Eljött a nagy nap, a pillanat, amikor végre felavatjuk az új nemzeti stadiont, a Puskás Arénát.
Az esti meccsre készülve emlékezzünk a Népstadionra, amelyet a békéről harsogva avattak fel Rákosi Mátyásék, miután megtörték, megalázták és kivéreztették a magyar társadalmat. Mosolyogjunk az anekdotán, amikor Puskás Ferenc leüvöltötte a kopasz diktátor fejét, és örüljünk ennek a kornak, a jelennek.
A jövő legendái az új Puskásban fognak játszani, és az új anekdoták is itt születnek meg.
1. Rákosi, Nagy Imre és az ő „békéjük”
„Felavatták ötéves tervünk új büszkeségét, a Népstadiont – írta a Szabad Nép (későbbi Népszabadság) 1953. augusztus 20-án, hiszen akkor minden a népről és a szabadságról szólt. Meg persze a békéről. Ennek megfelelően a ceremónia tetőpontján a gyep közepére „A békéért harcolunk” élőképet rajzolták fel az úttörők és a többi fiatal. Hát persze.
Akkor még egységes volt a kommunista bagázs, legalábbis látszólag. „A zsúfolásig megtelt stadionban az avatóünnepségen résztvett Nagy Imre, a minisztertanács elnöke. Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke; Gerő Ernő, a minisztertanács első elnökhelyettese, Farkas Mihály […]”. És így tovább. S persze maga Rákosi Mátyás.
A közutálatnak örvendett, de körülrajongott diktátor állítólag nem volt hajlandó megosztani a díszpáholyt az egyik meghívott vendéggel, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökével, mivel Avery Brundage egy imperialista ország polgára volt. Erre is csak a kommunisták képesek: meghívnak valakit a legitimáció, a nagy hazugság végett, aztán a szamárpadra ültetik.
Régi szép idők. Az ünnepségen Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság elnöke mondott beszédet, aki elsorolta a propaganda összes hazugságát: „A Népstadion a béke építkezése, dolgozó népünk hősi erőfeszítésének eredménye” – harsogta, és a mondat második fele igaz is volt, a stadiont – ahogyan az országot – a magyar nép építette újjá, s tette mindezt a legsötétebb időkben. Az állítólagos béke korszakában, amely kivégzéseken, feljelentéseken, üldözéseken, internálásokon, a társadalom tudatos és módszeres kifosztásán, megalázásán és megtörésén alapult.
Vér, elnyomás és a balzsamot jelentő sportsikerek. Részben a megnyitó is a sportról szólt, volt torna és táncbemutató, majd következett a Budapest Honvéd–Szpartak Moszkva futballmeccs, amelyet megnyert a világ akkori legjobb csapata, a diktatúra kirakategyüttese a Nagy testvér hasonló csapata ellen. Puskás ezúttal nem szerzett gólt, a hős a duplázó (!) Bozsik és a győztes gólt szerző Kocsis volt.
Négy évvel később az említett három világklasszis közül egyedül Bozsik tartózkodott Magyarországon… Végül ő és Kocsis is tragikusan fiatalon halt meg, egyedül Puskás élte meg a változást, hogy újra őt ünnepli az ország.
Grosits Gyula, a magyar labdarúgó válogatott kapusa véd az angolok ellen 7-1-en / Fotó: MTI
2, Rákosi!! Adj egy törülközőt
A Népstadionról, Puskásról és Rákosiról mindig a következő anekdota jut eszembe (Kő András—Török Péter: Labdarúgásunk anekdotakincse):
„Itt jegyezzük meg, hogy a válogatott egyik játékosa volt Rákosi Feri, a Csepel balfedezete, akit korábban Rottenbillernek hívtak, de aki annak rendje és módja szerint magyarosított. Rákosi ezen a meccsen nem játszott, de éppen a zuhanyozóból jött ki, amikor Rákosi Mátyás egy kör közepén, Gallowich Tibor szövetségi kapitány társaságában, még az öltözőben tartózkodott.
Már elmenőben, Rákosi Mátyás visszaszólt: – Még egyszer gratulálok és további sok sikert kívánok!
Ekkor érkezett el Puskás abgangja. Anyaszült meztelenül törülközött, és egyszer csak, amikor Rákosi Mátyás már az ajtóban volt, elordította magát: – Rákosi!!
Rákosi Mátyás megtorpant, visszanézett, Puskás meg Rákosi Feri felé fordulva kinyilatkoztatta az óhaját: – Adj egy törülközőt…
Egy pillanatig megállt a levegő, majd a meglepett Rákosi Mátyás zavartan elhagyta a helyiséget.
Az eset folytatása az lett, hogy néhány nap múlva egy levelet kapott a Csepel Rákosi titkárságáról, amelyben kérték a vezetőséget, hogy Rottenbiller ne játsszon többet Rákosi néven. Ekkor lett – Rátkai”.
Ez a rövid történet mindent elmond Puskás vagányságáról, Rákosi (a Mátyás) ostobaságáról és végtelen hatalmáról, a kor groteszk, szürreális aljasságáról.
3. A jövő elkezdődött
Összeszámlálni sem tudjuk, hogy hány emlékezetes meccset, koncertet, sportrendezvényt rendeztek a bűnben, de legalábbis bűnös időkben fogant Népstadionban, amely így is hozzánk vagy szüleinkhez, nagyszüleinkhez tartozott.
Több mint tíz évvel a rendszerváltás után végre átnevezték (már átnevezhették) Puskás Ferenc Stadionná, az egykor halálraítélt és lejáratott „őrnagyra” már nyíltan büszke lehetett mindenki. De hát az így sárga volt és savanyú.
A leromlott, majd életveszélyessé vált stadion méltatlan volt Puskáshoz és méltatlan volt Magyarországhoz is, bármennyire is szeretik sokan szürkének, nyomorultnak látni vagy láttatni. Szükségünk volt egy új Puskásra (a pályán is…), ahogyan az új Nemzetire, amelynek eredetijét ugye a kommunisták pusztították el. Az is megépült, azt is megszerettük, ez is hozzánk fog tartozni hamarosan.
Most november tizenötödikén végre megnyitják. Budapesten, ahol Puskás született. Annak a stadionnak a helyén, ahol ő és a többi futball-legendánk annyi hatalmas meccset játszott. Stílszerűen az ellen az Uruguay ellen, akikkel az egyik legemlékezetesebb tétmeccsünket játszottuk futballtörténelmünk során. És persze győztünk (mint álmunkban a berni döntőn). A sérült Puskás nélkül, de a zseniális Kocsis vezérletével.
Senki sem garantálja, hogy most is nyerni fogunk, de egy gálameccsen ez kevéssé fontos. Végre van nemzeti stadionunk. A Népstadionnak, Rákosival, Kádárral és a fantasztikus sportolókkal, emlékekkel együtt búcsút mondunk, és elkezdjük az új korszakot. A következő anekdoták már itt fognak megszületni.
Fotó: MTI
PS, Hirmagazin.eu
