2015. 05. 24. – 20:17
forrás: Prőhle Gergely blogja
Prőhle Gergely írása.
A fékezett habzású politikusi humor megnyilvánulásának tűnt, de aztán önálló életre kelt a hír, miszerint Jean Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke harsány „Hello, dictator!” felkiáltással köszöntötte a Rigába érkező magyar miniszterelnököt. A rendhagyó üdvözlés azonban még annyira sem vicces, mint amennyire esetleg első hallásra tűnik. S bár olvasható volt számos örömködés, hogy lám, már nem csak gondolják, de ki is mondják, a mosoly aligha lehet hosszú életű. A nemzetközi sajtóban már régen tapasztaljuk, hogy a Magyarországról szóló tudósításokban, elemzésekben nem fukarkodnak a hangzatos, ám a helyzet leírására vagy a megalapozott kritikára kevésbé alkalmas jelzőkkel.
Valamelyest ez történt az Európai Parlamentben is a hazánkról szóló vitában is. A jól fizetett képviselői asszisztensek által Márai-idézetekbe csomagolt Orbán-kritikának a maradék igazságtartalma is elhiteltelenedett, amikor kiderült, hogy a képviselő alapvető dolgokkal nincs tisztában, például azzal, hogy a halálbüntetésről semmiféle konzultáció nem zajlik. De olvastunk már ennél nagyobb bakikat is olyanoktól, akik a legnagyobb meggyőződéssel nyilatkoztak a magyarországi demokrácia állapotáról. Tudjuk persze, hogy a politikának természetes velejárója a provokáció. Ha nem így lenne, s csak a tárgyszerű tájékozódás lenne a cél, akkor nyilván a bevándorlásról szóló nemzeti konzultációs ív kérdései sem így hangzanának.
A baj csak az, hogy a féktelen játék a blikkfangos szavakkal mindkét oldalon elveszi az esélyét a normális elemzésnek, a tárgyszerű kritikának, az érthető dialógusnak. S bár több mint valószínű, hogy Juncker legalább annyira nem tartja Orbán Viktort diktátornak, mint amennyire a riposztozó magyar miniszterelnök a Bizottság elnökét nagyhercegnek, pont a keleti partnerségi csúcs eredménye – vagy eredménytelensége – mutatja, hogy nem csak a vélt, hanem a valós diktátorok esetében is hogy változhat, válhat viszonylagossá az ő politikai megítélésük.
Eleve nehéz feladat – különösen a másfél évvel ezelőtti vilniusi csúcs Ukrajnával kapcsolatos tapasztalatai után – úgy javítani tovább az együttműködést a Keleti Partnerség részes államaival, hogy mindez Moszkvát ne hozza ki a sodrából. Azerbajdzsán, Örményország, Fehéroroszország, Moldávia, Georgia és Ukrajna vezetői más és más szempontok alapján próbálják kihasználni ezt a lehetetlen helyzetet – és ezt végül is senki sem veheti tőlük rossz néven. Azerbajdzsán ura az energia-ellátási szempontok miatt lesz egyre szalonképesebb, Lukasenka fehérorosz elnök pedig az ukrán-orosz konfliktus kezelése kapcsán érzett rá, hogy talán nem is olyan nehéz kitörni az elszigeteltségből, s bekerülni, ha nem is a támogatott, de legalább a tűrt kategóriába. Azt mindketten el fogják tudni viselni, ha személyesen továbbra sem lesznek jelen a csúcstalálkozókon. Így legalább azt is megúszhatják, hogy vicces kedvében, vagy esetleg igazságérzetétől hajtva majd egy európai vezető harsány „Hello, dictator!” felkiáltással köszöntse őket.
A pünkösdi királyság a mulandóságról szól, ritkán tévesztjük össze az igazi királysággal. Jó lenne, ha ez a diktátorsággal sem lenne másként.
