Már rájöttem arra, hogy a következő férfi, aki előtt megnyílok, különlegesnek fog tartani, imádni fogja minden tulajdonságomat.
Sajnálom, hogy te nem tudtál eléggé értékelni.
Kedves Te!
Nem tudtál mit kezdeni a kapcsolatunkkal. Én mindig, mindenkinek dicsértelek, magasztaltalak, még akkor is, ha hibát követtél el. Látod, én úgy gondolom, hogy veled ellentétben tudom, hogy hogyan tartsalak nagyra, hogyan nézzek fel rád. Szerettelek, de most már elvesztettelek, mert rájöttem, hogy nem az az ember vagy, akinek hittelek. Te olyan vagy, amilyennek te saját magadat szeretnéd látni. Mindennap álarcot öltöttél, mindenki előtt megjátszottad magad, mégpedig igencsak hitelesen! Meggyőzted a körülötted lévőket, hogy te vagy a legjobb. De engem már nem sikerült! Ugyanis folyamatosan arra próbáltalak rávezetni, hogy ne játszd meg magad, légy az, aki igazából vagy. És egy időre ez sikerült is, ekkor voltunk a legboldogabbak, ekkor voltak a leggyönyörűbb közös pillanataink. Emlékszel?
De mikor ismét előjött a másik éned, és úgy döntöttél, hogy többé már nem fontos a szerelem, és az, hogy engem megtisztelj az őszinteségeddel, minden megváltozott. Újra. Sőt, sértegetni is kezdtél, kinevettél, mikor megpróbáltalak kimozdítani a komfortzónádból. Kinevettél az erőfeszítéseimért, amelyeket a te érdekedben tettem, és mikor meg akartalak győzni arról, hogy jó ember vagy. Kigúnyoltál amiatt, hogy túl érzelgős vagyok, túl érzékeny vagyok… És ez bizony fájt!
Azt szeretem magamban, hogy nem hagyom, hogy átverjenek. Így ezért nem akarok egy ilyen középkori felfogással bíró emberrel többé együtt élni. Olyan férfit szeretnék az oldalamon, aki nem fél elmondani, hogy mit érez. Olyan férfit szeretnék, aki rajong értem, aki főnyereménynek tart, aki meghallgatja a tanácsaimat, aki ad a szavamra, és aki elfogadja a szerelmemet.
Én sosem játszottam az érzelmeiddel. Az utolsó pillanatig hittem, hogy te sem játszol az enyéimmel, és mindig vigyázni fogsz rám, mert én a lelkem legféltve őrzött részeit is neked adtam. Most meg összetört szívvel gondolok rád, és az együtt töltött időre.
Ma már elfogadom a helyzetet. Én túl sokat adtam magamból, te pedig túl keveset. Jobb emberré szerettelek volna tenni, de te ezt nem akartad.
Már rájöttem arra, hogy a következő férfi, aki előtt megnyílok, különlegesnek fog tartani, imádni fogja minden tulajdonságomat. Sajnálom, hogy te nem tudtál eléggé értékelni.
forrás: Filantropikum
