Boxer – Az orrba gyűrt izomgolyó
Vannak, akik szerint a boxert jelleme az emberi természethez legközelebb álló kutyává teszi. Nos e kijelentés nyilván kissé szubjektív, hisz általában minden rajongó saját kutyafajtájáról állítja ugyanezt, de tény, hogy a boxerek markáns megjelenésükkel, karakánságukkal, ugyanakkor szeretetteljes lelkükkel valóban egyedi karaktert képviselnek a kutyafajták sokszínű világában.
Még Konrad Lorenz professzor is elismerően szól róluk Ember és kutya című könyvében, noha a természettudós igencsak sajátos módon kategorizálta a különböző fajtákat. Szerinte a kutyák egy része a sakáltól (aureus vérű kutyák), másik része a farkastól (lupus vérű kutyák) származik. Az általa aureus vérűnek bélyegzett kutyákat helyenként meglehetős lenézéssel, olykor-olykor igencsak cinikusan kezelte. Ezek a fajták – véleménye szerint – sosem nőnek föl, ragaszkodásuk gyökerét egy életen át tartó, infantilis szülő-gyermek kapcsolattal jellemezte, mely minőségében fel sem érhet az általa oly nagyra becsült lupus vérű fajták – ő az északi fajtákat és a chow-chow-t értette ezalatt – lovagias barátságához. E sarkított és vitatható felfogás dacára is méltatta a boxereket: „Eszemben sincs, hogy lebecsüljem a derék, kevésbé komplikált idegrendszerű kutyákat, sőt ellenkezőleg, nagyon kedvelem a boxereket, meg a nagyobb testű terriereket, hisz olyan derűsen karakánok, olyan önzetlenül ragaszkodók, hogy még a nem túlzottan tehetséges nevelők sem igen tudják megrontani őket.” Lorenz nézeteit ismerve, ez nem kis dicséretnek számít.
/Zárójelben megjegyzem, hogy a későbbi tudományos kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a kutya csak és kizárólag a farkastól származik, ezért Lorenz nyilvánosan visszavonta a sakál-farkas eredet elméletét./
Egy másik – általam nagyon kedvelt író – James Herriot állatorvos, Kutyák a rendelőmben című műve egyik fejezetében bűbájos humorral és nagyon érzékletesen formál képet a boxerről. A történet főszereplője Cederic (Szedrik) élénk, energikus és barátságos boxer kan, aki különösen nehéz helyzetekbe hozza arisztokrata grófnő gazdáját. Többek között sikerül meghiúsítania egy elegáns party, ahová véletlenül beszabadulva, játékos gombletépésekkel, tekintélyes mennyiségű nyál szétfröcskölésével, barátkozó sliccszagolgatásokkal és megsemmisítő erejű szellentésekkel világgá kergeti a kifinomult kékvérű vendégsereget. A fejezet végül happy end-del zárul, Cedric a jólelkű, ám kevésbe pallérozott elméjű kertész tulajdonába kerül, aki mellesleg egy gyermekkori betegségből kifolyólag elvesztette szaglását…
Mindez persze nem azt jelenti, hogy aki boxert választ számoljon megrendítő „gáztámadásokkal”, sokkal inkább a fajta sajátos és derűs karakterét érzékelteti.
A mai boxer barátságos egyéniségét, egyedi báját és jókedvű lényét ismerve, nehéz elképzelni, hogy eredeti szakmáját tekintve a boxer határőrkutya.
Annak ellenére, hogy bulldogos külseje angol származást sejtet, a boxer – bár tenyésztésébe angol bulldog is keveredett – német fajta. Eredetileg molosszusok leszármazottja. őse az ókori hódítók oldalán, harci kutyaként keveredett Európába, ahol a középkorban szarvasra, vaddisznóra és medvére vadásztak vele, később pedig véres viadalokon jeleskedett, ahol medvék és bikák ellen harcolt, mint „bullbeiser”(bikaharapó). Ez volt az a kutya, melynek felhasználásával, valamint egyéb fajták, leginkább angol bulldog keresztezésével megszületett a fajta, melyet Münchenben megrendezett kiállításon 1895-ben próbakategóriában indították. Természetesen ezek az állatokon volt még mit csiszolni, méretük kisebb, színűk főként rőtes foltokkal díszített fehér volt. Megjelenésükben még közelebb álltak a bulldoghoz, mint a ma ismeretes boxerhez. Tenyésztői valamivel később, 1920-ban véglegesítették a standardot, majd 1924-ben hivatalosan is elismertették a boxert, mint szolgálati kutyát. Ha az angolok terrier-, akkor a németek szolgálati kutya-fetisizmusát. Gyorsan találtak is feladatot újdonsült szolgálati fajtájuk számára, mégpedig a határvédelmet, annak mind orrot, mind harci készséget igénylő feladataival együtt. Egyesek szerint a teljesen fehér egyedeket is azért tiltották ki a tenyésztésből 1925-ben, mert feltűnő színük használhatatlanná tette őket a munkára. Ez a szabály máig érvényben van, azaz a fehér egyedek nem tenyészthetők, a fehér szín pedig nem fedhet a testfelület 1/3-nál nagyobb területet.
Mikor egy izmos, szúrós tekintetű boxerre pillantunk, akár elfogadható is lehet az eredeti célkitűzés, ám ha néhány kutyát személyesen is megismertünk a fajtából, mindez már kevésbé magától értetődő. Volt szerencsém több boxerrel ismeretséget kötni és meg kell, hogy mondjam soha nem fordult meg a fejemben, hogy ő is az őrző-védő fajták csoportjába tartozik. Nem mintha a boxer nem lenne bátor, sőt rettenthetetlen állat, de végtelen kedvessége, nyíltszívű és barátságos jelleme miatt, számomra mindig is kilógott az őrző-védő fajták sorából.
Nem feltétlenül baj ez, hisz valószínűleg ennek köszönheti a második világháborút követően felívelő karrierjét. Ekkor ugyanis népszerűsége robbanásszerűen megnövekedett, melyben komoly szerepet játszhatott különleges, magával ragadó egyénisége.
A boxer ugyanis – mintha meg akarna felelni a Lorenz-féle kinyilatkoztatásnak – örök gyermekként viselkedik és még élete hajnalán is önfeledten bohóckodik gazdájának, melyet hivatalos formában „szertelenségnek” szokták titulálni. Emellett természetesen, mint minden gyermekben, a boxerben is folyamatosan buzog a kíváncsiság, tettrekészség és játékosság, melyet szinte kiapadhatatlan energia táplál. Az a fajta vidám lelkesedés, ahogy a boxer mindenbe beleüti tömpe orrát, szintén jellegzetessége. Egy boxer teljes szívvel és lélekkel, valamint erőbedobással csinál mindent, azaz majdnem mindent, leginkább azt, ami valóban érdekli.
Bulldog ősétől örökölt konokság és kitartás a mai napig kiütközik viselkedésén. Ha időnként megmakacsolja magát, nehéz jobb belátásra bírni. Ilyenkor az akkurátus következetesség jelenthet megoldást, mert csak így sikerülhet eltérítenünk eredeti szándékától.
Mivel rendkívül játékos, emellett pedig mérhetetlenül ragaszkodó, kiváló eredményeket érhetünk el a játékos motiválás módszerével, mely legközelebb áll alaptermészetéhez.
Tekintettel arra, hogy önfejűségre hajlamos és meglehetősen energikus fajta, nevelésénél kellő hangsúlyt kell fektetnünk a fegyelmezésre is. A poroszos dresszúrát nehezen viseli és igencsak kilátástalan, sőt veszélyes próbálkozás erőszakkal megtörni makacsságát. Mégha sikerül is, pont eredetiségét veszíti el, lelkileg tönkre megy.
Ha a kiképzés során sikerül megteremtenünk a harmóniát a fegyelem, következetesség és a játékos motiváció között, akkor igen látványos munkát tudunk felmutatni boxerünkkel. Enélkül, azaz bármely elem mellőzésével a fegyelmezettség más értelmet nyer majd számára és boxerünk csak a maga derűsen hanyag módján lesz engedelmes.
Jellemző egyébként, hogy kiegyensúlyozott idegrendszerének és gazdájához fűződő szoros viszonyának köszönhetően még a tartására nem igazán alkalmas személyek (pl. idős emberek), szakértelmet nélkülöző, vagy tapasztalatlan, első kutyás gazdák kezében sem válik kezelhetetlen, fékezhetetlen vadállattá. én személy szerint például egyetlen olyan híradásra sem emlékszem, melyben boxer okozott volna bonyodalmat.
A boxer amellett, hogy szoros kapcsolatban szeret lenni gazdájával, igényli a szellemi képességeit megmozgató feladatokat. Atletikus felépítése, robbanékonysága, mozgékonysága és taunlásra való fogékonysága elsőrendű sportkutyává teszi. Kitűnő időtöltés számára az őrző-védő sport, valamint az agility és egyéb játékos elfoglaltságok. Emellett külföldön a katasztrófakutyások gyakran választanak boxert maguknak. Az, hogy minden adottsága ellenére versenyeken, vagy kiképzéseken alig látni boxert, több okra vezethető vissza. Egyrészt a fajta népszerűsége Magyarországon a 70-es évek környékén tetőzött és az időközben végigsöprő divathullámok (pl. szánhúzó, harci kutya, stb…) egy kissé háttérbe szorították. Másrészt legtöbben a boxert, eredeti fazonjához párosuló természete miatt leginkább hobbi célra, kizárólag családi kutyának választották, holott mindmáig oly nagyszerű képességeket stabil idegrendszert, erős ösztönös adottságokat felmutató fajta, melynek igenis a kiképzőpályákon lenne a helye. Sajnos azonban úgy fest, hogy a boxeresek zöme mindezzel nincs igazán tisztában.
Az is tény, hogy bár a boxerek a versenysport fegyelmező és őrző-védő fázisában kiválóan teljesítenek, azonban karakteres megjelenését biztosító fej- és pofaszerkezet a talajmenti szimatmunkában nem igazán válik előnyükre. A nyomkövetésnél a kutyának ugyanis orral szinte rá kell tapadni a talajra, melyhez a boxernek egészen mélyre kell ereszkedni és nyilvánvaló, hogy ez a testtartás hosszabb távon kissé kényelmetlen számára. Emellett fizikai igénybevétel, vagy izgalom hatására a boxer viszonylag hamarabban kezd lihegni, mint nyújtottabb orrú társai, mely némileg akadályozhatja a szabályos, zárt szájú nyomkidolgozásban.
Kutyák között – az őrző-védő fajtákhoz hasonlóan – alapvetően domináns viselkedésű, de mégsem kifejezetten kötekedő kutya. Persze, ha ellenfelére akad, nem tér ki a fenyegetés elől. Ezt a tulajdonságot látványosan kihasználják kiállításokon is, ahol előszeretettel állítják egymással szembe őket, hogy a rivalizáló kutyák, pattanásig feszült izmokkal még látványosabban mutassák magukat. Nem egészen ide tartozik, de a rivalizálás, verekedés kapcsán mindenképpen kikívánkozik belőlem egy – szerintem legalábbis – súlyos félreértés tisztázása. Szinte minden szakirodalom előszeretettel hozakodik elő a boxer sajátos verekedési stílusával: „…nevét onnan kapta, hogy a verekedést két lábra állva kezdi és mellső végtagjával igyekszik leteríteni ellenfelét…”, mely érdekes megfigyelés volna, ha igaz lenne… Meg kell, hogy valljam, én mindig is kételkedtem eme állítás hitelességében. Kutyásként több rangsorvitának is tanúja voltam, de a fent leírt viselkedés finoman fogalmazva is erős csúsztatásnak tartom. Való igaz, hogy a kutyák a verekedés kirobbanása előtt igyekeznek dominanciájukat félreérthetetlenül kifejezni, mely legtöbbször a másik félre való rátámaszkodásban, felágaskodásban ölt testet, ez azonban nem boxer specialitás.
Az pedig, hogy egy kutya „ütlegeléssel” akarná eldönteni a rangsorvitáit, mikor komoly és erős fogású állkapoccsal rendelkezik, hát…nemcsak megmosolyogtató, de egyenesen bolondság volna. A kutyák a harcot rendszerint vállt-vállnak vetve, taszigálások, lökések és birkózás közepette, de állkapoccsal vívják. Ilyen harcmodorban pedig semmi jó nem származna abból, ha az egyik fél védtelen mancsával nyúlkálna villámgyorsan csattogó agyarú ellenfele irányába. Egyébként boxer tulajdonosok is megerősítettek abban, hogy kutyájukon sosem figyelték meg a mindenhol hangoztatott „ökölharcos” stílust.
Szerintem tehát a boxer (boxoló) név sokkal inkább a fajta fizikai megjelenéséből ered, mely az erőtől duzzadó, feltűnően izmolt testalkat és tömpe orr tükrében sokkal valószínűbb asszociáció.
Ha már ennyit időztünk a fajta küzdősportra utaló nevénél, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a boxer olyan fájdalomtűrő képességgel rendelkezik, melyre csak a sok évtizede edző karatemesterek tesznek szert. Tudok olyan boxerről, melynek nyílt lábsebét altatás nélkül, minimális helyi érzéstelenítéssel varrták össze, miközben a kutya búbánatos bociszemekkel és szívbemarkoló sóhajtásokkal jelezte, hogy mennyire unja a procedúrát.
Mint ahogy korábban elhangzott, a boxer nyílt, barátságos kutya. Idegen emberekkel szemben nem bizalmatlan, az agresszivitás, harapósság távol áll tőle. Számára a legfontosabb, hogy kellő közelségben legyen szeretett gazdájához. Ez okból, valamint rövid szőrzete miatt nemcsak alkalmas a lakásban való tartásra, hanem kifejezetten igényli is azt. A rövid szőrű kutyákról általában úgy tartják, hogy inkább lakásba valók. Nos ez részben igaz, de nem feltétlenül abban a formában, ahogy a legtöbben képzelik. A rövid szőrzet is vedlik, ráadásul, ha a boxer apró, kemény szőrszálai egyszer beveszik magukat a szőnyeg, nadrág, vagy zokni szöveteibe, akkor a legagyafúrtabb eltávolítási kísérletnek is álnokul ellenállnak.
A lakásban való tartás tehát leginkább a kutya érdekeit szolgálja. Ezáltal boxerünk folyton az események középpontjában lehet, másrészt pedig nem kell kilátástalan és eleve vereségre ítélt harcot folytatnia a hideggel szemben. Ha megbékélünk a szőráradattal, a boxer nemigen okoz gondot a négy fal között, mivel nem ugatós és alkalmazkodó fajta. Nyugodtan elmatat a bezártságban, ha napi mozgás- és szeretetadagját megkapja. Ha valaki mégis kertben akarja tartani boxerét, akkor feltétlenül gondoskodjon a megfelelően hőszigetelt, esetleg fűthető kutyaházról.
Arra is mindenképp ügyelni kell, hogy másik nagy ellenségét, a hőséget elkerüljük boxerünkkel. Rövid orrú fajtaként „hamar kimelegszik”, melyhez hozzájárul az is, hogy mindent nagy erőbedobással csinál, ezért például egy kánikulai napon meggondolatlanul kezdeményezett önfeledt labdázás akár végzetes is lehet számára. Sajnos a boxer esetében gyakoriak még a szívproblémák, melyet egyesek szintén túlfűtött életvitele káros velejárójaként értékelnek, ezért veterán korú ebek ritkán kerülnek ki soraikból.
A boxert igen gyengéd érzelmek fűzik gazdájához, valamint annak családjához. Sajátos pofaszerkezetéből eredően rendkívül kifejező arc- és hangjátékra képes, melyről a boxeresek órákat tudnának mesélni. Számomra külön élményt jelentett, ha a futtatón összetalálkoztam Bonival, a fiatal boxer kannal, aki farok híjján nemcsak teljes „testcsóválással”, hanem szörcsögések, fújtatások és prüszkölések egész tárházával köszöntött.
A boxeres arcfelépítésnek talán egyetlen, bár inkább csak esztétikai hátránya a nyáladzás. A boxer nem termel több nyálat, mint más fajta, de az említett váladék könnyebben és rendkívül leleményesen tör utat magának a lelógó ajkak szegletéből, hogy a közvetlen közel álló ember ruházatán landoljon.
Mióta egykori határőr hivatását feladta, kiváló elfoglaltságot talált magának, megbecsült hobbi és sportkutya vált belőle, mely eredeti fazonjával és egyéni stílusával mindig képest mosolyt csalni gazdái arcára. Egyébként mind magasságban (53-63 cm), mind testsúlyban (24-35 kg) az ideális középtermetet testesíti meg és mint ilyen, táplálás szempontjából meglehetősen „felhasználóbarát” fajta.
Nagyszerű társa fiatal, életvidám, gyerekes családoknak, ahol könnyen szót ért az emberporontyokkal ugyanakkor – a szülőkkel ellentétben – szinte sosem fárad el az állandó dögönyözés és kergetőzés végeláthatatlan áradatában, de emellett megkapja mindazt a sok szeretet, törődést valamint tanítást, melyre minden gyereknek szüksége van.
Forrás: kutyafajta.kalauz.; Képek: Google
Author: Balaskó Norbert
