Trend a rend
Nemrég Nyugat-Európában jártam, volt alkalmam az úgynevezett egyszerű emberekkel, még kevésbé elegánsan: az utca népével beszélgetni.
Sétáló „szociológiának” nevezném az ilyesmit, alkalom szülte, véletlenszerű „mintavételnek”, ám a nagy európai téma, a migráció, ezúttal kurrens érdeklődési keretbe foglalta kószáló kíváncsiságomat.
A nagy téma mindenütt az utcán hevert.
Pontosabban és történetesen: futott.
A normandiai Rouenben, közel a híres katedrálishoz, egy üzletből fiatal afrikai nő rohant – mit rohant, robbant – ki, s ügyesen kígyózva a járókelők között, majdhogynem nekem ütközve, eltűnt egy mellékutcácskában. Az ékszerbolt károsult eladó hölgye hasztalan sipított az ajtóból utána, futnia nemigen akaródzott, nem voltak egy súlycsoportban, reménytelenül próbálta volna a menekülőt utolérni.
Nem mondhatni, hogy a helybelieket különösebben megrázta a dolog. Eleget láthattak már ilyet, mégis vehemensen kommentálták a jelenetet. S ahogyan az többnyire szokás, egyetlen esetből máris általánosítottak, rögtön a migránsok nyakába varrták a konkrét esetet, noha a tolvaj hölgy akár fehér is lehetett volna, annyi azonban egészen bizonyos, frissen érkezett migráns aligha volt, hiszen céltudatos futásából mindenki észlelhette, milyen kiváló helyismerettel rendelkezik.
Magam se szeretnék most abba a hibába esni, hogy a fenti jelenetből vonjak le „tudományos” következtetéseket. Annyit szeretnék még elmondani csupán, hogy – mutatis mutandis – bajor földön és Ausztriában hasonló utcai hangulatokat tapasztaltam. Mintha minden a migránsok, sőt tágabb értelemben az „idegenek” nyakába zúdulna most arrafelé: az utca népe régóta bujkáló vagy éppen erősödő félelmeinek kizárólagos okozóit kezdené fölfedezni bennük, jóllehet ha kicsit is elhúzná a jelenségek megtévesztő függönyét, kitűnne, rossz a diagnózis, egészen másról van szó.
(Muszlim bevándorlók Párizs utcáin.)
Nyugat-Európa ideges.
Egyre idegesebb.
Nem érzi magát a globalizáció igazi nyertesének, s ebben igaza van.
Az igazán gazdagok persze köszönik szépen, ők még mindig elég jól érzik magukat, mert ha kell, akkor a vagyonukkal együtt szedik a sátorfájukat, s a legkisebb veszteségeket elszenvedve, egyszerűen odébb állnak. Ha errefelé nem lehetünk kivételezettek, próbáljuk meg másutt, jobb helyek is akadnak ennél az impotens Európánál – efféléket gondolhatnak magukban, illetve ki is mondják mindezt, politikailag egyre hangosabban.
S mit tesz az európai középosztály eközben?
Fél.
Mi több, retteg.
Irigylésre méltó komfortérzete mára nagyon megrendült, s mivel tagjai korántsem olyan mobilak, mint a felső tízezer, ha veszélyben érzik egzisztenciájukat, ők nem húzhatják fel olyan elegánsan a nyúlcipőt. Annyira mégsem gazdagok, hogy anyagi áldozatok nélkül, más helyszínekre mentsék át az elithez képest jóval szerényebb, de a világátlaghoz mérve kiugróan kivételes szociális helyzetüket.
S állítólag ez a középosztály hordozza számunkra a mintaszerű Európát, olyan kívánatos modernizációs példát testesítve meg, melyre némely hazai liberális körök mint a „szabadság, egyenlőség, testvériség” ideologikus megvalósulásának követendő példájára szoktak volt pirulás nélkül rámutatni. Jóllehet ez tévedés. manipuláció. Vagy ami még rosszabb: elemzési hiba.
Nyugat-Európa remegő középosztályát a szociális sovinizmus hatja át, legkevésbé sem a fenti három érték. A felturbósított migrációban önnön egzisztenciális félelmeit látja hatványozottan életre kelni. Bár aggasztja a szélsőséges iszlám ideológiája, valamint átéli a potenciális terrorfenyegetést is, de teszem azt a francia, német, osztrák, stb. orvost jobban irritálja rivális „idegen” kollégájának hosszabb távú konkurenciája, mintha szélütött terroristák akcióznak valahol. Korántsem becsülném le ezeket a biztonsági fenyegetéseket, mégis a nyugat-európai polgárt jelenleg saját egzisztenciális bizonytalansága nyugtalanítja, a terrorizmus csak ezután következik. Szerte Európában ezért áhítozik egyre jobban rendre, neki most a trend: a rend. S aligha diktatúrát ért ezen, de azt nagyon is érti, hogy politikusai védjék meg az „idegenektől.”
S véletlenül se essék félreértés: mi, közép- és kelet-európaiak egyáltalán nem képezünk e tekintetben kivételt.
Épp csak az a kérdés, kinek mikor vagyunk mi európaiak, s mikor kinek „idegenek”.
Galló Béla
politológus
forrás: mozgasterblog.hu
