A Kossuth-díjas színésznő két éves koráig képes visszaemlékezni élete meghatározó pillanataira.
Úgy véli, nincs ebben semmi különös, mert ha egy gyermeket veszteség ér, megőrzi magában a veszteség előtti korszakának fontos történéseit. Edzett memóriával pedig a többi is könnyen rögzül. Piros Ildikó arról is beszél, hogy bár az emlékek is beépülnek mindabba, ami hozzájárul a színpadi figurák megformálásához, de a művészet lényege nem rendezhető képletekbe. Felidézi a kecskeméti kislányt, egykori önmagát, aki a Színművészeti Főiskolára kerülve azonnal filmezni kezdett, s a szakma elsajátítása közben már magabiztosabb volt a kamera előtt és a színpad emelt terében, mint a hétköznapokban. Piros Ildikó elmeséli, miért volt könnyű harminchét évet eltölteni a Madách Színház társulatában, ahogy szól arról is, hogy végül miért állt tovább a teátrumtól, férjével, Huszti Péterrel együtt. Beszél házasságuk „titkairól” is, a vasfüggönyön túli turnékról, a tanítás örömeiről, a londoni Macskákról, a boldogság „képletéről”. És arról is, hogy mikor és miért jutott eszébe oly gyakran Dosztojevszkij műve, a Megalázottak és megszomorítottak.
Megkerülhetetlen, hogy ne kérdezzek rá: miként éli meg a bezártságot, ezt a karanténnal járó abszurd helyzetet?
Megköszönöm, ha válaszként megelégszik Szabó Lőrinc Szövetség című versének négy sorával. Ezt küldöm szeretett kollégáinak, mindenkinek: „Magunknak hát már megmaradjunk,/ gyökereinkről ne szaladjunk,/ tavaszban, őszben gyarapodjunk,/ legyünk hívők, bátrak, kitartók:/ az örök reményhez hasonlók.
Szép. Akkor most fókuszáljunk önre. Interneten akadtam rá egy pár évvel ezelőtti közönségtalálkozó felvételére, amelyen megidézi anyai szépapját, aki Selmecbánya, Besztercebánya környékén igazgatott egy különleges opálbányát, amelynek fekete opáljaihoz hasonlóakat csak Mexikóban bányásztak. A felvételből kiderül, hogy nővére, aki ugyancsak ott volt a találkozón, ott és öntől tudta meg, hogy olasz származású szépapjukat Ignac Starának hívták. Mikor és miért lett fontos a múlt feltárása?
Amikor az ember kezdi elveszíteni a felmenőit, akkor szembesül a ténnyel, hogy nem lesz kitől rákérdezni a családi múlt történéseire, és kezdi érezni a késztetést: csak fontos lenne megtudni azt, ami addig kimaradt. Az internet világában nem is reménytelen vállalkozás. Amit pedig megtudunk, azt átadhatjuk a gyerekeinknek. Említett szépapám, Ignatz Starna, ötven-egynéhány éves korában hunyt el. Még most is ott van a régi bányánál a kereszt, amelyet az emlékére állítottak. A dédnagyapám, illetve a nagyapám a kilencszázas évek elején mentek el onnan, mégpedig Kecskemétre, mert amikor érezték, hogy moccanni kell, leszúrtak egy körzőt a Nagy-Magyarország térképre, és annak Kecskeméten állt meg a hegye.
Édesapja családjáról mennyit tud?
Édesapám Pável István néven született, de még házassága előtt felvette az édesanyja, Piros Mária családnevét. Azt már saját gyűjtőmunkám során bogoztam ki, hogy a kiterjedt rokonságú Pávelek pékdinasztiák voltak női- és férfiágon is. Görög katolikusok, akik hagyományosan római katolikus asszonnyal házasodtak össze. Korábban úgy tudtam, hogy csak az apai ág felmenőinek volt péksége Szarvason, mert amikor azt megörököltük – akkor már anyám és anyai nagyapám neveltek Kecskeméten -, a nővérem kapott egy felszólítást, hogy fizessen hatszázötven forint illetéket a már csak adminisztratív szempontból létező örökség után. Az apai vonalon nem nagyon tudok egyéb dolgoknak utána járni, mert a Pável rokonság nagy része elég korán kihalt. Ráadásul gyerek voltam még, amikor édesapámat is elvesztettük.
Miben halt meg?
Rákban, amiről 1959-ben még nem sokat tudtak. Eleinte antibiotikumot ajánlottak, amit csak dollárért lehetett beszerezni, feketén. Aztán a világhírű tüdőgyógyász, mellkassebész Kulka Frigyes professzor műtötte meg, Kulka János édesapja. De a tüdődaganat áttétet képzett, édesapám pedig 1961-ben meghalt.
Mi volt a foglalkozása?
Felmenői egyetlen gyermeket tudtak taníttatni a hétből, apám lett az. El is jutott a magyar-néprajz szakos diploma küszöbéig, ám a záróvizsgáját a maga életének Horger Antal ura miatt nem tette le. Volt apám habitusában valami tanáros tartás, pedagógiai késztetés. Foglalkozása szerint királyi közellátási előadó lett a minisztériumban, amely intézményt kilencszáznegyvennégyben kiköltöztették Németországba. Ott egy szobában éltek édesanyámmal, apám nővérével, és az én 1943-ban született nővéremmel. Anyám honvágya miatt tértek haza, még a háború idején.
Édesapjáról erős emlékei vannak?
Az egyik 1956-hoz kötődik. Amikor a szüleim érezték, hogy ismét háborúsra fordulhat a helyzet, beköltöztünk anyai nagyapám szobájába. Ott volt minden összekészítve, hogy ha kell, megyünk a málhával a pincébe. Bábaasszony ült a kályha mellett – mai szemmel Gobbi Hildára hasonlított -, mert édesanyám várandós volt a húgommal, aki november kilencedikén világra is jött. Szóval, ültünk ott ebben a különös helyzetben, amikor egyszer csak dübörögni kezdett a környék. Apám kézen fogott, kivitt az utcára, együtt néztük, ahogy mennek a szovjet tankok Budapest felé. Miért engem vitt ki, miért nem a nővéremet? Nem tudom, de erős élmény. Sosem felejtem el, fogta a kezem, éreztem a biztonságot. Egyáltalán, én mindenre emlékszem, kétéves koromig fel tudok idézni arcokat, helyzeteket.
Hivatásához is fontos adottság?
Ha egy gyereket veszteség ér, akkor észben, életben akarja tartani az emlékeit – a veszteség előtti korszakából, s úgy a későbbiek is könnyebben rögzülnek. Említem olykor nyilvános megszólalásokban is, hogy édesapám elvesztése meghatározó a színészi lényegemben is. Ide illenek József Attila szavai a Karóval jöttél című versből: „… sebedet mindig elvakartad..”. Apám halála negatív élmény, ugyanakkor például anyai nagyapám törődésének erős volt a pozitív hatása. Legendás gyógypedagógus volt; siketeket, nagyothallókat tanított egy kecskeméti intézetben. Sokszor bejártunk hozzá, annak köszönhető, hogy erős képességeim lettek az artikulációt, a gesztusnyelvet illetően. Nagyapám nem kényszerített az elsajátításukra, természetszerűen értettem meg, hogy mindaz milyen fontos. A legpozitívabb, legmelegebb érzelmi hatással persze az édesanyám volt rám. Az ő figyelme irányt is mutatott a lányainak: merrefelé találunk nekünk való utat. Csodálatos asszony volt, aki negyven éves korától a gyermekeire, ránk áldozta az életét. Róla kellene a legtöbet beszélnem, hiszen mindent neki köszönhetek. De tudom, hogy másra is kiváncsi.
Édesanyja mivel foglalkozott?
Fogászok mellett dolgozott, negyven évesen kezdte magát képezni, miután özvegyen maradt. Gáspár Pálmának hívták, 2010-ben halt meg, a mai napig jó szívvel emlegetik Kecskeméten.
Mesélte egyszer: édesanyjának is része lehetett abban, hogy ön már négyévesen gombácska volt, majd pár évre rá tündér leány a kecskeméti színház két előadásában. Ő vette rá a rossz étvágyú, nyápic, félszeg kislányát – ahogy egykori önmagát le szokta írni – arra is, hogy verseket mondjon, mert attól magabiztos lesz?
Sorra nyertem a szavaló versenyeket, miközben anyám soha nem hallott verset mondani. Befelé forduló gyerek voltam, nem könnyű eset. Ám máig megvan az a fénykép, amelyen a Hosszú utcai általános iskola ötödikeseként a hasonló nyápic kislányok gyűrűjében a Mama című verset szavalom. Emlékszem, hogy azt szavaltam, már nem tudom, miért, de nem lehetett véletlen a választás. Egy gyermek életében az a legfontosabb, hogy mi történik otthon, mit lát a családi körben, milyen könyvek veszik körül. Fontosabb annál, mint amire nevelni próbálják, mert a gyerekek azt sok esetben nem akarják meghallani, ösztönös dacból is ellenállnak. Eleinte betegeskedő kislány voltam, de már kinőttem a betegeskedésből, amikor még betegségre hivatkozva, nyafogva ágyban maradtam az iskola helyett, hogy aztán a paplan alatt Jókait olvassak. Édesanyám pedig igazolta az ellenőrzőben, hogy gyengélkedtem. Adott helyzetben gyönyörű gesztus.
Vagyis: az édesanyja figyelte, mi vonzza a lányát, és nem állta útját a vonzalmának. Bölcs pedagógia, de az említett, korai színpadi megmutatkozások mellett abban is direkt szerepe volt, amikor felutazott önnel, akkor tizenhat éves lányával Budapestre, ahol a Ranódy László rendezésében készülő Aranysárkány című film egyik leányszerepéhez tartottak válogatást. Háromezer-ötszáz jelentkező közül került be az első három közé, az akkor végzős főiskolás Béres Ilona és Szilvássy Annamária társaságában. Ön elmondott egy verset a jelenlévő rendezői kar előtt, amely olyan alkotókból állt össze, mint Várkonyi Zoltán vagy Ranódy László. A szerepet végül Béres Ilona kapta meg, de édesanyja kérdésére a filmszakma jelesei megerősítették: érdemes megpróbálkoznia a színészettel. Két évvel később, első próbálkozásra jutott be a főiskolára, Várkonyi Zoltán osztályába. A felidézett filmgyári élmény minden gátlását feloldotta?
A mai napig befelé forduló ember vagyok, ahogyan a férjem, Huszti Péter is az. Vagy amilyen az ön édesapja, Sztankay István volt, akivel később számtalan darabban lettünk partnerek. Pestre felkerülve borzalmasan éreztem magam a kollégiumban, mint egy árva gyerek. Talán az első házasságom is arra ment rá, hogy nem találtam a helyem. Nem voltak gyökereim a fővárosban, minden hétvégén hazastoppoltam. Budapestet csodáltam, de nem szerettem. Három macskánk volt otthon, de a fővárosban mégis rosszul lettem az ammóniaszagú lépcsőházakban.
Miközben már elsőévesen forgatott, másodévesen eljátszotta a Veréb is madár című film egyik főszerepét, harmadévesen beugrott a Kaposvárra távozó Molnár Piroska szerepébe, s Pécsi Sándornak lett partnere Dürrenmatt A nagy Romulus című darabjában, a Madách Színházban. Gyökértelensége, bizonytalanságai ellenére színészként önbizalmat sejtető teljesítményt nyújtott.
Ami a színpadon történik a partnerek között, az egész más szinten folyik, mint ahogyan a hétköznapok világában történnek a dolgok. A szerep által zajlik a kommunikáció. A színpadon mindent tudunk egymásról, anélkül, hogy beszélnénk róla. A szerepben megmutatkozó pillantásokból, gesztusokból. Ami a színpadon történik, az kiemel a hétköznapi problémákból. Mindnyájan abból dolgozunk, ami a néző előtt láthatatlan. Az alkotás a színészek, a művészek – akik magukban mind zárt rendszerek – közötti áramlások, reflexiók eredményeként születik meg. Lehet az édesapám halálával magyarázni bizonyos színészi késztetéseket, de a művészi teljesítmény eredői valójában nem foglalhatóak képletekbe.
A játék oldotta a szorongásait, feledtette a rideg város ammóniaszagú lépcsőházait?
A kecskeméti otthon valóban olyan fészek volt, amely hiányzott, és ahová visszajártam. De még árvaságomat, gyökértelenségemet megélve is haladtam egy úton, ahol fantasztikus emberekkel találkoztam, akik formáltak rajtam, ha úgy tetszik, erősítettek. Azt is mondhatom, idővel Huszti Péter neveltje lettem, ahogy fontosak voltak a Madách Színház számára alkotó írókkal való találkozások is. Az „Ádám Ottói színház” szerzői között volt Szabó Magda, Mészöly Dezső, Karinthy Ferenc, Sütő András, Illés Endre. Ráadásul egy olyan korszakban indult a pályám, amikor még természetes volt az egymás iránti tisztelet, attól függetlenül, hogy ki meddig jutott a maga alkotói útján. Ez is kedvet adott a létezéshez.
Osztályfőnökével, Várkonyi Zoltánnal milyen volt a kapcsolata?
Amikor először kaptam tőle feladatot a mesterségórán, azt mondta: „Az a szőke menjen fel a színpadra!” Tőr volt a szívemben, attól kezdve Keleti László maszk óráin mindig boszorkánynak maszkíroztam magam. A szőke egyet jelentett a széppel, amely jelzőt nagyon korán meggyűlöltem. A kritikákban is rendre visszaköszönt, vagyis egy külsőséget hangsúlyoztak, ami még akkor is zavaró, ha jó szándékkal teszik. Ádám Ottó arra biztatott, hogy ne is olvassak recenziókat. Várkonyi Zoltán persze alkalmi hűvössége, tanáros távolságtartása mellett pontosan tudta, hogy melyik tanítványában mi rejlik, hol tart éppen a színésszé válás folyamatában. A diplomához közeledve kiderült, hogy még számolt is velem, illetve esetleges vígszínházi tagságommal. Ám, ahogy ön is említette, harmadévesen beugrottam A nagy Romulusba, majd 1969 őszén megkaptam Dása szerepét Tolsztoj Rakéta című színdarabjában a Madách Kamarában. Kerényi Imre rendezte, Huszti Péter játszotta Alekszejt, Káldy Nóra Ljubát. Az volt az az előadás, ami eldöntötte a továbbiakat. Illetve a későbbiek szempontjából az is fontos volt, hogy a Rakéta bemutatója után Vámos László az Ármány és szerelem ifjú szerelmeseit átosztotta Huszti Péterre és rám.
Közbevetőleg: tudtam, hogy a „szépség” kérdése szóba kerül majd, ezért kikerestem a Színház című folyóirat hajdani kritikáját, amelyben a Rakéta kapcsán írtak önről. Idézem: „Piros Ildikó vonzó nőiessége szerencsés alkati adottság, mégis beszélni kell róla, hiszen ez rendkívül fontos egy színésznő számára. És nagyon jó dolog, ha egy fiatal színésznő minden affektáltság, látványos pózolás és bűvölő turbékolás nélkül tud nő lenni. Magabiztosan hódító jelenség, nem játssza el a nőt, az igazit, egyszerűen tudja magáról, hogy az. Piros Ildikó alakítása okosan értelmezett, őszinte, a figura belső igazságaira figyelő, s ezt ábrázolni is tudó alakítás.” Több ez, mint egy szerencsés alkati adottság jó szándékú megemlítése.
Ez igaz. Ám írták azt is, hogy hályogkovács módjára találtam rá a szerep tökéletes megformálására. Miközben mindent tudatosan tettem, amihez persze szükség volt arra is, hogy Kerényi Imre engedje, ösztönözze, hogy rátaláljak a magam megoldásaira – ahogy a partnerek együttműködése ugyancsak fontos volt. De Várkonyi Zoltánra visszatérve: már a Madáchban játszottam esténként, amikor negyedéves főiskolásként szaladtam egy délelőtt a tanintézet folyosóján, amikor Várkonyi egyszer csak utánam szólt. Majdnem nekifutottam egy oszlopnak. Addig nem nagyon állt velem szóba, csak a vizsgák kapcsán, amelyeken rendre jelest kaptam tőle. Miután lestoppolt a folyosón, azt mondta: „Hallom, maga a Madáchba megy majd.” A fejem beszívódott a füleim közé, úgy rebegtem: „Igen, tanár úr.” Az felelte: „Hát, én elvittem volna a Vígbe.”
Átbeszélték, hogy miért?
Ment tovább, bennem pedig megállt az ütő. Akkor én civilben még mindig elég esetlen voltam, de szó szerint. Amikor egy újságíró interjút kért tőlem, majd a Gerbeaud cukrászda termének leghátsó asztalánál várt – szinte burleszkbe illett a hozzá vezető utam, ahogy botlottak egymásba a lábaim.
1969-ben mindenesetre férjhez ment Pintér Tamáshoz, az Oroszlán néven legendássá lett kaszkadőrhöz, főiskolai mozgástanárhoz, első gyermeke édesapjához.
A magánéletét tiszteletben tartva azért megkérdezném: ennek a házasságnak képletbe foglalhatóak az eredői?
Mi voltunk az első főiskolai osztálya, miután lediplomázott a Testnevelési Főiskolán. Én Jókai Sárga rózsa című regényének 1968-as tévéfilmváltozatában is együtt dolgoztam vele. Méltán lett legendássá, nagyon tehetséges volt, külföldi filmekben is sokat foglalkoztatták, társadalmi feladatokat is vállalt a hivatása érdekében. Például, mint a Független Magyar Kaszkadőrök Szövetségének elnöke. Ami a kapcsolatunkat illeti: amikor találkoztunk, akkor még rajtam volt a tojáshéj, nem ért véget a neveltetésem, tele voltam bizonytalansággal. 1971-ben megszületett a fiunk, András, aztán szükségképpen szétváltak az útjaink.
Nem lehet, hogy Huszti Péter, aki A nagy Romulusban Aemilianus római patríciust játszotta, bírt önre már a kezdetektől – kimondva-kimondatlanul
– magnetikus hatással?
Másféle hatást váltott ki, ahogy megláttam a szoknyaszerű jelmezében, bőrszíjakkal körbetekerve, szőrös lábain azokkal a meghökkentő pacskerekkel. Valójában egy 1972-es londoni találkozáson figyeltem fel rá, hogy Péter milyen jóképű, milyen fanyarul szellemes. Egy követségi rendezvényen kezdtünk beszélgetni, ő turnén volt kint, én Szabó Istvánékat kísérhettem el a Szerelmesfilm bemutatójára, mert Halász Judit nem tudott kiutazni, és maradt egy hely a küldöttségben.
A nagy Romulus előtt észre sem vette, hogy Huszti Péter személyében feltűnt a színen egy különleges személyiségű és tehetségű ifjú színész?
Színészként persze már A nagy Romulus előtt is figyeltem rá, de az más perspektíva. Amikor Kecskemétről felkerültem, tizenötször is megnéztem a Törtetőket, részben miatta. Ahogy más darabokban is. Éreztem a színészi különlegességét, meg is akartam fejteni. Aztán jött A nagy Romulus, benne Péter szőrösen, pacskerban. A próbák idején sokat ugrattak Pécsi Sándorral, majd álltak a takarásban, amikor színpadra léptem, megjegyzéseket tettek, vagy Sanyika csippentett a szemével. Pécsi Sándor nekem akkor még nagypapakorúnak tűnt, pedig valójában nem is volt idős, amúgy pedig az apámat játszotta. Darabon kívül, meg a próbák szünetében noszogatott: „Gyere ide, te, tót lány, ülj a térdecskémre!” Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel, a színpadon magabiztos voltam, de azon kívül éretlen. Egyébként Péterrel kapcsolatban az az igazán érdekes – mindenki erre kíváncsi -, hogy miként tudtunk a londoni találkozás, egymásra találás után ilyen hosszan együtt maradni ezen a pályán.
Mi rá a válasz?
Alighanem intelligencia kérdése. Sosem volt köztünk rivalizálás, nem firtattuk, hogy ki van feljebb. Az ember úgyis pontosan tudja, hiszen tisztában kell lenni önmagunkkal, főként ezen a pályán. Egyébként is a férfiak személyi száma kezdődik egyessel.
Ami a párkapcsolatot illeti: abban is elfogadható ez az adminisztratív besorolás?
Fontos volt, hogy a színpadon mindig színészként néztünk egymásra. De ami a férfi és nő besorolást illeti: az ön édesapja, Sztankay István orgánuma legendás volt, Pétert is felismerik már a hangjáról is. Ugyanakkor az emberek gyakran jönnek zavarba a színésznőket illetően, akik változtatják a hajszínüket, hol így, hol úgy, hol sehogy sem festik ki magukat. Egy civilnek olykor nem ugrik be, hogy hol is látta a színésznőt, akivel összetalálkozik. Vagy összekeveri egy másikkal.
Említette: Londonban csodálkozott rá Huszti Péter jóképűségére, charme-jára. Talán a nyugati világ színes, szélesvásznú háttere is megkönnyítette a dolgot. Az itthoni közeg színpadon túli szürkeségét miként élte meg?
Nem foglalkoztunk a rendszerrel. Ahogy a pedagógus nagyapám, én is úgy gondoltam: hivatásom lényege az emberek szolgálata. Ugyanakkor azért, mert nem foglalkoztunk vele, óhatatlanul átláttuk a rendszer lényegét. Mindegy volt, hogy felavattak-e kisdobosnak, úttörőnek – sokan eszméltünk olyan közegben, amelyben felmenőink, ha csak suttogva is, de erős megjegyzésekkel illették a politikai közeget. 1956 történéseit már gyerekfejjel megértettem, pláne, mert Kecskeméten rengeteg orosz állomásozott. Trianon lényegét viszont csak később, az nem volt napi beszédtéma, az akkori tankönyvek fontos részleteket hagytak ki a felidézése során. Semmit nem tudtam arról, amit ma felolvasok Szabó Magdától a Für Elisében. A hajdani irodalmi szöveggyűjtemények kevésbé voltak szelektáltak, mint a történelemkönyvek. Azokat, illetve önálló műveket olvasgatva erősödött meg bennem az érzés: bármilyen is a világ, a kultúra szolgálata mindenképpen fontos, attól magam is több leszek. Ezért is mentem el például már felnőtt fejjel, a második fiammal várandósan művészettörténetet tanulni az egyetemre.
Harminchét évig volt tagja a Madách Színháznak, tagságának leghosszabb időszaka arra a korszakra esett, amit a kritika elismerőleg, máskor némileg rosszallóan „Ádám Ottó szép színházának” nevezett. Amelyben az esztétikum – egyes kritikusok szerint – talán fontosabb volt, mint a társadalmi üzenet. Ön sosem akart másfelé mozdulni, másféle színházi ízekbe is belekóstolni?
Ami a szép színházat illet: az emberek ma visszasírják ezt a szép színházat, hiszen nem lehet a színpadon is folyton utcaszinten – olykor az alatt – fogalmazni. Egyébként kényelmes helyzet volt olyan társulat tagjának lenni, amelyben sorra kaptam a főszerepeket. Ádám Ottó színházában nagyon komoly munka folyt. A Shakespeare, Schiller, Stendhal, Csehov, Sütő, Illyés, Sarkadi, vagy Molnár Ferenc – illetve számos más szerző – darabjaiban eljátszott szerepek olyan belső építkezésre adtak lehetőséget, amely kapcsán egyáltalán nem bántam, hogy arra egyetlen teátrum falain belül adódik lehetőségem. Nem kellett kujtorognom, hogy megtaláljam önmagam. Rendezőink közül Szirtes Tamás a humoros darabokban brillírozott. Szerettem Lengyel György tanáros karakterét. Kerényi Imre pedig különleges, nagyműveltségű, szenzitív alkotó volt. Néha persze ketté állt a fülünk, amikor megnéztük a nagy ellenpólus, a Vígszínház előadásait, amelyben Várkonyi Zoltán a „virblista” színházat csinálta, sorra mutatva be az olyan kuriózumnak számító nyugati műveket, mint például a francia Romain Weingarten darabja, A nyár. Ám számomra a száz feletti filmes szerep, a televíziós, rádiós, de akár a szinkronfeladatok is lehetőséget adtak rá, hogy mindenféle ízeket kipróbáljak. Nem beszélve arról, hogy hamar elkezdtem előadóesteket készíteni, amelyekkel a Magyarok Világszövetsége szervezésében a vasfüggönyön túli országokban is felléptem.
Ami az utóbbi lehetőséget illeti: bizonyára bízott önökben a rendszer.
Sem én, sem Huszti Péter nem voltunk párttagok, ahogy az édesapja, Sztankay István sem.
Azt beszélték: Ádám Ottó lépett be a pártba – a „társulat” helyett is.
Tudtommal 1957-ben ki is lépett.
Belépett, kilépett – esetében sem minősíti művészi rangját. Sosem jutott eszébe, hogy ott felejtse magát a vasfüggöny túloldalán?
Egy pillanatig sem. A nyugati utakon is azokat a lehetőségeket kerestem, amelyek segítettek elmélyülni a kultúrában. Bizonyos szinteken máig kitart az első, 1972-es londoni utamnak a hatása, amelyen megnézhettem a British Múzeum egyiptomi kiállítását. Este vittek be a külképviselet közbenjárására, a múzeum lépcsőjén emberek aludtak, aztán ott álltam a történelmi kincsek, műremekek között. Hasonlóan erős élmény az izraeli, az amerikai utazás. Egy táncos fiúra emlékszem, aki a nyolcvanas évek elején kinn maradt, ugyancsak egy angliai turnén. Őt persze nem kötötte a nyelv, ahogy az itthon maradt gyerekei sem. Minket, amikor már Péterrel együtt utaztunk, hárman is visszavártak. Közös fiunk, Gergő születése előtt már Péter előző házasságából is volt egy gyermek, Ádám.
A három gyermek között kezdettől harmónia volt?
Feladat volt összeszoktatni őket, ami legalább annyi örömet adott, mint amennyi kihívással járt.
2007-ben jött el a Madách Színházból, amelyet akkoriban már Szirtes Tamás igazgatott, aki a korábbi évtizedekben számtalanszor rendezte önöket, ami elvileg erős emberi kapcsolatot feltételez.
Valóban, ám a színház fő vonala akkor már a zenés produkciók mentén futott. A Madách Kamara pedig Mácsai Pál igazgatásával önállósodott. Mi akkoriban a Madách Színház kamarát helyettesítő balett termében játszottunk. Ott volt például az Édes fiaim című előadás, vagy a Hamlet bemutatója. Tizennégy évesen Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak című regénye volt a kedvencem, akkoriban sokszor eszembe jutott a mű. Amúgy a színészben van egy olyan érzékenységi határpont, amit senkinek sem szabad átlépnie. Ha megtörténik, akkor jobb, ha a színész veszi a kalapját. Mi megtettük, és jött öt csodálatos év az életünkben. Pétert kinevezték a soproni színház művészeti tanácsadójának. Akkoriban csak a színház volt, illetve a séták a Lőverekben, a beszélgetések, az egészséges élet. Igaz, le kellett győzni a távolságot a fővárosi otthonunktól, de legyőztük.
Ennyi?
Sosem szoktam visszamenőleg megkérdőjelezni az életemet. Nem búsongok elmúlt helyzetek miatt, nincs késztetésem a számonkérésre. Nem szoktam másokra mutogatni, ugyanis már jó ideje boldog ember vagyok. Kevesen mondhatják el a magam korú művészek közül: boldog ember lehettem az életben és a pályámon is. Amivel nem azt mondom, hogy nem tapasztaltam meg keserves helyzeteket, édesapám elvesztésétől egy nehéz váláson át egyéb nehézségeket. Ezek valójában megváltások. Elsőként is édesapám váltott meg az életre, ha nem megy el olyan korán, akkor talán megmaradtam volna karakteremben egy hasra esős kecskeméti kislánynak. Ha az ember imádkozik, és túléli ezeket a megváltást is magukban hordozó helyzeteket, akkor már nem kérni megy be a templomba, hanem azt mondja: „Köszönöm!” Én már régen ott tartok, hogy csak köszönni megyek be. Nem rágódom a múlton, de azt sem mondom, hogy nem jutnak eszembe olyan helyzetek, amelyeken furcsaságuk miatt ma is mosolygok.
Például?
A szakmánál maradva, a Madách Színház fordulatát a zenés színház irányába a Macskák 1983-as bemutatójától datálhatjuk, az indukálta a későbbi változást. Mit gondol, ki ajánlotta Szirtes Tamás figyelmébe a nem sokkal korábban Londonban bemutatott darabot?
A kérdés sejteti a választ.
1982-ben Londonban léptünk fel, mások mellett Váradi Hédivel, Szegedi Molnár Gézával. Hallottunk a New London Theaterben bemutatott lenyűgöző Webber-musicalról, amit meg is szerettünk volna nézni, de a követség nem tudott jegyet szerezni. Végül én oldottam meg a dolgot, miután alapos tárgyalást folytattam két jegyüzérrel. Hazatérve lelkesen beszámoltam a látottakról Szirtes Tamásnak, akinek Nemes Nagy Ágnes macskás verseit is figyelmébe ajánlottam. Elkérte a Nemes Nagy Ágnes-kötetet – ma is nála van -, majd nem sokkal később Seregi Lászlóval együtt elrepültek Londonba. Aztán jött, ami jött.
Derűvel mesél. Felteszem: boldogságának az is része, hogy jóban van a korával. Van is miért, ha szabad megjegyezni.
Pedig olyannak lát, amilyen vagyok. Ülök magával szemben a házimunkában agyondolgozott kezeimmel, s nincs rajtam semmi, ami másnak mutatna. Amikor felmegyek a színpadra, ebből „dolgozom”, így kell „elcsábítani” az embereket. Tudom, hogy a színpadi sikerem nagyrészt azon múlik, hogy megmaradtam természetesnek, embernek. De azt is tudom, hogy a képernyőn én már csalódást okoznék. A színpadi sikerem összefügg az emelt tér és a zsöllyesor közötti távolsággal is. A képernyőn nincs meg ez a távolság. A színpad más. Mindig figyeltem az előttem járó generációt, sokat tanultam tőlük. Tolnay Klári nyolcvanhárom évesen gyönyörű volt a színpadon, ott, adekvát helyzetben még rá is tett a nőiességére egy mozdulattal, gesztussal. Tombolt a közönség, ő meg ártatlan tekintettel kérdezte a takarásban: „Nem is értem, mit esznek rajtam?” Én az feleltem: „Klárika, te vagy nekik a Remény.”A korommal kapcsolatban megnyugtat, hogy a legnagyobbaktól tanultam meg, hogyan érdemes, miként lehet derűsen megélni ezt az életszakaszt.
Tudható, hogy Szabó Magda műsora részben az ön világlátását, megélt tapasztalatait is magában rejti. Járja vele az országot, illetve külhoni magyarokhoz is eljut. Ám tizennégy év után feladta a balettnövendékek színészi képzését, pedig rajongták a tanítványai.
Imádtam tanítani; ha nem kerülök be a színművészetire, akkor magyar tanár leszek. A balettnövendékeknek kidolgoztam egy hozzájuk igazított módszert, ami fejlesztette színpadi jelenlétüket. Ők a zenében, ritmusban vannak otthon, ezért részben a színpadi szövegek beszédritmusán keresztül közelítettük meg a rájuk osztott karaktert. Sosem mutattam meg nekik a figurát; ez a módszer, és az egyéb, rendezőktől ellesett fogások mégis segítettek átadni a szerepek lényegét. Több száz növendékkel dolgoztam együtt. Ám a kétezer tízes évhez közeledve megszületett az első két unokám, ami idővel annyi, boldogságot is jelentő feladattal járt együtt, hogy el kellett búcsúznom a balettintézettől. Két éve a Zeneakadémia operaénekes hallgatói mellé kértek fel, de bár örömmel vállaltam volna, a kétezer-tizenhétben született két újabb unokám mellett mégsem élhettem a lehetőséggel.
Ön egy mintanagyi?
Van átfedés a Szabó Magda-műsorom céljai és az unokák mellett végzett feladataim között. A mai világban alul van értékelve a kultúra, a többségnek annyi jut belőle, amennyi a televízióból kikerül. Szokták mondani: a színház az élet, a film az művészet, a televízió egy „bútordarab”. Ám utóbbi velünk él, éjjel-nappal jelen van, és ami kikerül belőle, abból a kultúra a legkevesebb. Több a beszélő fej, a politika, a tinglitangli vetélkedő, pongyola mondatok, csúnya szavak. A vidéki nézők azért is jönnek el a műsoromra, mert ott mást kapnak, örömmel állnak fel az elunt bútordarab mellől. A két kisebbik unokám most nálam „óvodások”. A magam módszere szerint tartom őket távol a televíziótól. Mutatok nekik mást. Amikor járni tanultak, fogták az ujjamat, lépkedtünk az utcán, doboltam a lábammal, és mondogattam:”Ő-szi éj-jel, iz-zik a ga-la-gonya, iz-zik a ga-la-gonya..”, vagy „Süti, süti pogá-csát, any-jának, ap-jának ..” Egészen más Weöres Sándor és más költők sorait hallgatva ráeszmélni az életre, mint egy dobozt bámulva. Énekelünk is. A két és fél éves Huszti Adél harminchárom népdalt tud, minden sarkon eléneklünk egyet, amikor tolom hazafelé – mert úgy azért még egyszerűbb az út, mint lépegetve.
A nagyobb unokákkal mi a helyzet?
Rájuk már hat a külvilág is, de azért közel vagyunk egymáshoz. Velük pókerkockázok, pókerezek, memóriajátékot játszom. És még mindig bennem van a késztetés, hogy legyőzzem őket.
Mi történik, ha veszít?
Akkor egy darabig esz a fene. A gyerekeimet még le tudtam győzni memóriaversenyben, az unokáimat már nem tudom. Végül mindig mosolyogva veszem tudomásul, hogy már nem vagyok a régi. Úgyis a játék a lényeg.
