„Nincs fontosabb, mint a közönség. A színház egy csoda. Olykor örömteli, olykor fájdalmas. Este héttől tízig csak rád figyel pár száz ember. Te elvarázsolod őket, ők szeretnek téged, ha minden jól megy, így aztán nincs is fontosabb náluk, alázatosnak kell velük szemben lennünk” – vallja Kiss Mari Jászai Mari-díjas színésznő, akit Kristán Attila és Mészáros Tibor mellett az idén Kaszás Attila-díjra jelöltek.
Már a Színház- és Filmművészeti Főiskolán töltött tanulóévei alatt is voltak szerepei. Hogyan emlékszik vissza az első szárnypróbálgatásokra?
Az első szerepem egy tévéfilmben volt harmadéves koromban, utána forgattam Gazdag Gyula Bástyasétány ’74 című filmjét. Negyedéves főiskolás voltam, amikor beugrottam a Madách Színházban, Schütz Ila szerepébe, aki kisbabát várt. Ez egy főszerep volt egy négyszereplős darabban, amelyben Tolnay Klárival, Kalocsay Miklóssal és Koltai Jánossal játszottam egy színpadon.
Elég nagy nevekről van szó, gondolom, izgult.
Igen, éppen ezért óriási feladat volt. Természetesen nagyon meg voltam illetődve. A főiskolai Ódry Színpad után egy teltházas helyre mentem be, ahol 800 ember ült. Tolnay Klárival találkoztam már korábban is, amikor gimnazista koromban szavaló versenyen indultam. A zsűriben pedig olyan emberek ültek mellette, mint Várkonyi Zoltán és Bitskey Tibor. A főiskolára egyébként Várkonyi Zoltán bíztatására jelentkeztem.
A színészi pálya mellett volt valamilyen B terve?
Várkonyi Zoltán személyesen erősített meg engem abban, hogy feltétlenül jelentkeznem kell. Így bíztam benne, hogy a Vígszínház igazgatójaként jól ítéli meg a képességeimet, onnantól pedig már csak erre a pályára készültem.
Hogyan élte meg az első szerepét?
Izgultam persze. Ez egy beugrás volt, és nem volt sok időm a felkészülésre. Mivel kevesen játszottunk a darabban, a megtanulandó szöveg is sokkal több volt. Az első felvonásban csak mi ketten voltunk színpadon Kalocsay Miklóssal, a partneremmel. Teljesen más, amíg az ember csak gondtalanul tanul, mint egyszer csak egy profi színház színpadán állni. Már játszottunk főszerepeket és komplett előadásokat, de az embernek meg kell tanulnia, hogy hol van az a pont, amikor teljes mértékben elsajátít egy anyagot. Magát a felkészülést is meg kell tanulni. Végül minden rendben ment, szerettek minket és nagy sikere lett az előadásnak. Jól esett, hogy bíztak bennem, hiszen egy ilyen neves színházban már semmit sem bíznak a véletlenre. Nagyon szép emlékem.
És utána rögtön a Madách Színházban is kezdett el dolgozni. Milyen volt a beilleszkedés?
Szintén a főiskola alatt még egy másik darabba is beugrottam, ahol Dajka Margittal játszhattam együtt. Igazi színészóriások vettek ott körül, egy kitüntetett időszaka volt ez az életemnek. Minden nap találkozhattam például Mensáros Lászlóval, Garazs Dezsővel, Márkus Lászlóval, Psota Irénnel és még sok csodálatos emberrel. Nagy tisztelet övezte őket, sokat tanultunk tőlük. Tanulmányaim végén több színháztól kaptam ajánlatot is kaptam, de egyértelmű volt, hogy a Madách Színházat választom.
Közel kétszáz színházi, filmes és televíziós szerepen van túl. Melyek voltak pályájának legkedvesebb pillanatai?
Nagyon szerettem a Kihajolni veszélyest, a Vámmentes házasságot, A nagy generációt, a Rosszembereket. Jó volt együtt dolgozni Makk Károllyal, András Ferenccel, Gazdag Gyulával, Zsombolyai Jánossal és Szomjas Györggyel. És persze köszönet minden rendezőnek, aki igényt tartott rám.
Van még olyan, amit nagyon szívesen eljátszana, úgynevezett álomszerepe?
Nincs. Lehet, hogy valaha volt, de már nem emlékszem rá. Az álomszerepekben gyakran megbukik az ember.
Szabadidejében is szokott színházba, moziba járni?
Moziba ritkán, színházba gyakrabban. Most Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban vagyok társulati tag, ahol természetesen minden előadást megnézek. Nagyon tehetséges művészek vannak a társulatban és kiváló rendezők dolgoznak velük. Izgalmas, jó előadások láthatók nálunk. Gazdag kulturális élet folyik ott. Olykor Budapestre is eljutok színházba, bár ezt itt tortúraként élem meg, nem egyszerű a közlekedés és a parkolás. Amikor még a fővárosban játszom, mindig aggódva gondolok a nézőkre, hogy mi mindenen mennek keresztül, míg eljutnak a színházig. Különösen, amikor vidékről jönnek busszal, vajon megéri-e nekik ez az óriási tortúra.
Ennyire a szívén viseli a nézők sorsát?
Abszolút, igen. Nincs fontosabb, mint a közönség. Számomra egy csoda a színház, aminek minden percét élvezem, de minden értük van, ezért nagy alázattal kell viselkednünk előttük.
A szinkronizálásban is jártas. Többek között olyan híres sorozatokhoz adta a hangját, mint a Beverly Hills 90210, a Polip, vagy a Klinika.
A szinkronizálásban a színészek nagy része szívesen vesz részt. Kellemes, szórakoztató munka, és olykor nagyszerű alakításokat, kitűnő filmeket nézhetünk, bár egyre több az ócska, amerikai szenny. Nekem hiányoznak az emberi cseh, lengyel és orosz filmek.
Hogyan tudta meg, hogy Kaszás Attila-díjra jelölték?
Vasvári Csaba hívott fel, hogy benne vagyok a három döntősben. Nagyon jól esett és meghatott a jelölés. Bár soha nem éreztem hiányát a díjaknak és nem volt fontos ezek megszerzése, ezt most mégis rendkívül megtisztelőnek érzem, mert a kollégáim szavaztak be a háromba. Sikerült úgy leélnem az életemet, hogy mindig is a család, a színház, a lovak és a sport szeretete állt az első helyen, utána jött a többi. Szerintem a díjban a legfontosabb, hogy Kaszás Attilára gondolunk, akit a sors olyan fiatalon szakított el tőlünk, és azokra a művész társainkra, akiket tehetségük, alkotóéletük teljében veszítettük el.
A mai napig rendszeresen sportol.
Túl sok szabadidőm nincs, mint minden más nőnek, otthon nekem is állandóan rengeteg dolgom akad. Azok közé tartozom, akik imádnak vonatozni, ha nem ülnék a vonaton, akkor biztosan tennék- vennék. Mivel azonban három órát végig kell ülnöm, amikor Szombathelyre megyek, olyankor olvasok és szövegeket tanulok, de gyakran összebarátkozom az utazó helyes, egyetemista fiatalokkal is. Nagyon szeretem a természetet és az erdőt is, ahova a férjemmel rendszeresen járok futni. Úgy gondolom, mindenkinek, aki nem fizikai munkát végez, – és itt nem a nagytakarításra gondolok – végtelenül fontos lenne a sport. Szerintem az egy csoda, ahogy az ember csak beköti a cipőfűzőjét, és elindul a szabadba mozogni. Ez mossa át az ember lelkét a legjobban, mert ilyenkor csak önmagára és a belső világára gondol. Én gyakran olyankor memorizálom a szövegeket, és egy kis papírkáról előveszem őket, olykor még futás közben is tanulok.
Forrás: kultura;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
