Boerboel – A szavannák fejedelme
Az oroszlán, érdekes módon, több helyen is megjelenik a kutyák világában. Legtávolabb vitathatatlanul az „oroszlán fazonra” nyírt uszkár áll tőle, de a városcímer oroszlánképének mintájára kialakított leonbergi már némileg közelít e nemes vadhoz. Az afrikai oroszlánkutyának is nevezett rhodésiai ridgeback-et eredetileg használták oroszlánvadászatra is, a robusztus bullmasztiffot pedig szokás egyenesen a „kutyavilág oroszlánjának” nevezni.ám létezik egy fajta, melyben oly páratlanul ötvöződik a szilaj erő, a bámulatos robbanékonyság és a meghátrálást nem ismerő bátorság, hogy méltán övé a dobogó legfelső foka az „oroszlánkutyák” mezőnyében. ő a boerboel.
E fajta őseit, melyek egykoron marhacsordák mellett teljesítettek szolgálatot Európában, holland telepesek hozták magukkal a fekete kontinens déli csücskébe annak érdekében, hogy az őket fenyegető ismeretlen veszélyek ellen hathatós védelmet jelentsenek maguk, családjuk és javaik számára. Nehéz pontosan definiálni a kiindulási típust, de valahol az angol masztiff és az eredeti bulldog (leginkább a mai amerikai bulldog) között helyezkedett el félúton. Ezek a marcona, igénytelen állatok nemcsak nagy távolságokat tettek meg a csordák terelése közben, de rettenthetetlenül állták útját a megvadult marháknak, ha a helyzet úgy kívánta. A holland, majd később érkező angol és német telepesek hasonló feladatokat ellátó fajtáiból közel 350 év alatt, lassan csiszolódott ki az a fajta, melyet ma boerboel-ként (búrbúlként) ismerünk.
Afrika gyémántja
A világ egyik legértékesebb drágakövéhez hasonlatosan, a boerboel is igen „magas nyomáson” jött létre. Kezdetektől fogva csupán csak két „bagatel” elvárásnak kellett megfelelnie: életben maradni és óvni gazdáit Afrika érintetlen, valóban vad területein. A telepesek mindig is kemény, egyenes emberek voltak, nem vártak mást kutyáiktól sem. Nem volt szükségük semmirekellő, naphosszat csak henyélő úri ficsúrokra, ahogyan tekergőző „ölbemászókra” sem. Mellesleg ilyen kutyák nem sok sót ettek volna meg az új földrészen, legfeljebb őket fogyasztották volna el só, azaz szó nélkül…
Az itt szolgáló és dolgozó házőrzőknek amellett, hogy már önmagában a szélsőséges éghajlat is komoly megterhelést jelentett számukra, újfajta betegségekkel és ellenségekkel is szembe kellett nézniük.
A helyi bennszülött erők a területfoglalás iránt érzett – mellesleg részükről tök jogos – indulataikat előszeretettel vezették le egy-egy kiadós vérfürdővel, melynek során a gazdáikat védelmező kutyák is értelemszerűen stratégiai célponttá váltak.
A Disney filmekből ismert állatfigurák is másképpen mutatnak a valóságban, mint a filmvásznon. A moziban egy süldő oroszlánnal smúzoló varacskos disznó az afrikai szavannán többedmagával gyorsan kifiléz egy óvatlan vadászt, de az állatkertből ismert – többnyire bíborszínű hátsó fertályuk kapcsán emlegetett – páviánok is pillanat alatt lemészárolnak egy párducot, ha veszélyben érzik csapatuk biztonságát.
és akkor még nem is beszéltünk a suta mozgású és idétlen kacajú foltos hiénáról, aki már növendék korában közel 140 kilós harapóerővel bír, ami kifejlett korára elérheti akár a 450 kilogrammot is (a felnőtt oroszláné nagyjából 250 kg). Persze ott vannak még a leopárdok, melyek testsúlyuk felét nyomó áldozatukkal könnyedén felmásznak egy több emelet magas fára, vagy az oroszlánok, akik még a legnagyobb, legveszélyesebb növényevőket is leterítik, ha megéheznek. De Afrika ad otthont több olyan mérges kígyó fajnak, mint például a fekete mamba, mely a maga 2,5-3 méteres hosszával, félelmetes gyorsaságával, veszettül ingerlékeny természetével és halálos mérgével nem a légszívmelengetőbb szomszéd, különösen, ha a legközelebbi háziorvos több tízezer kilométerre, mondjuk Amszterdamban rendel.
Funkcionalitás diadala
Nyilvánvaló, hogy ilyen szélsőséges körülmények között csak azok az egyedek jutottak el egyáltalán az utódnemzés lehetőségéig, melyek mind fizikai, mint pszichikailag maximális teljesítményt nyújtottak. A többiek – a korábban már említett okok folytán – rövid úton kiszelektálódtak az állományból. A farmereknek tehát relatív könnyű dolguk volt, hiszen nem kellett mást tenniük csak a „maradék”, azaz életben maradt és dolgozó kutyákból kiválogatni a legerősebb, legvadabb, legbátrabb egyedeket, és őket szaporítani tovább. Az afrikai szavannák szigorú törvényei a kutyákat sem kímélték, de a hatásukra kialakult fajtáról joggal elmondható, hogy minden tekintetben tökéletesen képes volt ellátni feladatát. Fizikailag felvette a versenyt a vadakkal, félelmet nem ismerő jellemét, pedig átszőtte az az ösztönös intelligencia, melyre minden ”természet formálta” fajtának szüksége volt a túléléshez. A szilaj vadságot – melyre ezeknek az állatoknak szüksége volt és melyről legendákat meséltek – azonban nem szabad összetéveszteni az eszetlen vakmerőséggel. Ez utóbbi ugyanis a heroikus megdicsőülésen kívül semmiféle ésszerű célt nem szolgált, az ilyen kutyák rövid úton befejezték földi pályafutásukat.
A boerbeol további magasztalása helyett álljon itt egy hiteles történet, mely Dél-Afrikában esett meg az egyik farmerrel és plasztikusan ábrázolja mindazt, ami ezt a fajtát méltóvá teszi saját hírnevéhez.
„… a kutyák körülbelül 20-25-en lehettek. Nemes oroszlánfalkaként nyúltak el a rekkenő hőségben az akácfák árnyékában, a tágas terasztól 30-40 méterre. Kerítés sosem állta útjukat, hogyan is lehetne 5000 hektár földet bekeríteni… Az álmos bágyadtság hirtelen szilánkjaira tört. A kutyák egyszerre kapták fel fejüket, és tekintetüket a horizontba fúrva, izgatottan szimatolják a távolt. Néhány másodperc múlva, mintha parancsra tennék, az egész falka egy hatalmas hörgő-dübörgő fenevadként kerekedik fel, útjukat csak egy vészesen távolodó porfelhő jelzi.
Az emberek is felfigyeltek a kavarodásra, ezért sietve dzsippekre pattantak, hogy utolérjék a kutyákat. Azok azonban akadályt nem ismerve, bozóton, vízmosáson, patakon keresztül vágtáztak, mögöttük messze elmaradva zötykölődtek autóikban az emberek. Hamarosan elkeserítő harc hangjai szűrődtek hozzájuk, melyeket a motorzúgáson keresztül is hallottak. Végre elérték a csata helyszínét, ahol addigra már mély csend honolt. A látvány alig leírható. Két növendék kutya üveges szemmel bámul a semmibe, kimúltak. Testükön szörnyű sérülések nyomai. A falka többi tagja sem úszta meg komolyabb sebesülés nélkül, de legalább éltek. Körülöttük szétszórva kimúlt páviánok tetemei hevertek a véráztatta fűben. A nyomok beszédesen árulkodtak a történtekről. A páviánok megtámadták egy marhacsordát, hogy fehérjeigényüket egy borjú elejtésével pótolják. Ezek a majmok félelmetes harcosok.
A csatákat csoportosan, a hatalmas és erős hímek vívják, melyek súlya elérheti a 40-50 kilót, szemfogaik pedig 4 centisek is lehetnek. A legtöbb nagyragadozó is elkerüli őket. Velük vették fel a harcot gondolkodás nélkül a boerboel-ek, akik 12 kilométerről (!) szereztek tudomást az eseményekről, majd e nem csekély távolság lesprintelése után győzedelmeskedtek ellenük…”
Modern kori mellőzöttség
A búr telepesek molosszusának karrierje mentes volt mindenféle mesterkélt hírveréstől. Gazdái nem divathóbortból, hanem ésszerűségből tartották, mert egészen egyszerűen tökéletesen végezte munkáját. Nemzeti fajtájuk tartása nem utolsó sorban hagyományaik és elődeik iránt érzett tisztelet kifejezését is jelentette számukra.
A fejlődés azonban őt sem kímélte, és a boerboel, aki kialakulásának 350 éve alatt folyamatos küzdelemben bizonyította helytállását, élettere és feladatai beszűkülése miatt hirtelen a partvonalon találta magát, egyszerűen nem volt rá szükség… Ezzel párhuzamosan további folyamatok is megjelentek, melyek ellene dolgoztak. A 60’-as évektől felerősödött az Európában divatos őrző-védő kutyák importja, akik lassan-lassan kiszorították a boel-t. Ennél is nagyobb veszély leselkedett azonban a fajtára, melyet fura mód pont saját hírnevének köszönhetett.
Ahogyan korábban láthattuk, a farmerek nem pénzért, vagy „hobbiból” tenyésztették a boerboel-t, sőt kutyáikat is inkább egymásnak, egymás közt adogatták, cserélgették, akárki nem kaphatott tőlük boel-t. Mivel a fajta legendája igen széles körben elterjedt, mágnesként vonzotta az újdonságokra éhes tömegeket, nyomukban pedig hamar megjelentek az üzleti lehetőséget szimatoló szaporítók.
Tekintettel arra, hogy nem volt az a boel-mennyiség, amit ne tudtak volna értékesíteni, egyszerű huszárvágással hidalták át a kutyahiányt: különféle fajtákat (rottweiler, bullmasztiff, angol masztiff, német dog, pitbull terrier) kevertek a boerboel-hez, melyek nyomai mai napig tetten érhetők az egymástól igen eltérő típusokban. Mielőtt azonban a boel tiszta vérű állománya végleg feloldódott volna a haszonleső szaporítók „fajtaolvasztó üstjeiben”, egy lelkes csoport eltökélte, hogy megmenti nemzeti kincsét az utókor számára. A kroonstadti Lucas van der Merwe és barátja, Jannie Bouwer 1980-ban, három hónap alatt farmról-farmra 5000 kilométert (!) utazva, térképezte fel a boerboel tiszta vérű állományát. Beszédes adat, hogy a megtalált, körülbelül 500 egyedből 275-öt találtak minden tekintetben tökéletesnek. ők szolgáltak a mai állomány alapjául. Ezt követően Van der Merwe úr megalkotta a standardot, majd tenyésztőtársaival létrehoztak az SABT-t (Dél-Afrikai Boerboel tenyésztők Szövetsége), melynek mai napig tiszteletbeli elnöke.
Csiszolatlan, de nem bárdolatlan
Minden nemzet – akarva-akaratlanul is – önmaga képére formálja saját fajtáját. A búr telepesek nemzedékek óta dolgos, becsületes, Istenfélő emberek. életük, munkájuk emberpróbáló és kemény. Ennek megfelelően kutyáik kissé nyers, faragatlan fickók benyomását keltik, jellemük azonban mégis egyenes. Ez annyit tesz, hogy amit egy boerboel tesz, az mindig őszinte. Akit szeret, azt nagyon szereti, és mindent megtesz érte, akit nem kedvel, azt viszont nagyon nem kedveli és képes akár tettlegesen is fellépni ellene, ha az átlép egy bizonyos határt. E tekintetben a boel rendkívül összetett és különleges jellem. Idegenekkel kőkemény és elutasító, a családtagokkal viszont olyan kedves, mint holmi hatalmas játékmackó. Hasonló feladatköréből adódóan roppant önálló, képes egyedül eldönteni, hogy hol és milyen mértékben alkalmazzon szankciókat a betolakodók elűzésére, akárcsak a nagytestű nyájőrző pásztorkutyák, ám ez utóbbiak sok képviselőjével ellentétben, kifejezetten jól irányítható, igen emberközpontú, gazda centrikus alkat. Ebben a tekintetben az őrző-védő fajták viselkedésére hajaz.
Mivel a boel alaphelyzetben igen bizalmatlan és elutasító az idegenekkel, ezért egészen fiatalon alapos szocializáción kell átesnie. Ennek során lehetőség szerint meg kell ismertetni minél több idegen állattal, emberrel és helyzettel. Ezáltal elkerülhető, hogy felnőttként túl hevesen reagáljon bizonyos szituációkban, melyhez – sallangoktól mentes stílusából adódóan – nem a legfinomabb eszközöket fog használni. ám megfelelő szoktatással idejében megtanul uralkodni indulatain, és nem válik kezelhetetlenné. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, a boel még ekkor sem lesz a „nagyik” kedvence. Elvárja a tiszteletet, akár rivális kutyáról, akár idegen emberről legyen is szó. őseitől oly erős védőösztönt örökölt, hogy már az is komoly fegyvertény, ha a gazdája közelében tartózkodó semleges idegen jelenlétében is közömbös marad.
Dübörgő dinamizmus
Alapmentalitása és agilis vérmérséklete miatt a boel nevelése egyszerűen elengedhetetlen feladat gazdája számára, már amennyiben az megfelelően fejlett felelősségtudattal rendelkezik. Itt nincs helye lezserségnek, vagy „… úgysem viszem ki a kertből, ha mégis, akkor majd nem engedem el a pórázról…” – felfogásnak bármilyen fajta esetében gondatlanság, ám a boerboel esetében megbocsáthatatlan felelőtlenség. A boel elképesztően fejlett, plasztikus izomzatát „nem a szél hordta össze”… Sokszor még saját gazdáit is megdöbbenti, hogy hatalmas testét milyen fantasztikus erővel és robbanékonysággal tudja használni. Jó példa annak a 70 kilós kannak az esete, aki a kutyaiskola „kincstári” mászóakadályát, mely kb. 130-150 centi magas, érintés nélkül ugrotta át. De mesélnek olyan boerboel-ről, aki miután összeakaszkodott egy leopárddal és legyőzte azt, nemes egyszerűséggel hazacipelte saját súlyával megegyező, pettyes áldozatának tetemét. Nekem legjobban az a story tetszett, mikor egy falka boel megrohamozott és le-fölugrálva, taposva, szó szerint összecsomagolt egy terepjárót, minek után a kutyák úgy érezték, hogy az indokolatlanul hajtott be területükre.
Ezt követően a birtok határára ki is került egy tábla: „Belépni csak hívásra, enélkül bejönni kocsival sem javasolt!”
Mindezekből talán belátható, hogy egyszerűen képtelen gondolat azt feltételezni, hogy bárki is képes „izomból” megtartani egy nekilendülő boel-t. Ha szóval nem sikerül gazdájának megállítani, akkor legfeljebb csak acélsodronnyal lehet…
Nevelését tehát szó szerint azonnal – új családjába való érkezésekor – el kell kezdeni. Ennél a fajtánál különösen igaz, hogy a fiatal korban elmulasztott dolgokat utólag már nem nagyon lehet pótolni. Felnőttként túl erőteljes jellem és szilajul büszke ahhoz, hogy problémamentesen idomuljon. Egy domináns, kifejlett példány – mely nála elég későn, olyan 3-4 éves korától értendő – már a gazdaváltást sem viseli.
A hozzá való viszonyulás elsődleges feltétele a szeretet és bizalom légkörének megteremtése. Ebben a közegben egészségesen kiteljesedhet csodálatos jelleme, mely legalább annyira különleges, mint külső megjelenése. Az idegenekkel szemben oroszlánként viselkedő boel családi körben kedves, bújós kismacskaként viselkedik. Bár megnyilvánulásai bizonyos szituációkban „baltával faragottak”, a gyermekekkel mindig kiemelt óvatossággal bánik. Még vadidegen lurkóknak is sokkal többet megenged a kelleténél, igaz ha kell, hatékonyan figyelmezteti őket, ha már nagyon tiszteletlenül bánnak vele, de még ekkor sem okoz soha sérülést gyermeknek.
Nevelését, tanítását és majdani kiképzését is legbiztosabban játékos eszközökkel lehet felépíteni. A durva fegyelmezést nem viseli, mert ez komoly csorbát ejt mély ragaszkodásán és hatalmas önérzetén. Ez bizalomvesztéshez, elbizonytalanodáshoz és kiszámíthatatlansághoz vezet, mely életveszélyes egy ilyen kaliberű kutya esetében.
Ha a boel valamit megcsinál, azt a gazda iránti szeretetből teszi, ezt pedig erőszakkal nem lehet kikényszeríteni belőle. Ha valamit nehezebben sajátít el, akkor azt szükségtelen erőteljesebb eszközökkel „elmagyarázni”, mert ezzel csak sértettséget váltunk ki belőle, a hibát önmagunkban kell keresni. A feladat tehát nem egyszerű és jól látszik, hogy a fajta – bár egyike a legkiválóbb testőr- és házőrző kutyáknak, képességeit inkább az életben és nem a sportpályán tudja kamatoztatni.
Adva van tehát egy szeretetéhes, kicsit önfejű, ugyanakkor önérzetes izomkolosszus, mely nem tűri a szigorú kényszert, de játékos módszerekkel kiválóan motiválható. Előfordulhatnak azonban helyzetek, mikor a fültővakargatás, vagy a sípoló guminyuszi lengetése kevés ahhoz, hogy a boel-t „lebeszéljük” valamiről, különösen valami negatív konzekvenciákat magában hordozó dologról. Jogos kérdés, hogy hogyan lehet mindezt megakadályozni. önérzet ide, vagy oda, mint minden „bővérű” kutya esetében, a boerboel üzenőfüzetében is elfér egy-két osztályfőnöki intő… Határozottságra igenis szüksége van, de csak megfelelő időben, megfelelő mértékkel és igazságosan alkalmazva. Mindez pedig sosem nélkülözheti a következetességet, mely minden hatékony kutyanevelési módszer alappillére. A következetesség mindenben biztonságot ad a kutyának, hiszen ezáltal gyorsan megtanulja, hogy milyen viselkedésre milyen reakciót várhat el. Az így felépített szabályrendszer mind a gazda, mind a kutya számára megbízható keretet teremtenek a mindennapi élethez.
Mozgékony molosszus
Korábban láthattuk, hogy a boerboel nem mindennapi fizikumával döbbenetes dolgokra képes. Ezek közé tartozik, hogy a maga 60-80 kilójával – persze megfelelő felkészítés után – 15-20 kilométert gond nélkül leüget. Hasonló méretekkel rendelkező fajták némelyike nem ritkán legfeljebb csak a kert végéig tud poroszkálni, de utána is minimum 20 perc regenerálódásra van szüksége…
Fentiek tükrében nem csoda, hogy a boel igen komoly területigénnyel rendelkezik, melyhez nem elég egy „szimpla” kert, és napi néhány „pisiltetés a sarkon”… Valóban hatalmas területre (nagybirtok, vagy tanya) van szüksége, amit szabadon, önállóan bemozoghat és őrizhet. Számára ez a legmegfelelőbb, legautentikusabb környezet, mind fizikai, mind pszichikai szempontból. Ilyen körülmények között a boel nyugodt, kiegyensúlyozott és természetesen nem pörög állandóan, mint béka a turmixban, figyelme persze ekkor sem lankad.
Már ez az egy feltétel is jól mutatja, hogy a boerboel nem akárkinek ajánlható fajta. Persze pusztán a megfelelő körülmények megléte nem jelenti automatikusan azt, hogy a leendő gazda alkalmas egy boel tartására. Elsősorban tapasztalt, nagytestű, nagy kaliberű kutyák tartásában, nevelésében járatos embert kíván, aki maximálisan tisztában van a boerboel képességeivel, igényeit ki tudja elégíteni, illetve adottságait felelősségteljesen kézben is tudja tartani.
„Sárból nem lehet várat építeni”, mely a boerboel fizikumára is igaz. A rá oly jellemző kemény, sűrű izomkötegektől duzzadó testének felépítéséhez nemcsak rendszeres testmozgásra, hanem kiemelkedő minőségű táplálásra van szükség. Ehhez bizony mélyen a pénztárcába kell nyúlni, mivel nemcsak ereje és testmérete közel kétszerese a legtöbb munkakutyáénak, étvágya is – főként növendék korában – ennek megfelelő mértékű. Ez lehet, hogy elsőre ijesztően hangzik, de cserébe a boel-el nem kell havonta állatorvoshoz járni, mivel értelemszerűen roppant egészséges fajta, a csípőízületi diszplázia pedig majdhogynem ismeretlen fogalom a fajtában, emellett nagytestű létére fantasztikusan hosszú életű, nem ritka köztük a 13-15 éves egyed.
A boerboel azon kevés fajta közé tartozik, melyek mai napig őrzik őseik azon kimagasló képességeit, melyek a küzdelmekkel teli, kemény munkájuk során az életben maradáshoz szükségeltettek egykoron. Csak az válassza magának társául, aki tiszteli ezt az örökséget, és soha nem próbál meg visszaélni vele.
Forrás: kutyafajta-kalauz; Képek: Google
