Előző napon azzal a tudattal feküdt le az ország népe, hogy győzött a forradalom, s a békés kibontakozás időszaka következik.
Hogy egy nyugodt vasárnapra fognak ébredni, és hétfőn pedig újraindítják az országot, felveszik a munkát.
Pedig a szovjetek már október 30-ától készültek a visszavágásra. Újabb és újabb egységeket küldtek Magyarországra, és hamarosan a világháborús veterán, Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Erőinek főparancsnoka is berendezte főhadiszállását az ország közepén, Szolnokon. 65 évvel ezelőtt hajnali 4 órakor megindult a Forgószél hadművelet.
Budapest, 1956. november 5.: T–54-es szovjet tank a Parlament épülete előtt (Fotó: MTI/ Erich Lessing)
A Forgószél hadműveletet alaposan előkészítették. November 3-án estére az összes fontosabb katonai objektumot, repülőteret, nagyvárost körülzárták a szovjet alakulatok. Az erejük megvolt hozzá: az itt állomásozó 5 szovjet hadosztály mellé további 12 vonult be. A részben közép-ázsiai legénységet a feletteseik úgy tájékoztatták, hogy a „fasiszták” ellen fognak harcolni. Ezzel szemben a magyar védelmi készülődések elégtelenek voltak. Bár Budapest körül egy védelmi gyűrű létesítését kezdték meg, a kommunista szellemben indoktrinált és a szovjetekkel szembeni alárendeltséghez szoktatott tisztikarral eleve kétséges volt, hogy a csapatokat harcba lehetne-e vetni. Az erőviszonyok is kétségessé tették a fegyveres küzdelmet. Így tehát a Nagy Imre-féle csoport tagjai, akik meg akarták őrizni a kommunista párt uralmát (igaz, nem a Rákosi-féle eszement módszerekkel), úgy látták, hogy ezt csak a semlegesség bejelentésével lehet elérni. Az ENSZ azonban nem hozott határozatot ebben az ügyben, így a Varsói Szerződésből való kilépés bejelentése egyoldalú gesztus maradt, amelyet sem nemzetközi elismerés, sem pedig katonai erő nem támasztott alá.
A szovjetek a magyar kormánnyal szemben időhúzási taktikával éltek. Ebben a román kommunista párt itt tartózkodó küldöttsége is a segítségükre volt. Nagy Imre régi internacionalista „barátja”, a magyar anyanyelvű Valter Roman feladata a magyar kormányzat szóval tartása, hitegetése volt. Harmadikán estefelé a jugoszláv nagykövet értesítette Szántó Zoltánt, Nagy Imre közeli munkatársát, hogy egy esetleges szovjet beavatkozás esetén a nagykövetségen menedékjogot adnak számukra. Ezt a forgatókönyvet Tito és Hruscsov a Brioni szigetén folytatott tárgyalásukon előre egyeztették. A szovjetek közben a csapatkivonásról szóló tárgyalások ürügyén a tököli szovjet reptérre invitálták a magyar tárgyalóküldöttséget, köztük Maléter Pál honvédelmi minisztert. Őket az éjszaka folyamán személyesen Szerov KGB-főnök tartóztatta le.
November 4-én hajnali 4 órakor kiment a csapatokhoz a „Grom–444” (Mennydörgés–444) jelszó, és ezzel megindult a Forgószél hadművelet (Operacija Vihr).
Az október 23-án kitört forradalom leverésére bevonuló szovjet tankok a Margit hídon november 4-én (Fotó: MTI)
A magyar egységekhez viszont az ellenállást megtiltó parancsot küldtek ki a kommunista főtisztek. Azonban néhány magyar alakulat így is felvette a harcot. Történelmi abszurd, hogy Budapest határában a Juta-dombnál egy tüzéralakulat éppen a Maléter Pált és fogolytársait szállító konvojra adott le eredményes tűzcsapást, és a konvoj vissza is fordult. A szovjet páncélosok azonban hatékonyan törtek előre, déli 12-re az összes fontosabb középületet – beleértve az Országházat – birtokba vették.
Néhány ponton azonban nem várt ellenállásba ütköztek. Honvédek és szabadságharcosok egyaránt felvették a harcot. Véres küzdelem folyt a Corvin közben, az Élessaroknál és a Csajkovszkij parknál, a Széna téren, a Keleti-pályaudvarnál és más megerősített pontokon, illetve barikádokon is. Ötödikén a Corvin közt és a Kilián laktanyát 170 löveggel és aknavetővel támadták. Sikerült bevenniük a városrészt, de egy kisebb szabadságharcos csoport a Dob utcába húzódva tovább harcolt. Itt esett el ’56 „Petőfije”, Gérecz Attila is.
November 6-ára a szovjetek végül a belvárosi ellenállás nagy részét felszámolták, s így Kádár Jánost és ellenkormányát felhozták Szolnokról, Kádár így a kommunisták nagy ünnepén, november 7-én szovjet páncélautón érkezett meg a magyar Országházba. A küzdelem azonban folyt tovább. A következő napokban még tartotta magát a Tűzoltó utcai csoport, és a legerősebb ellenállás Budapest munkáskerületeiben bontakozott ki. Csepelen és Újpesten csak november 11-12-ére lettek a szovjetek a helyzet urai.
Kossuth-címeres magyar T–34/85 harckocsi a pesti utcán az 1956-os forradalom idején (Fotó: MTI/Munk Tamás)
Országszerte számos helyen dörögtek a fegyverek, Dunapentelét (Sztálinvárost) szabályos ostrommal kellett bevenniük a szovjeteknek. Pécsett az egyetemisták zászlóalja felhúzódott a városból az erdőkbe. Belőlük és a hozzájuk csatlakozókból alakult meg a mecseki láthatatlanok, azaz a Pécs környéki szabadságharcosok, akik a hónap utolsó hetéig partizánharcot vívtak a szovjetek és magyar kollaboránsaik ellen. A gerillák nagy része azután Jugoszláviába menekült át, ahol eleinte szabályos hadifogságban tartották őket. November végére azután végleg elhallgattak a fegyverek.
A fegyveres ellenállás helyett a passzív ellenállás hetei, hónapjai következtek, amely a forradalom és a szabadságharc újabb fejezetét jelentette. Így nagy tévedés lenne azt hinni, hogy a szovjet tankok önmagukban le tudták volna verni a magyar szabadságharcot.
Ahhoz kellett más is: a csalódás a várt nyugati segítség elmaradása miatt. Ez a reménytelenség, ez a kitaszítottság erősebb volt Zsukov és Konyev marsallok akárhány hadosztályánál.
A magyarok 1956-ban megtanulták, hogy a nagyhatalmi ígéretek helyett csak magukra számíthatnak.
Sorban álló emberek a rommá lőtt éjjel-nappali csemegebolt előtt a Rákóczi úton (Fotó: MTI/Fényes Tamás)
Szólj hozzá! Azt kérdezzük olvasóinktól, hogy szerintük mi a legfontosabb tanulsága 1956. november 4-nek?
origo nyomán
