Nyolcvanéves lett Al Pacino (1940. április 25.), az amerikai színjátszás egyik legnagyobb művésze. Intenzív, robbanékony játékával olyan hollywoodi klasszikusok sikeréhez járult hozzá, mint A Keresztapa-trilógia, a Serpico, a Kánikulai délután, A sebhelyesarcú, a Carlito útja vagy a Szemtől szemben.

Túl alacsony, túlságosan tapasztalatlan és túlságosan is olasznak néz ki – nagyjából ezek voltak a Paramount stúdió vezetőinek kifogásai, amellyel igyekeztek megvétózni Francis Ford Coppola döntését, hogy a mozinézők számára addig jóformán ismeretlen Al Pacinóra ossza Michael Corleone szerepét A Keresztapa (1972) című gengszterfilmjében. Coppola kitartott választása mellett és a Mario Puzo regényéből készült maffiaeposz első része meghozta az addig csak két filmben szereplő (Én, Natali és Pánik a Tű parkban), de színpadon már Obie- és Tony-díjakkal kitüntetett Pacino számára az áttörést Hollywoodban.

A Keresztapa (James Caan és Al Pacino)FORRÁS: AFP

Energikus, ugyanakkor rendkívül érzékeny, egyszerre ösztönös és intelligens játékáért Oscar-, BAFTA- és Golden Globe-díjakra jelölték, s egycsapásra a method acting újabb fenegyerekeként kezdték emlegetni Hollywoodban. S nem csak színészi képességei miatt érdemelte ki az enfant terrible jelzőt: az 1974-es Oscar-ceremóniát nem kevés sértettséggel bojkottálta, azt nehezményezve, hogy az amerikai filmakadémia csupán mellékszereplőként, de a nála jóval kevesebb filmidőben szereplő Marlon Brandót a legjobb színész kategóriában jelölte (Brando el is nyerte a díjat, s más okokból ugyan, de ő sem jelent meg a gálán).

A bronxi szicíliai bevándorlók gyermekeként született, Lee Strasberg híres színésziskolája, az Actors Studio elvégzése előtt alkalmi munkákból tengődő Pacino alakításaiban sokszor megjelenik ez a sértett igazságérzetből fakadó lobbanékony harag.

Al Pacino mindig arra törekszik, hogy külsejét a figurához igazítsa – hol a haját, hol pedig a szakállát növeszti meg –, de a szemében még a gyengéd pillanatokban is valahogy ugyanaz a félelmetes düh tükröződik, amely nemcsak engem, hanem mindenkit lenyűgöz. Szerintem minden sztárban van valami félelmetes, valami megzabolázhatatlan. Lehet, hogy a néző azt hiszi, hogy ő lesz az, aki képes megszelidíteni, kordában tartani, lecsillapítani azt, aki emberi léptékkel már nem is mérhető – a sztárt – írta a színészt a Serpicó-ban (1973) és a Kánikulai délután-ban (1975) is rendező Sidney Lumet Hogyan készül a film? című kötetében.

Serpico. FORRÁS: AFP

Ez a permanens düh persze azért is szembeötlő, mert Al Pacino már mozikarrierje első szakaszában, az 1970-es években készült filmjeiben rendre olyan figurákat alakított, akiknek köze van az erőszakhoz és a bűn világához. A szicíliai bevándorlók amerikai álmát a származás diktálta összetartozás és a hatalomvágy rémálmaként, mintegy modernkori királydrámaként tálaló A Keresztapá-t megelőzően a Pánik a Tű parkban című drámában (1971, r.: Jerry Schatzberg) kiüresedett életében vergődő drogdíler volt, a Serpicó-ban megingathatatlan igazságérzetű rendőr, aki elkeseredett harcot vív a rendőrséget behálózó korrupcióval, A Keresztapa 2-ben (1974) tovább mélyítette a háborús hősből maffiózóvá vedlő Michael Corleone erkölcsi bukástörténetét, a Kánikulai délután-ban alkalmi bankrabló, aki a barátja nemváltó műtétjéhez akar pénzt szerezni, és forrófejű, a tettlegességtől sem visszariadó védőügyvéd, aki fokozatosan csalódik az igazságszolgáltatási rendszerben Az igazság mindenkié (1979, r.: Norman Jewison) című tárgyalótermi drámában.

Kánikulai délután. FORRÁS: AFP

Az évtizedben csupán két olyan filmben szerepelt, ahol az általa csontig hatoló hitelességgel megformált figura nem kerül szoros (és gyakran kibékíthetetlen) kapcsolatba a bűn erőszakos világával. Az Erich Maria Remarque Hiába futsz című regényéből készült Bobby Deerfield-ben (1977, r.: Sydney Pollack) hidegvérű, mindennapjait a szigórú önkontroll és kockázatelemzés jegyében igazgató autóversenyző, aki egy baleset és egy halálos beteg nő iránt fellobbanó szerelme miatt értékeli át az életét. A Madárijesztő-ben (1973, r.: Jerry Schatzberg) az általa alakított, sosem látott fiához igyekvő egykori tengerész egyenesen elutasítja az erőszakot – kivételes, a színész imázsára rácáfoló szerep ez, amelyet renkívüli hitelességgel, életigenlő humorral, józan romlatlansággal, ugyanakkor a mélyből feltörő fájdalommal formált meg. A Cannes-ban Arany Pálma-díjat nyert remekművet egyébként Zsigmond Vilmos fényképezte.

Madárijesztő (Gene Hackman és Al Pacino). FORRÁS: AFP

Ma már kultikusnak számító szerepei (Portyán, A sebhelyesarcú) ellenére Pacino karrierje kisebb zuhanásnak indult a nyolcvanas években: 1980 és 1989 között mindössze öt filmben szerepelt, míg a megelőző évtizedben kilenc forgatáson vett részt. Inkább színházban játszott. Persze, Al Pacino soha nem tartozott azon színészek közé, akik évente akár több filmet is forgatnak – elmélyült, részletgazdag alakításaira, a karakter száz százalékos megértésére és a teljes átlényegülésre időre van szüksége.

A legtöbb színész csak eljátssza a szerepet, de Al Pacino eggyé válik velük. Annyira tökéletesen átlényegül a karakterré, hogy a film vagy a színdarab vége után is még sokáig benne marad – mondta a színészről mestere, Lee Strasberg, megerősítve azt a legendát, hogy Al Pacino még a forgatások szünetében sem hajlandó másképp viselkedni, mint a figura, amelynek épp a bőrébe bújt.

Portyán. FORRÁS: AFP

S kétségkívül érzelmileg megterhelő lehet egy olyan karakter hiteles megformálása, mint Steve Burns fedett nyomozó a Portyán-ban (1980, r.: William Friedkin), aki egy sorozatgyilkos után kutatva, mintegy csaliként merül el a homoszexuális SM-szubkultúrában.

Kapcsolódó híreinkTöbb ettől a szerzőtől