Az egyik legnagyobb rejtély mind a mai napig, hogy mikor és hogyan alakult ki a tagolt emberi beszéd. Nyilván a megnövekedett agyméret és a közösségi élet alapfeltétel volt, egy friss kutatás azonban meglepő felfedezésre jutott.
Azt nagyjából biztosra veszik, hogy 50-100 ezer évvel ezelőtt már parázs párbeszédeket folytattak őseink. Vannak, akik szerint a mutogatást, a mormogást, a motyogást már jóval korábban felváltotta az összetettebb beszéd, ami ráadásul viszonylag gyorsan fejlődött ki.
De arra, hogy miként lettünk képesek szavak artikulált kiejtésére, eddig egyetlen magyarázatot hoztak fel a tudósok: azért csak mi tudunk beszélni a főemlősök között, mert körülbelül 200 ezer évvel ezelőtt elkezdett leereszkedni a Homo sapiens gégéje, és üreget képzett a nyelv mögött, emiatt sokkal szélesebb hangskálát voltunk képesek megszólaltatni.
A gége egy üreges cső a torokban, és nemcsak a nyelés fontos szerve (megakadályozza, hogy étel vagy nyál kerüljön a légutakba), de itt szólalnak meg a hangszálak is. Nem is vitatja senki ezért a leereszkedett gége akusztikai jelentőségét, csak akad egy kis bökkenő. A gímszarvas és a dámvad le tudja húzni a gégéjét, és ősszel, szarvasbőgés idején meg is teszi, de az artikulálatlan, bizarr ugatásokkal tarkított, mély torokhangokat a legnagyobb jóindulattal sem lehet beszédnek nevezni.
Úgy tűnik, hogy pusztán a gége helyzetével nem lehet megmagyarázni, miért vagyunk képesek olyan sokféle beszédhangot kiadni.
MOST VISZONT ÁTTÖRÉS SZÜLETETT A BESZÉD EVOLÚCIÓJÁNAK MEGÉRTÉSÉBEN.
A Kiotói Egyetem Emberi Viselkedés Evolúciós Kutatóintézetében a Takesi Nisimura vezette nemzetközi kutatócsoport 43 főemlősfaj gégéjét („hangdobozát”) vizsgálta meg, és meglepő felfedezést tettek: az egyre összetettebb hangképzést és a beszélt nyelv kialakulását az anatómiailag egyszerűbbé váló gége tette lehetővé.
A kevesebb jobb?
Kiderült ugyanis, hogy rajtunk kívül minden főemlősfaj rendelkezik egy speciális hangmembránnal (hanghártyával), a hangszálak kis, szalagszerű nyúlványaival, amelyekkel sajátos hangjaikat megszólaltatják. Az ember azonban elveszítette hanghártyáját viharos evolúciója során, aminek az lett a következménye, hogy
NÉLKÜLE KÖNNYEBBEN TUDTUNK DALLAMOSABB ÉS A BESZÉDHEZ SZÜKSÉGES MAGAS HANGOKAT KIADNI.
A főemlősök hártyája ezzel szemben hangos, sikolyszerű, artikulátlan, instabil, kaotikus hangok kiadására képes csak. Bár mi is tudunk hasonlót, de nem akkor, amikor beszélünk, hanem például síráskor vagy üvöltözéskor, sikításkor. Membrán hiányában ugyanis szabályosabb lett a hangképzésünk, ami pedig az egyik alapfeltétele lehetett az emberi beszéd kifejlődésének.
Kutatók szerint a gége leegyszerűsödése már az egyik előember, az Australopithecus idején, 3,85 millió évvel ezelőtt elkezdődhetett, de akkor még sok millió évnyire voltunk a jókedvű baráti csevejektől. Őseink ugyanis csak körülbelül 500 ezer évvel ezelőtt, a tűz megszelídítésével és a meleg ételek eljövetelével kezdtek el igazán okosodni. A szövegeléshez pedig először agyban „fel kellett nőni”, a gége anatómiai leegyszerűsödése valószínűleg csak felgyorsította a fejlődést.
Borítókép: Shutterstock
index
