Ezen a héten daráltam le a Red Band Society első és egyetlen évadát. Szomorú vagyok ám, hogy vége. Sokkal többet érdemelt volna ez a sorozat, hiszen minőségét és mondanivalóját tekintve bőven helye lenne a képernyőn. Sajnálatos, hogy eleve kevesen találtak rá az Államokban, így a kasza nagyon hamar lecsapott. Öröm az ürömben, hogy legalább viszonylagos lezárás volt, nem éreztem, hogy cliffhangerekkel idegeltek volna a végén.
A pilot nem ragadott azonnal magával, nem estem első látásra tomboló szerelembe a sorozattal. Azt egy szóval se mondom, hogy ne tetszett volna, csak egyszerűen láttam a hibáit. A folytatásban ahogy daráltam rá kellett jönnöm, nincs olyan dolog ebben a sorozatban, amit kritizálni lehetne. Vagy akarnék. Meglepő és érzelemdús részek váltották egymást, mindig pörgött valamelyik karakter egyéni drámája, és olyan profin bemutatták a szereplők érzelmeit, ami előtt meg kell emelnem a kalapom.
Tinédzserként magam is állandó vendég voltam a kórházakban. Olyan volt számomra, mint valamilyen elfuserált nyári tábor, hiszen a nyaraim nagy részét ott töltöttem. Utáltam, teszem hozzá, de mégis, most, hogy néztem a sorozatot felidéződött bennem egy-egy szép emlék, amikor a sorstársaimmal nevetgéltünk, játszottunk, vagy csak az élet nagy dolgairól beszélgettünk. Jó barátságok születtek odabent, de amint hazamentünk, vége szakadt. Ilyen az élet, a kórház egy elzárt terület, sodródsz az árral, de aztán (a szerencséseknek) irány az otthon. Ezt a részét is nagyon jól bemutatta a sorozat.
A karakterekkel nagyon egyszerű volt azonosulni, mert a lehető legjobban lettek megírva. A kedvencem az anorexiával küzdő Emma volt, akinél rettentő izgalmas, és egyben fájdalmas volt végignézni miként birkózik meg a betegségével, sőt, egyáltalán hogyan jön rá, hogy tényleg, igazán beteg. Nagyon sajnáltam őt, és egyben dühös voltam a környezetére is, hiszen sokan nem tudták miként kezeljék őt. Nagyon tetszett a romantikus szála is, no meg Emma természete. Erős, okos és rettentő bátor lány volt végig.
Ha már személyiség fejlődés, az, amin Kara átment egyszerűen regénybe illő. Ahogy a kezdeti főgonosz pompomlányból a végére egy önazonos, a gonosz humorát el nem vesztő, de az életre másként tekintő lány lett, az varázslatos. Az anyjával való kapcsolata, és annak az alakulása nyűgözött le a legjobban. De nem tagadom, a szerelme Hunterrel, és a sokkoló végkifejlet is nagyon bennem maradt. Nehéz lesz most már nem úgy gondolni Párizsra, mint Hunter és Kara helyére…
Be kell valljam, idő kellett, mire a srácokat elkezdtem igazán kedvelni. Jordi hamar szimpatikus lett, idővel Leo is, tetszettek a beszólásaik, a leleményességük no és az a bátorság, ahogy szembenéztek a betegségükkel. Leo például a második részben, ahogy önmagával viaskodott, mert csalódott volt Jordi műtétje miatt, az nagyon életszerű lett. Dasht sokáig nem tudtam hová tenni, valahogy idegesített a srác. A graffitis résznél kezdett megtörni a jég, a végére pedig igazán megszerettem őt is.
A sorozatban nagyon jó színészi alakításokat láttam. Octavia Spencer például zseniális volt, de a tinik közül is akadt nem egy tehetség. Színész-felhozatalban amúgy erős a sorozat, érkezett például több részre vendégszereplőnek az egykori tinisztár, Mandy Moore, és Darren Kagasoff is tiszteletét tette. Ja, és a csaj is a Lemonade Mouth-ból! Bella Thorne és az alakítása pedig egy külön élmény volt, imádtam a vicces karakterét.
A sorozatot tulajdonképpen Charlie, és az ő esete foglalta keretbe. Iszonyú jól működött narrátorként, nagyon vicces beszólásai voltak, nem egyszer tekertem vissza, hogy röhöghessek még egyet. A története nagyon megfogott, és jó volt látni a végén a számára eljövő happy endet. Persze ahogy énekelték is, az élet megy tovább, a betegek jönnek-mennek, de legalább a már megismerteknél volt esély arra, hogy az ő történetük jól végződjön. Még ha nem is mindenkié. De ilyen az élet, nem igaz?
Mindent egybevéve nem találok hibát a sorozatban. Üzenete van, értéket képvisel és hitelesen mutatja be a kórházban élők mindennapjait. Nem szirupos, nem titkolja el a rosszat, a fájdalmat, de az esetek többségében megnevettetett.
Ha rá akarnék húzni valamilyen sémát azt mondanám, ez a Glee és a Csillagainkban a hiba ötvözete. Azt hiszem ez elég jó ajánlólevél :) Ha még valaki nem látta, csekkolja bátran. Hiszem, hogy nem fog benne csalódni!
Forrás: media-addict
