfi egyszerre halt meg ilyen fiatalon? Kiderült, hogy lábszárcsontjaik és karcsontjaik csakugyan igen hosszúak voltak és a csontritkulás jeleit mutatták, továbbá több törésnyomot is felismertek rajtuk. A mochék temetkezési szertartásait kutató antropológus, Alana Cordy-Collins (University of San Diego) először úgy vélte, valamennyien az ún. Marfan-szindrómában, egy, a kötőszöveteket érintő genetikai betegségben szenvedtek. A szindróma elszenvedőire jellemzőek a hosszú végtagok, a hosszú ujjak és a hosszú, keskeny arcforma, némelyikük mellkasi csontjai, gerince deformált, gyakran szív- és érrendszeri betegségben szenvednek. Ez magyarázhatja korai halálukat, hiszen a mochék átlagosan legalább 50 évig éltek.
Amikor azonban a betegség egy amerikai szakértője megvizsgálta a maradványokat, kiderült, a férfiak nem szenvedtek Marfan-szindrómában, nem ez a betegség tehát különleges méretük oka. Ekkor hívták segítségül Charles Merbset, hogy végezzen vizsgálatokat. Az Arizonai Állami Egyetem munkatársa két évig dolgozott a csontokon, elsősorban az ízületi gyulladások nyomait elemezte. Azt találta, hogy az ízületek sokáig, vagy ismétlődően különös helyzetben voltak mind az öt fiatalember esetében. Az 1-es és a 3-as példányról megállapította, hogy sok időt töltöttek térdelő helyzetben, elsősorban a bal térdükön, és a jobb könyökük erősebben behajlott, mint a bal kézfejüket sokat tarthatták függőleges helyzetben. Az 5-ös számú óriás ugyancsak sokat térdelhetett, ám ő a nyomok szerint váltogatva használta térdeit – az ő esetében kisebb aszimmetria volt tapasztalható. Kitűnt továbbá, hogy jobb karját gyakran tarthatta hátranyúlva, mintha eldobni készülne valamit. A 2-es és 4-es óriás csontjai ugyancsak rossz állapotban voltak, de nem mutattak olyan deformációt, mint a másik háromé. Alighanem azért, mert nemigen csináltak semmit, ami a magasabb társadalmi státusra utalhat.
Akik nem ismerik a moche kultúrát, azoknak mindez bizarrul hangozhat, de nem Cordy-Collinsnak. Bár a mochék nem tudtak írni, agyagedényeiket gazdagon díszítették, és mindennapi életüket is éppúgy megörökítették az edényeken, mint rítusaikat, vallási szertartásaikat és szexuális tevékenységüket. Sokszor feltűnik rajtuk a térdelő harcos motívuma, akik jobb kezükben harci buzogányt, baljukon pedig pajzsot tartanak. Ritkábban előfordul a dárdahajító vagy a kődobó ábrázolása is. Számos ábrázolás mutatja a moche előkelőségeket: őket mozdulatlan állapotban, ülő helyzetben, esetleg hordszéken ülve örökítették meg.
Mindezek után kezdett kirajzolódni a kép. Az 1-es és 3-as óriás térdelő harcos volt, az 5-os dárdahajító. Minden bizonnyal azért kapták e szerepkört, mert magasabbak, de alkatilag gyengébbek voltak társaiknál. Nyilván igazán impozánsnak tűntek az ellenség szemében, hogy még térdelve is ilyen magasak, viszont nem igazán lehettek jó harcosok. A 2-es és a 4-es óriás – a kutatók szerint – a legfelső elithez tartozhatott, és semmiféle munkát nem végzett. A 2-es volt ötük közül a legegészségesebb. Feltehetően valamennyien a piramiskomplexumban éltek, és az 1-es, valamint a 3-as ideje nagy részét töltötte a 2-es számú óriás mellett térdelve. Hogy mi okozta a halálukat, nem tudni, de mivel az első négy egymáshoz képest rövid időn belül halt meg, feltehető, hogy legalább az egyiküket feláldozták.
Sok elvarratlan szál maradt még a lelőhelyen, legfőképpen az, mitől nőttek ekkorára ezek a fiatalemberek. Elképzelhető, hogy valamilyen sajátos betegség, genetikai rendellenesség jellemezte a moche elitet, méghozzá a jelenleg ismert leletek szerint csak a férfiakat.
Forrás: holvolt.gportal.hu, Képek: Google;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu;
Cím: I ker. Rejtélyes perui óriások
Tel: 0036705322177
E-mail: szerkesztoseg@hirmagazin.eu
Web: www.hirmagazin.eu
