Tizennégy évvel ezelőtt, 2006. október 15-én, délután fél ötkor Olaszliszkán egy a falun keresztülhaladó autó kishíján elsodort az úton váratlanul átszaladó gyermeket.
Az autót vezető férfi fékezett és kiszállt, hogy megnézze a kislány jól van-e.
A gyermek jól volt, nem érte sérülés.
Azonban a kislány rokonai pillanatokon belül körbevették a férfit és az autót. Hatalmas üvöltözés és rikoltozás kezdődött. A falu asszonyai hergelték a tömeget.
A férfit pedig száznegyven rúgással és ütéssel, a kocsi hátsó ülésein utazó gyerekei szeme láttára kivégezték. Ez az ember Szögi Lajos volt.
Azóta a perek lezajlottak, a bűnösök szabadlábra kerültek, sőt, a börtönben elszenvedett megaláztatások, az embertelen bánásmód ürügyén kirobbantott kártérítési pereiket is megnyerték Strasbourgban.
A tragédiának hatalmas, aggasztó közéleti hullámai lettek, az egyébként is botrányos, a teljes, az akkor regnáló politikai elit árulásáról elhíresült 2006-os év az újkori magyar időszámítás kezdete.
Az „öld meg a magyart, meghalt a gyerek” a gyilkosság helyszínén, egy cigány nő szájából elhangzó ukáz volt, amely a magára hagyott, elvadult vidék és az akkori Magyarország irtóztatóan jellemző segélykiáltása.
Ugyanúgy, ahogyan az akkori miniszterelnök szájából a „Elk*rtuk! Nem kicsit, nagyon!” cinikus tételmondat.
A tragédia hátteréről Békés Bence egykori cigány jogvédőt, jobboldali publicistát, polgárjogi aktivistát, az Eötvös József Cigány–Magyar Pedagógiai Társaság tagját kérdeztük: „Akkor a roma polgárjogi alapítványnál ért a hír. Közelről láttam, hogy a roma jogvédelemmel, szociális ügyekkel foglalkozó roma vezetők körében hogyan csapódott le érzelmileg az eset. A környezetemben minden emberből elképesztő indulatot és megrázkódtatást váltott ki (ahogyan belőlem is). Főként azokból, akiknek gyerekeik vannak.
Az a bénult, paralizált és álomszerű helyzet, amit az ember kényszeresen újból és újból elképzelt, az az volt, hogy apaként nem tudja, képtelen megvédeni a gyerekeit ettől az iszonyattól, és végig kell nézniük az egészet, miközben nemi erőszakkal fenyegetik őket. Ez gyógyíthatatlan össztársadalmi trauma, stresszforrás. Teljesen természetes módon. Bármit csináltam, állandóan ez a kép volt előttem: az a két ártatlan gyerek ott ül a kocsiban, és azok az alakok állatok módjára agyonverik az apjukat. Aki akár én is lehettem volna, vagy bármelyikünk. Sok cigánnyal beszélgettem erről, mindegyikük azt mondta, hogy a saját, puszta kezükkel vernék agyon a gyilkosokat. Tehát, ami történt, mindenkit megérintett. Annyira felháborító volt.”
Az aktivista szerint az egyik leginkább hitelesebb „kordokumentum” Bayer Zsolt Cigányliszka című, a Magyar Nemzetben megjelent írása volt.
„Az én álláspontom és meggyőződésem az, hogy Bayer Zsolt cikke pont ellenkezően hatott, mint amivel később megtámadták. Nem gyűlöletet szított, hanem vegytisztán kifejezte azokat az érzelmeket, amelyeket akkor mindenki, közösen, együtt érzett (beleértve a cigányokat is) abban a pillanatban. A cikk ventiláció volt, és nem gyűlöletkeltés. Magyarul: az az írás sorsfordító volt számomra.”
A megidézett írásért egyébként Bayer Zsolt a nemrég elhunyt cserdi polgármesterrel folytatott beszélgetésében bocsánatot kért a magyar cigányságtól. Békés Bence kérdéseinkre válaszolva elmondta, hogy a magyar balliberális oldal által instruált állam nem volt képes megvédeni az állampolgárait. Azaz: az, ami Olaszliszkán megtörtént, ugyanúgy megtörtént Budapest utcáin is, 2006 őszén is. Az egész magyar társadalmat rombolta, és minden emberben kifejtette a hatását.
Az olaszliszkai ügy nem volt extrém, ritka történet. Ez nem azt jelenti, hogy mindennap lincseltek meg magyarokat a cigányok, hanem azt, hogy az állam képtelen volt megvédeni az állampolgárokat. Cigányokat és magyarokat egyaránt. Gondoljunk csak a 2008-ban kezdődő cigányok ellen elkövetett, riasztó szolgálati profizmussal végrehajtott sorozatgyilkosságokra. Vagy arra, hogy egyszerűen utat engedett a rendőrbosszúnak, és a politikai ellenfeleit verette, lövette szét Budapest utcáin. Akkor nem volt jogrend ebben az országban. Az ember sehol nem érezhette magát biztonságban. Magyarország 2006-ban no-go zónává változott.
Zárszóként pedig csak annyit mondhatunk: a törvény és a büntetés-végrehajtás ugyan már részben levette a kezét az elkövetőkről, de a magyar és a kisebbségi, a cigány társadalom soha nem fog megbocsátani nekik. És ez így is van jól.
Képgaléria az MTI fotóarchívumából:
hirado
