hirmagazin_2015-09-27_071518

A nagykövet asszony átmegy minden kötelező körön, az imádott fékezésen és ellensúlyozáson, amit annyira bebifláztak az amerikai hivatalnokok és honi epigonjaik, hogy már gasztroblogot sem tudnának írni nélküle.

Emitt egy jó példa a friss elme megnyilatkozására:

„The question is what European leaders will do now. Can they work together, through the architecture of the European Union to devise a set of principles, and act in a cohesive and effective manner to deal with the humanitarian and political crisis gripping the continent?”

„Architecture”, „set of principles”, „cohesive and effective manner”, és mindez egy kérdésben. Ezt nyugodtan nevezhetjük fecsegésnek. Nem jelent semmit és nem mond semmit, erre kár volt leütést és áramot pazarolni. Nagykövet asszony sirámai, ha lehántjuk róla a liberális-demokrata bikkfanyelvet, azt próbálják kifejezni, hogy a magyar rezsim nem azonos az amerikaival, és hiába próbálták ezt már korábban is elérni. Ezt egyébként mi magunk is fájlaljuk, hiszen az Egyesült Államokban legalább van határvédelem.

Tekintsünk el attól is, hogy a volt nagykövet is ’44-ezik, ahogy teszik ezt honunkban is nem kevesen, ami azért nem kicsit problémás, khm, holokauszt-relativizmus és a zógenánnte emlékezetpolitikai konszenzus szemszögéből. Finoman fogalmazva illetlenség, a nem finom megfogalmazást most hagyjuk.

És most a csattanó:

„Today, while the world watches, Europeans generally and Hungarians in particular have the opportunity, and the obligation, to stand up and show the compassion and humanity that exists within us all.”

Nos, ha mindannyiunkban léteznek ezek, akkor a volt nagykövet asszony arra az egyszerű kérdésre legyen szíves válaszolni, hogy az együttérzés és humanitás jegyében az országa miért nem fogadott be menekülteket a mostani áradatból? Persze friss hír, hogy az Egyesült Államok mégis tágra nyitotta szívének kapuit. A nagykövet asszony persze kioktatta az átjáróházzá vált Magyarországot, ahová naponta akár több tízezren érkeznek.

Amikor némelyek errefelé ellenérzéseket táplálnak az amerikai politikával szemben, annak sok esetben nem valami zsigeri-érzelmi oka van. Az az oka, hogy ez a képmutatás utolérhetetlen. (Izrael sem fogad be amúgy menekülteket, de legalább nem oktatja ki a schengeni határ országait, hogyan legyenek humánusabbak.) Így egyesíteni a nyers érdekérvényesítő képességet az olcsó moralizálással, nos, ez valóban bámulatos.

Mindezt megspékelhetjük azzal, hogy az Egyesült Államok külpolitikájának nem kis része van a mostani közel-keleti káoszban. Igaz, e káoszból, illetve a jelenlegi bajkeverésből is bőven kiveszi a részét Oroszország és a most szintén moralizáló – Calais-nál persze kerítést fenntartó – Franciaország is. A szír lázadókat azonban az Egyesült Államok támogatta, így persze kissé nehéz az üldözött szírek szemébe nézni, hogy „ezt részben nekünk köszönheted.”

Nem mintha segítene ez rajtunk, de érdemes végignézni a második világháború óta eltelt évtizedek amerikai külpolitikáján. Volt olyan távoli rezsim, amit az Egyesült Államok fönn tudott tartani – leszámítva a világháború végén közvetlenül megszállt országokat (Németország, Japán)? Már Khomeini ajatollah színre lépésére is zavart pislogás volt a válasz.

Az esetleges dühöngésen kívül túl sokat nem tehetünk. Az Egyesült Államok szuverén ország, szemben Magyarországgal. Előbbi azt csinál, amit akar. Mi pedig azt, amit lehet.