Mező Gábor újságíróval beszélgettünk, aki a rendszerváltás és a „hálózat” kutatója.
Több könyvet és filmet is készített a nyolcvanas-kilencvenes évek titkosszolgálati bomlasztásáról, a moszkovita erővonal beépüléséről-átalakulásáról és továbbéléséről a demokrácia mindennapjaiban.
A szakértőt a rendszerváltás hőseiről és árulásairól kérdeztük.
– A Kádár-rendszer monoton abszurditásának egyik leghangsúlyosabb filmes megfogalmazása az „Itt a szabadság” c. filmben látható (első nagy pofonként, rögtön az első jelenetben), amikor a szobafestő-mázoló technikum bikaborjai a „képzeletbeli mennyezetet” a Szabadságszobor fáklyáját idéző pemzlikkel csutakolják hófehérre. Hogyan érhető tetten a kutatási területén a „láthatatlan mennyezet”?
– Zseniális az a film, korábban egy barátom ajánlotta, mert előtte nem is ismertem. Ami önmagában szégyen, valamiért teljesen elfelejtették. Tipikusan olyan jelenet, ahogyan az egész film, amit csak mi érthetünk. Mi, kelet-európaiak. Látszólag abszurd, szürreális, de a történelmünk is annak tűnik testközelből. Mert hol máshol lettek nyilasokból ÁVH-sok, ÁVH-sokból kultúrpápák, mint amilyen a magvetős Kardos vagy Komlós volt? Vagy bigott kommunistákból, lelkes pufajkásokból drótvágó demokraták, mint amilyen Horn Gyula volt? Csak itt. Néha az egész rendszerváltás egy furcsa komédiának vagy színjátéknak tűnik. Mert voltak valódi rendszerváltók, de a háttérben már előre le volt rendezve minden. A hatalomátmentés a kulcsfontosságú területeken. Kultúra, jog, pénzügy, külkereskedelem, diplomácia, média. Soroljam?
– Krassó György a rendszerváltás mártírjának tekinthetjük. Kik voltak még a „szent őrültek”?
– Számomra Krassó köre a meghatározó, ő nagyon világosan látott mindent, kicsit bolondos volt, meg hatalmas hedonista, de erkölcsileg, antikommunizmusában nagyon is rendben volt. Neki esélye sem volt arra, hogy bekerüljön a parlamentbe, de mit csinált volna ott? Eszembe jut Hobo egyik száma, amit a halott zenészlegendákról írt. „Hogy nézne ki Jimi Hendrix 70 évesen, És mit csinálna ezek között”. Krassó mit csinálna most a parlamentben? Mit szólna az elmúlt harminc évhez? Főleg az első húszhoz. Vagy mit szólna Csengey Dénes? Talán jobb, hogy nem látták az egészet.
A Magyar Október Párt megemlékezést rendez Krassó György vezetésével a Corvin mozi előtt, 1989. október 22-én Budapesten (Fotó: MTI/Demecs Zsolt)
– Az „Itt a szabadság” zsugorított lelkű kisemberei úgy gördülnek a szakadt Moszkviccsal a határátkelő felé, mintha egy busznyi gyerek menne osztálykirándulásra Disneylandbe. Ez az infantilizmus, naivitás nagyon elszomorító és tragikus.
– Nem akarom lenézni őket, mert lehet, hogy én is ott robogtam volna akkor Bécs felé. Bár már fiatalon sem vonzott a fogyasztói kultúra.
De tényleg azt hittük, hogy itt a szabadság, azt hazudták, hogy hamar utolérjük Ausztriát, ami azért is jól jött, mert utána rá lehetett nyomni az MDF-kormányra: hát, hol van Ausztria, mi?
Mintha nyugaton attól lett volna jobb, hogy ott van jó mosógép, meg tévé, videomagnó. Nem attól volt jobb, és ma sem attól jobb, ha bepakolunk mindent a szobánkba, meg nyomogatjuk a telefont.
Könnyű amúgy nekik, megúszták az ötven évig tartó kommunizmust, majd azt követő időszakot. Ezért tartom undorítónak, ahogyan a nyugati politikusok összejátszottak a mi posztkommunistáinkkal, hogy leültek Hornnal és a többiekkel tárgyalni. Az lenne az igazságos, ha visszamennénk az időben, és nyomnánk nekik egy kis Rákosi-diktatúrát, meg a Kádár-féle kommunizmust ott is. Hogy az ő országaikat is szétlopják, az ő társadalmukat is elhülyítsék.
Akkor éreznék azt a dühöt, amit egy Krassó vagy a tőle sok mindenben elég távol lévő Csurka István érzett akkor.
– Egy másik magyar klasszikusból lopott kérdés: „Miért ették meg a kommunisták a kommunistákat?”
– Az egész történelmük erről szól. Felfalni előbb a szövetségeseket, mindent bezabálni, aztán az ellenségeknek esni, majd végül egymásnak. Mindig ugyanígy, újra és újra ugyanaz a séma.
Arra jó, hogy maguk közül választhassanak mártírokat is, mint a kegyetlen belügyminisztert, Rajk Lászlót vagy később azt a Nagy Imrét, aki valóban bátran viselkedett a halál árnyékában, de előtte lesöpörte a padlásokat, meg vezényelte a svábok kitelepítését.
Vagy legújabban Göncz Árpádot, Árpi bácsit, aki a forradalmárok szerint ötvenhat szellemiségét árulta el, szerintem meg az egész rendszerváltást, amikor lefeküdt az MSZP-nek. Most metrómegálló viseli a nevét. Krassó? Akit ötvenhatban és utána is üldöztek? Krassóról egy átlagember azt sem tudja, kicsoda. Én se tudnám, ha nem foglalkoznék ezzel.
1990-ben a Munkáspárt megemlékezést tartott Kádár János halálának első évfordulóján a mező Imre úti temetőben. A képen: Kádár Jánosné (Fotó: MTI)
– Hogyan lehet definiálni a „hálózatot”? Mi volt a célja? A könyveidből-cikkeidből és a filmjeidből is úgy tűnik, mintha nem a Kádár-rendszer restaurálása és fenntartása, hanem magának a „hálózat” érdekeinek és hatalmának fenntartása.
– A „hálózatot” egy rugalmas ugyanakkor nagyon erős szövetként, pókhálóként tudnám most lefesteni, amelybe beletartoztak a nyolcvanas évek vezető politikusai, mondjuk Grósz Károlytól kezdve lefelé, a külkeresek, az impexek vezetői, az ismert újságírók, rádiósok, tévések, a különböző közgazdászok és bankárok, kezdve a Hitelbankot vezető Demján Sándorral, majd a postabankos Princz Gáborral, akik minden ilyesmit finanszíroztak, folytatva az olyan megtolt milliárdosokkal mint Várszegi Gábor, Fenyő János és társaik. De beletartoznak ebbe a színészek is, a valamikor teljesen egyeduralkodó kultúrkáderek, mint a KISZ-ből indult Farkasházy Tivadar, az egykori impexes Vágó István, a garázsmesterből lett sztárriporter Havas Henrik és a társaik. Voltak közöttük kétségtelenül tehetséges emberek, mondjuk a citromnyaló Farkasházyra még ez sem igaz, de mind egy irányba húztak.
Mosták az emberek agyát a Heti hetesben, meg a jóval nyomorultabb Sas- kabaréban, és az emberek nem vették észre, hogy ugyanazoknak tapsolnak, akiknek korábban.
Sokan ma sem tudják, hogy a zseniális Hofi legtöbb szövegét is egy volt ÁVH-s, Komlós János írta.
Havas Henrik és Forró Tamás a Nap Televízió munkatársai munka közben, 1990. szeptember 8-én, Budapesten (Fotó: MTI/Kiss G. Péter)
– A hálózat állam volt az államban?
– Mindenképp. Látni kell az időszakot, amikor az öreg Kádárt félreállítják, és jön a helyére Grósz, aki az impexek vezetőivel bejárta Amerikát és a Nyugatot.
Akkor kötötték meg az üzleteket, akkor már pontosan tudták, mi fog történni, aki nem tudta, mert öreg volt, bigott és vonalas, az vagy meghalt, mint Kádár, vagy félreállították. Mint a kőkommunista moszkovitát, Thürmer Gyulát.
Egyébként végül Grószt is. Írtam róla, hogy milyen nehezen élte meg a hálátlanságot. Segített az embereknek a vagyonszerzésben, és ő nem kapott mást, csak az illegálisan megépített horgásztelkét, amiért még elő is vették a szerencsétlent. A fiát legalább bevette magához az agrobankos Kovács Mihály.
Látni kell ebben is a rendszert: a kommunista káderek a gyerekeiket is tudatosan képezték.
Sokszor előfordult, hogy az egyik az állambiztonsághoz került, a másikból meg külkeres lett.
– „Cukor, só és minden mi jó.” Így készült a kommunista pindur-pandur Dobrev Klára is?
– Igen, Apróék is ezt tették.
Apró Antal fia az állambiztonsághoz került, a lánya, Apró Piroska meg a külkereskedelem vonalára. Összejött a nyilvánvalóan kémként dolgozó Petar Dobrevvel, és megkaptuk Dobrev Klárát. De más családok is ezt tették, tudták, hogy a külkereseké a jövő.
Nem véletlen, hogy a kis kádereket tömegesen küldték Brüsszelbe és Európába, köztük egy sereg olyat, aki a KGB-képző MGIMO-n végzett. Ezek értelmes, képzett, nyelveket beszélő, és leginkább elvhű, zsarolható emberek. Adjuk meg nekik, ki volt ez találva. Nem véletlen, hogy ma is olyan jól fekszenek az Unióban és Amerikában.
– Hogyan építették fel az ellentéteket az ellenzéken belül? Milyen összeesküvés-elméletek léteznek és mi a valóság?
– Azt hiszem, Hankiss Ágnes írt először arról az „ÉK” fedőnevű állambiztonsági kombinációról, akciótervről, amely az akkori „ellenséges ellenzék” megosztásáról szólt. Mi filmet csináltunk belőle, ez volt a Szétszakadt Magyarország.
Az ellentét adott volt: ez az urbánus, népi háború, ami már száz éve megy, és azóta is megmérgezi az országot, bár talán ma már kisebb mértékben. Az állambiztonságnak erre ráerősített.
Ügynökei, emberei, tisztjei segítségével fokozta az ellentéteket, a zsidó származású politikusok között azt terjesztették, hogy X antiszemita, X-nek meg azt mondták, hogy „ezek a zsidók”, hogy lenézik őt. Még az is lehet, hogy volt alapja az esetükben, már csak gerjeszteni kellett. Ezzel párhuzamosan a pártokba beférkőzött emberek – elképesztő számokról van szó, pedig messze nem ismerünk minden dossziét –, a pártokat is bomlasztották. A radikális, valódi rendszerváltást akaró politikusokat kiszorították, lejáratták, izolálták. Mit mondjak, jól sikerült.
Persze nem volt nehéz, a sajtó nagyjából kilencven százalékban az MSZP-hez és az SZDSZ-hez húzott, nem beszélve arról, hányan voltak beszervezve a főszerkesztők, megmondóemberek közül.
Csengey Dénes, a Magyar Demokrata Fórum vezetőségi tagja beszél a Szabadság téren, az alternatív szervezetek Magyar Televízió előtt tartott demonstrációján, melynek résztvevői jelképesen elfoglalták a tv épületét, 1989. március 15-én, Budapesten (Fotó: MTI/Krista Gábor)
– Mit jelent a „békés átmenet” terminus? Érezni benne valamiféle „hálózati cinizmust”.
– A „békés átmenet” volt a nagy szlogenje a rendszerváltásnak.
Maga a békés átmenet egy óriási átverés: azt feltételezi, hogy aki nem ezt akarja, az békétlen, az harcot, vért akar. Pedig nem. Valódi elszámoltatást, átvilágítást, szabályozott privatizációt, valódi kárpótlást – az igazi rendszerváltók ezt akarták.
– Tehát, precízen kereteztek és finomhangolták a nyilvánosságot úgy, hogy a rendszerváltás nem történhetett volna másként. Ez eleve így rendeltetett el.
– Igen. Azok az újságírók és főszerkesztők sulykolták, akikről pontosan tudni lehet, hogy az állambiztonságnak dolgoztak. Az állambiztonsági eligazításokban ez így szerepel: „Tegyük világossá a hálózati kontingens számára, hogyha valaha, akkor most teljes érdekazonosság fűz össze bennünket. Most tehetjük a legtöbbet, hogy a demokratikus átmenet békés körülmények között, az MSZMP vezetésével valósuljon meg. Ha nem így lesz, akkor kell félni attól, hogy a titkok kikerülnek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy csónakban evezünk.” Az utolsó mondat cinizmusa jól jellemzi az egész hálózati működést.
– 2020-ban hol tartunk, 10 évvel a valódi rendszerváltás után?
– Van, aminek örülhetünk. Ilyen, hogy apró csatákat már lehet nyerni. Hogy az évfolyamtársát az állambiztonságnál feljelentő Szabó István nem vette át az életműdíjat. Hogy ma már nem menő Trianonnal poénkodni, hogy egyáltalán ez a téma már nem a szélsőjobboldalé, hanem a miénk, lehet róla higgadtan, józanul beszélni. A kilencvenes években még lefasisztáztak mindenkit, aki erről beszélt. Vagy vegyük a médiát. Ma írhatom a sorozatomat úgy, hogy nem ért még antiszemita vád. Ez hatalmas dolog, mert nagyon sok zsidó származású magyarról írok – akiknek szinte semmi köze nem volt a zsidósághoz. Kultúrális és vallási értelemben is hitehagyók és hagyományellenesek voltak. Régebben sokat kritizáltam az Antall-kormányt, a kilencvenes évek konzervatív világát, de be kell látni, hogy elképesztő ellenszélben dolgoztak. Minden területen.
Most valamennyire kiegyenlítődött a mezőny, még akkor is, ha a címkék már megint adottak. Mi vagyunk a propagandisták, ők a függetlenek. Az örök függetlenek.
Antall József miniszterelnök az Országgyűlés ülésén, 1992. szeptember 16-án, Budapesten (Fotó: MTI/Czech Attila)
– A korábbi moszkovita vonal, a rendszer erős emberei, hogyan lehetnek most a „demokratikus-civil hálózat” hangadói?
– Nyilván sokan gazdát, gazdatestet cseréltek. A Szovjetunió kiszenvedett, a sok az MGIMO-n, vagy más kiemelt egyetemen végzett káder – külkeresek, újságírók, diplomaták, stb. – pedig váltott, az ENSZ, az Unió, Nyugat felé mentek. Más kérdés, hogy hogyan bízhatnak meg bennünk, hiszen potenciális hírszerzők és kémek, egykor szinte biztosan az állambiztonságnak, talán még a KGB-nek is dolgoztak. Ugyanakkor
a cél ugyanaz maradt: lejáratni a nemzeti, jobboldali kormányokat, az erős, viszonylag független országokat, bárkit, aki nem az elképzelt, egyedül üdvözítő úton halad.
Ma is túl sok ilyen emberrel van tele a média, hiteltelen újságírókkal és riporterekkel, akik a rendszerváltás előtt is azt szajkózták, amit elvártak tőlük, és most is.
– Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédével milyen „dealt” hágott át Orbán Vikor?
– Nézegettem az akkori cikkeket, megnyilvánulásokat, és iszonyatos dühöt, sértettséget éreztem.
A fiatal Orbán felrúgta a békés átmenet, a kegyeletteljes megemlékezés „deal”-jét, megegyezését, amikor a szovjet csapatok azonnali kivonulását követelte. Erről ugyanis nem volt szó.
Nem azért egyezkedett a CIA-s Mark Palmer, az akkori amerikai nagykövet, az SZDSZ, a Történelmi Igazságtételi Bizottság, meg a többiek, nem azért szerveztek meg mindent előre.
Kész forgatókönyv volt arra, hogy Vásárhelyi Miklós az ötvenhatosok nevében megbocsát a Pártnak, és gyakorlatilag a mártírok közé sorolták a kommunista Mező Imrét is. Értik, ugye? Összemosták kommunista névrokonomat ötvenhat hőseivel.
Orbán Viktor a Budai Parkszínpadon, a Fidesz pártkongresszusán, 1990. június 1-én, Budapesten (Fotó: MTI/Földi Imre)
Minden ki volt találva, a fő szócső Népszabadság június 8-án lehozta Mező Imre özvegyének és Vásárhelyinek a közös levelét, amelyben megbékélésre szólítottak fel. Egyáltalán mit keresett ott Vásárhelyi? Az az ember, aki féregnek nevezte Mindszenty bíborost, és aki a helyszíni riportot közölt a pócspetris provokációról. Utóbbiról ma már tudjuk, hogy az ÁVH szervezte, hogyan került oda a Szabad Nép akkori propagandistája, nyilván nem volt köze az államvédelemhez, ugye? És éppen ő képviselte az ötvenhatosokat, egy ilyen múltú ember? Naná, hogy ő írta a közös nyílt levelet a vonalas kommunista Mező Imre özvegyével, ki más?
Krassó Györgyöt és a többi radikális rendszerváltót közben kiszorították a ceremóniáról, a nemzetes Laczik Erika akkor még fiatal volt, később mondta, hogy sírni tudtak volna. Nézte, ahogyan az ügynökök, meg a sok kommunista fenn parádézik az ünnepi buszon, míg ők, Krassóval lent állnak.
Az Országgyűlés ülése. Az előtérben Orbán Viktor későbbi miniszterelnök.
– Orbán Viktor tehát nyilvánosan alázta meg a kommunistákat és a „hálózatot”?
– Fantasztikus volt, hogy megtette, hogy volt vér a pucájában rá, sokan örültek neki, és politikailag is nagy húzás volt. Rajta kívül az újratemetésen Rácz Sándor mondott még emlékezetes beszédet, ő a kevés baloldali egyike, aki élete végéig hiteles maradt. Ő mondta ki, hogy a kommunista pártnak el kell takarodnia. Mert rajtuk múlt, hogy milyen volt ennek a 43 évnek a magyar élete. Idézek tőle: „a magyar népnek csak el kellett viselnie, és ebbe roppant bele a magyar társadalom”. Többször meghallgattam már ezt a beszédrészletet, és mindig beleborzongok. Most is. Tényleg beleroppantunk. Utólag mindig elképzelem Vásárhelyi Miklós arcát, olyan fejet vághatott mint Bástya elvtárs, amikor a lócitromba harapott. „Hát nem erről volt szó, kérem!”.
Orbánt szerintem akkor gyűlölték meg először, mert valóban átverhette őket. De a kommunistákat átverni az hatalmas teljesítmény, mert ők maguk az átverés, a mímelés, a hazugság mesterei.
