Ötven éve gyilkolták meg Las Vegasban a profi nehézsúlyú ökölvívás amerikai világbajnokát, Sonny Listont – képek, videók

Muhammad Ali? Mike Tyson? Vlagyimir Klicsko?

Mint minden sportban, a profi ökölvívásban is lehetetlen megnevezni minden idők legjobbját. Sőt, itt talán még nehezebb, hiszen a legnagyobbak közé soroltak magukról is kijelentik, hogy náluk jobb soha nem élt. Nem lehet rendet tenni ebben a magabiztossági versenyben közöttük. Még azt sem lehet kijelenteni, hogy ki volt közöttük a legnagyképűbb, mert ebben is mindenki rálicitált elődjére.

A következőkben egy olyan emberről lesz szó, aki az említettek előtt élt és bokszolt. A pályafutásának idejét és legnagyobb csatáit ismerjük, ám ezen túl sok bizonytalanság, szóbeszéd és mítosz kíséri személyét.

Sonny Liston néven ismeri a világ, de az igazi nevét is csak kevesen tudják. És bármilyen meglepő, pontosan a születésének és a halálának az idejét sem.

Ami biztosnak tűnik, hogy valahol Arkansas államban született, Memphistől nyugatra, Little Rocktól keletre egy gyapotültetvényen 1930 körül. Plusz-mínusz 3-4 év. Jellemző a fickóra, hogy a hivatalosnak tűnő életrajzában is leginkább az első letartóztatásakor felvett jegyzőkönyv alapján próbálták meg behatárolni a korát. Később, amikor már sztár volt és szóba került a kora, rosszabb hangulatában ott hagyta a kérdezőt (szerencsére nem ütötte le), jobb pillanataiban azt mondta, hogy egy rokona egy fába véste a nevét és a születési idejét. Ám azt a fát azóta kivágták. 

A családi hátteréről a leghitelesebbnek tűnő adatot a világhírű Dire Straits együttes szolgáltatja, amikor Mark Knopfler azt énekli, hogy édesanyja kilencedik gyereke. De nem kizárt, hogy csak így jött ki a rím a dalban. Édesapjának, Tobe Listonnak és harminc évvel fiatalabb feleségének állítólag 12 közös gyereke volt, a férfinek előző kapcsolataiból még legalább 13, így amikor a zenészek próbálták elhelyezni Liston apuka kb. 25 gyereke között a Charles néven hívottat, valószínűleg éltek a művészi szabadság kínálta lehetőséggel.

Sonny Liston jól érezte magát a börtönben, mert életében először napi háromszor tudott enni. Szerencséjére az intézetben volt egy sportrajongó tiszteletes, Alois Stevens, aki javasolta a fiatalembernek, hogy próbálja ki az ökölvívást, ugyanis úgy vélte, hogy kiváló adottságokkal rendelkezik hozzá. Kipróbálta. Az alapokat egy cellatársa mutatta meg neki, ezt a tudást csiszolgatta a tornateremben. A tiszteletes még egy meccset is szervezett neki egy Thurman Wilson nevű profi ökölvívóval. Sonny igen jó teljesítményt nyújthatott, ugyanis Wilson a harmadik menetre már nem volt hajlandó visszamenni a ringbe, félt, hogy az ismeretlen fiatalember agyonüti őt. Mentora közbenjárására a teljes büntetésének lejárta előtt feltételesen szabadlábra helyezték.

Fél évvel szabadulása után, 1953. március 6-án egy chicagói versenyen legyőzte a Helsinkiben olimpiai bajnoki címet szerző Ed Sanderst. Június 23-án egy Egyesült Államok–Nyugat-Európa csapatbajnoki mérkőzésen a második menetben kiütötte az Eb-bronzérmes német Hermann Schreibauert. Elindult a karrierje.

Egy évvel a szabadulása után támogatók álltak mellé, hogy elindulhasson a profik útján. Előéletét ismerve persze nem az egyetemek professzorai versengtek a kegyeiért. 1953 szeptemberében tette az X-et egy olyan szerződés aljára, amelynek másik aláírója a ringen kívül is számított rá. Pénzbehajtóként. Ettől fogva Sonny élete két fronton zajlott. És a „frontot” szó szerint kell érteni. A ringben legyőzhetetlen volt, két mérkőzés között pedig (humorosan szólva: a „szerződésének” megfelelően) köztörvényes bűncselekményeket követett el. Ez utóbbiak listáját néha önszorgalomból kibővítette, hatóság elleni erőszakkal, lőfegyverrel visszaéléssel, meg mindennel, amiért börtön járt. Úgyhogy időnként rács mögé került, aztán kijött és a sport keretei között pofozott szét mindenkit a ringben, majd megint lebukott valami törvénytelen cselekedettel.

Egy idő után forróvá vált neki a talaj St. Louisban, és Philadelphiába költözött.

Kétségkívül (finoman szólva) zavaros volt akkoriban az amerikai profi ökölvívás világa, de Liston annak messze az alját képviselte. Még az akkor egyre jobban életre kelő afroamerikai polgárjogi szervezetek sem vállalták őt, és igyekezték óvni szellemiségétől védenceiket. A szellemi képességeivel sem jutott az öklével elért magasságokba. Peter Wilson újságíró The Daily Mirrorban így jellemezte őt: Néha olyan sokáig tart, amíg válaszol egy kérdésre, és annyira küszködve találja meg a használni kívánt szavakat, hogy az egy idegen nyelven folytatott távolsági telefonbeszélgetésre emlékeztet.” 

Sokat elárul róla egy jegyzőkönyvben rögzített beszélgetés is, mely egy per során hangzott el közte és az őt faggató szenátor között:

„Alá tudja írni a nevét?”
„Igen, uram!”
„Le tudja írni a lakcímét?”
„Nem, uram! De azt le tudom írni, hogy 5785.”
„Azt, hogy Chestnut Drive, azt nem?”
„Nem, uram!”
„Tegyük fel, hogy a részesedése egy mérkőzés bevételéből 25 ezer dollár, és átadnak önnek egy erre az összegre kiállított csekket. Meg tudja mondani, hogy 25 ezer dollárról szóló csekket kapott?
„Hát, nem nagyon.”

Ezekért a hiányosságaiért nyilván nem csak ő volt a felelős. Ám azért sem sokat tett, hogy megkedveltesse magát. Pedig az ökölvívó tudása miatt abszolút példaképe lehetett volna a hátrányos helyzetű, szegény sorban felnövő fiataloknak, de a ringen kívüli dolgaival mindent elrontott. Sportszakmailag az egész amerikai sporttársadalom szerette volna, ha megmérkőzik a világbajnoki övért a címet védő Floyd Pattersonnal. Patterson szintén afroamerikai volt, de igazi jó fiú. A profi ökölvívás, a keresztény erkölcsök, a polgári jogok küzdelmének, a faji integráció elősegítésének nagy bajnoka. Igazi példakép. Vele akarták összeereszteni a gonosz, barbár, börtönviselt, műveletlen Listont. Akire még a faji megkülönböztetés elleni harcban sem lehetett számítani. Ám sokan féltek ettől az összecsapástól, a regnáló amerikai elnök, John F. Kennedy személyesen kérte Pattersont, hogy ne lépjen ringbe Liston ellen. Mégis elkerülhetetlen volt a csata kettejük között.

1962. szeptember 25-én, Chicagóban mérkőzött meg a világbajnoki címért az Egyesült Államok két legjobb nehézsúlyú öklözője. Az amerikaiaknak annyira tetsző „jófiú-rosszfiú” körítéssel, óriási médiafelhajtás közepette. Már a ringbe lépés előtt elkezdődött az ütközet minden téren. A nagy mérkőzés napján a két versenyző szorítósegédjei szinte összeverekedtek a kesztyűk miatt. A Listont képviselő Jack Nilon éppen üvöltve közölte, hogy a megállapodás szerinti sporteszköz nehezebb a kelleténél és ez csökkenti védence esélyeit, amikor belépett Sonny: „Mi a nyavalya folyik itt? – kérdezte.  Ugyan már, ez aztán nem gond. Olyat bemosok neki, hogy ez a pár gramm többlet csak arra lesz jó, annyival is nagyobbat kapjon.”

Liston az első percben egy jobb felütéssel úgy eltalálta Patterson arcát, hogy a lassított felvételen szinte riasztó látni, ahogy az deformálódott. Ezzel meg is teremtette a hangulatát a találkozónak. A címvédő a kötelekhez tántorgott, majd ott egy olyan balhorog találta el az állát, amitől eldőlt, mint egy liszteszsák.

Ahogy elesett, abból azonnal láttam, hogy ezt a meccset ő már nem fogja folytatni” – mondta Liston később egy interjúban

Kettő perc hat másodpercig tartott a várva várt ütközet.

Liston abban reménykedett, hogy fényes fogadtatásban részesítik őt Philadelphiában, és teljesen megdöbbent, amikor a repülőből kiszállva senki nem várta. A terminálban lézengett egy-két újságíró, aki feltett neki néhány kötelező kérdést, majd csendben távozott. Egy világ omlott benne össze, mert ő hatalmas ünneplést várt. Úgy tűnt, megdolgozott a népszerűtlenségért. Egy helyi újság például azt írta, hogy a jó és a gonosz küzdelméből az utóbbi került ki győztesen.

Arthur Dailey, a New York Times sportrovatának vezetője a következőket vetette papírra: A közönség ösztönösen irtózik tőle. Pedig az átlagos bokszrajongó még csak nem is ismeri őt. Listont igazán ismerni kell ahhoz, hogy az ember kellően iszonyodjon tőle. Pökhendi, mogorva, sunyi, otromba és ijesztő. Az a fajta, akivel senki sem szeretne találkozni egy sötét mellékutcában.” 

Ha ezektől a véleményektől nem is zuhant össze az újdonsült világbajnok, de egy picit elkeseredett: Nem azt vártam, hogy az elnök a Fehér Házba invitál, Jackie mellé ültet, és birkózhatok azokkal az aranyos Kennedy srácokkal. De arra végképp nem számítottam, hogy rosszabbul bánnak velem, mint egy csatornapatkánnyal” – mondta. Majd egy másik beszélgetés során életében talán először valami pozitívat is megemlített: „Ha a közönség fátylat borítana a múltamra, méltó lennék a bajnok névre. Ha elfogadnak engem, bizonyítani fogok.”

A szerződés szerint Patterson megkapta a visszavágás lehetőségét. 1963 júliusában, Las Vegasban ismét ringbe szálltak, de csak négy másodperccel tartott tovább a meccs, mint az első. Az eredmény viszont ugyanaz lett: Liston megint kiütötte a „jó fiút”. Ekkor már kétség nem férhetett hozzá, hogy ő a kor legjobb nehézsúlyú öklözője.

Két videó egymás után:

1. Sonny Liston – Floyd Patterson

2. Cassius Clay (Muhammad Ali) vs. Sonny Liston (Full Fight, 25th February 1964)

Ki tudja meddig tartott volna az uralkodása, ha nem jelenik meg a színen egy tőle sokkal fiatalabb fiú. 1964-ben ellene kellett megvédenie a címét. 46 megkérdezett szakíróból 43 azt jövendölte, hogy kiütéssel győz a címvédő Liston. Ám az 1960-as olimpián még amatőrként bajnoki címet nyerő Cassius Clay nem így gondolkozott. Bár jóval a pályafutása befejezése után azt mondta, hogy amikor Miamiban belépett arra a találkozóra a ringbe, életében először és utoljára félelmet érzett. Pedig az előző napokban egyáltalán nem ezt sugallta a viselkedése. Még a profi bokszban is ritkán tapasztalható lelki terror alá vonta Listont. Persze nagy kérdés, hogy a nem túl cizellált lelkivilágú címvédőt ez mennyire viselte meg. Az viszont tény, hogy a Miamiban rendezett mérkőzés első négy menetében jobban teljesített Clay. Ekkor állítólag olyan súlyos sportszerűtlenségre ragadtatta magát Liston, amely ritkaság. A szünetben olyan szerrel kenette be a kesztyűjét, mely ellenfele szeméhez érve súlyos látászavart okozott. Az ötödik menetben így szinte vakon kóválygott a kihívó, és csak csapata szigorú utasítása miatt volt hajlandó folytatni a küzdelmet. Aztán a hatodik menetben kitisztult a látása, és annyira fölénybe került, hogy Liston nem jött ki a hetedikre, és (példátlan módon) a ring sarkában adta fel a küzdelmet. Ezzel ért véget 1964. február 25-én Sonny Liston pályafutásának csillogó része. És kezdődött az övénél talán még fajsúlyosabb egyéniség karrierje, aki a nagy győzelem után a nevét is megváltoztatta. Muhammad Alira.

A trónfosztott királyt megillette a visszavágás joga. Erre 1965. május 25-én egy Lewistone nevű kisvárosban került sor, mindössze háromezer ember jelenlétében. Ugyanis nemcsak Liston nem volt szimpatikus az embereknek, hanem (akkor még) a nagyszájú Ali sem. És a visszavágó egyikük népszerűségi indexét sem növelte. Ugyanis a mai napig nem derült ki (és már nem is fog), hogy mennyire volt becsületes az a küzdelem. Ami biztos: egy percig tartott. És sokan nem látták azt az Ali-ütést, ami után nem tudott felkelni Liston.

Vagyis úgy gondolták, hogy a kihívó egyszerűen küzdelem nélkül adta fel azt a csatát. Az összeesküvés-elméletek kedvelői emlegettek fogadási csalást, maffia megfélemlítést, bírói hibát meg mindent. Az tény, hogy a mérkőzésvezető nem számolta ki Listont, mert Ali mint egy eszelős ugrált a földön fekvő ellenfél körül és üvöltözött neki. „Kelj fel te rohadék!” – ezt kiabálta Ali. Az is tény, hogy Liston majd fél percet feküdt a padlón. És az is biztos, hogy Liston körül akkoriban is nyüzsögtek az alvilági alakok, akik óriási pénzekért fogadtak egy-egy profi ökölvívó mérkőzésre.

Továbbá az is biztos, hogy Liston hátralévő életében is rengeteg a homályos, megmagyarázhatatlan történet. Lépett ő még ringbe (bár az Alitól elszenvedett második vereség után már közel lehetett a 40-hez), de többnyire rossz kondícióban küszködve kikapott. Las Vegasban telepedett le (hol máshol?), szerencsejátékokkal múlatta az idejét, és persze továbbra is ténykedett az emberek megfélemlítésére szakosodott behajtóként. Egészen 1970 végéig. Vagy 1971 elejéig. Ugyanis a születéséhez hasonlóan a halálának ideje sem egyértelmű. Igaz az utóbbinál csak pár napos tévedés lehet, nem pár éves.

1970 karácsonya előtt felesége elutazott az ünnepekre a szüleihez, Sonny pedig Vegasban maradt. Mikor a hölgy visszatért, 1971 első napjaiban holtan találta az exvilágbajnokot. Az biztos, hogy gyilkosság áldozata lett, ám annak módjáról számtalan legenda kering. Valószínűleg vénásan kapott nagy adag kábítószert, ám ha előtte nem ütötték le, vagy nem kábították el (erre utaló jeleket nem hoztak nyilvánosságra), akkor azt nehéz elképzelni, hogyan juttatták a szervezetébe. Ugyanis az egyértelmű, hogy egy ilyen fizikummal rendelkező ember alkarjába nem olyan egyszerű 20-30 másodpercig egy tűvel bármit beadni, mint egy 90 éves nyugdíjas néninek. A rendőrség mégis valami ilyesmit próbált beadni a közvéleménynek.

Ami tény, 50 évvel ezelőtt halt meg az ökölvívás egyik legnagyobb és legvitatottabb egyénisége. Las Vegasban temették el, a 30×30 centis síremlékére ezt írták: Charles „Sonny” Liston, 1932-1970. Egy férfi.

origo

Hirmagazin.eu