„A szovjet hidroelektronika büszkesége” – így hívták a világviszonylatban is hatalmasnak számító Szajano-susenszkojei vízerőművet. Míg egy napon el nem szabadult a pokol: az egyik aggregátor meghibásodása miatt a berendezés 920 tonnás teteje lerepült és elementáris erővel zúdult be a víz a gépterembe, ahol 116 ember tartózkodott.
2009 augusztus 18-a reggelén minden készen állt az iszonyú katasztrófára, aminek a körülményei a mai napig tisztázatlanok. Néhány pontos tény azonban van, amelyekből kiindulhatunk. Az egyik, hogy a Jenyiszej folyón épített gigantikus erőmű 10 aggregátora már betöltötte 29. életévét plusz tíz hónapot, ami azért figyelemreméltó, mert a gyártó 30 évre garantálta biztonságos működésüket.
A másik, hogy az erőmű gyakorlatilag 1979-es üzembe helyezése óta küzdött bizonyos műszaki gondokkal, amelyeket a baleset időpontjáig nem sikerült megoldani. Ezeket a problémákat rendre a 2-es számú turbina okozta, ami időről-időre rendkívüli vibrációt produkált, amelyen az erőmű kezelői a teljesítmény állítgatásával próbáltak úrrá lenni – sikertelenül.
A rendkívüli, erős vibráció gyakorlatilag az erőmű mindennapi életének részévé vált. 2000-ben számos repedést találtak a 2-es turbina járókerekén, amelyeket akkor ki is javítottak. Az erőltetett tempó, a maximális kihasználtság nem tett jót a berendezéseknek: az utólagos vizsgálat szerint a baleset idejében a turbina fedelét rögzítő 80 tőcsavarból 41-en találtak fáradásos repedéseket, 8 pedig teljesen elhasznált volt már.
A baleset reggelén a gépteremben tartózkodó munkások nem hittek a szemüknek. „Odafönt álltam, amikor valami hangos zajt hallottam, és láttam, hogy a turbina hullámlemez borítása felemelkedik a magasba. Megláttam alóla felbukkanni a forgórészt. Forgott, és vagy 3 méter magasra emelkedett fel.
Nem hittem a szememnek. Fémdarabok repkedtek mindenfelé, próbáltunk kitérni előlük. A hullámlemez borítás akkor már a plafonnál volt, és be is törte. Elkezdtem fejben számolni: a másodpercenként 380 köbméter víz zúdul be. Elkezdtem rohanni a 10-es turbina felé. Azt gondoltam, nem fog sikerülni, lenéztem, és láttam, hogy a víz jön, minden összetört, az emberek próbálnak úszni…
Tudtam, hogy valakinek rögtön le kell zárnia a zsilipeket, hogy megállítsuk a vizet. Manuálisan, mert áram akkor már nem volt, és a biztonsági berendezések is kikapcsoltak.” – emlékezett vissza Oleg Mjakisev, akinek végül sikerült is lezárnia a hidraulikával a zsilipeket 25 perc alatt.
Az emberek eközben menekültek, ahogy tudtak. Valentyina Gulina egy munkatársával együtt székkel törte ki az ablakot, majd amikor a víz kisodorta, az épület falán futó vastag csőben kapaszkodott meg, mivel nem tudott úszni.
Eddig nem gondolta, hogy a vízműnél dolgozva még bánni fogja ezt… Alekszej Gogol egy a plafon közelében futó gerendában kapaszkodott meg az áradatban. A vízszint emelkedése akkor állt meg, amikor Gogolnak már csak 10 centiméternyi helye maradt lélegezni.
Innen szedték le órákkal később a katasztrófaelhárítók a sokkos állapotba került férfit. Volt, aki még elrohant a parkolóba a kocsijáért, ahol egy áldozatkész biztonsági őr feszítette fel a sorompót a menekülőknek. Két perccel később már maguktól is mentek az autók, a víz hátán.
A tragédia napján leginkább az érdekelt mindenkit, hogy lehetnek-e még élő emberek az épület elárasztott helyiségeiben. Az erőmű korábbi vezetője, Alekszandr Tolosinov a következőt nyilatkozta: „Ha valaki véletlenül egy légbuborékba került, akkor még életben lehet, de a 4 fokos vízben gyakorlatilag nincs már esélye az életben maradásnak.” A buborék alatt a szakértő olyan területre gondolt, amit valamilyen ok miatt nem sikerült elárasztania a víznek.
Másnap három újságíró erre az állításra alapozva követelte, hogy a vezetők a Jenyiszej felduzzasztott vizét tereljék tovább egy közelben levő kisebb vízerőmű felé, hogy leapadjon annyira a vízszint, hogy kutatni lehessen a túlélők után. Az újságírók szerint ugyanis többen hallottak a gépteremből kopogó hangokat, a termet elborító sötétbarna folyadékban viszont lehetetlen bárkit vagy bármit megtalálni.
Mihail Afanaszjev és két társa az interneten terjesztették kiáltványukat, de csak annyi eredménye lett, hogy rágalmazás miatt feljelentették őket, Afanaszjevet pedig ősszel meg is verték az otthona közelében, amit ő tényfeltáró cikkeivel hozott összefüggésbe. Végül 75 ember holttestét találták meg a helyreállító munkálatok során. Ők vagy a gépteremben, vagy még lejjebb lévő helyiségekben tartózkodtak a baleset időpontjában. Többségük nem az erőmű dolgozója, hanem külsős karbantartó munkás volt.
A tragédia nagy médiafigyelmet kapott, hiszen Oroszország legnagyobb vízerőművéről van szó, ami Szibéria áramellátásában fontos szerepet játszik, és a világ legnagyobb alumíniumtermelő cégének szolgáltat áramot. Vlagyimir Putyin is meglátogatta a helyszínt, ahol kitüntetett több munkást a katasztrófaelhárításban való részvétel miatt. Rögtön parlamenti bizottságot hoztak létre az ügy felderítésére, de a hidroelektronikai szakemberek a mai napig nem jutottak egységes véleményre.
Végül 7 embert tettek felelőssé a tragédiáért, köztük az erőmű igazgatóját és helyettesét, vezető mérnököket és a berendezések állapotának monitorozásáért felelős dolgozókat. Az erőmű generálkivitelezését végző Lengidroprojekt intézet igazgatója azonban egy évvel később egy szakmai konferencián kijelentette, hogy a baleset különleges sajátossága abban áll, hogy az erőmű egyetlen dolgozója sem követett el mulasztást vagy szabálytalanságot, mert a katasztrófát valójában az 1981 és 1983 közötti időszak szabálytalanságai okozták. 2009 őszén felkerült egy jelentés a balesetről az ipari biztonságért felelős kormányzati szerv (Rosztehnadzor) weboldalára, de hamar el is tűnt onnan.
Ha tetszett a cikkünk, osztd meg! Hirmagazin.eu
Forrás: iparikatasztrofak
