Ha egyszerűen a választási párt kategóriájára szűkítjük le a fogalmat, úgy bírálóimnak igaza van, a roma pártok eddigi kísérletei patetikus kudarcnak bizonyultak.
Ha azonban hosszú távú és kitartó tudatosítási, szervezési bottom up folyamat lehetséges eredményének látjuk, és nem egy négyéves ciklusra, hanem több generáción át tartó időtávra gondolunk, akkor talán még meg is megállhatja a helyét. Hogy párt, ernyőszervezet vagy más megjelenési formát választ majd a mozgalom mint a politikai szárnyának intézményesítését, azt a majdani körülmények határozzák meg. De hogy nem támaszkodhat másra, mint az anticiganizmussal, a kirekesztéssel járó, az emberi és polgári méltóságot semmibe vevő évszázados tapasztalat tudatosulására és annak aktív tagadására – az számomra evidencia. Akármennyire is szimpatikus vagy éppen ijesztő az etnikai alapon szerveződő politikai mozgalom/párt megjelenése – egyesek szerint eo ipso antidemokratikus jelenség lenne -, szükségességét az elmúlt negyedszázad mutatja nálunk és régiónkban. A számos ok mellett, erős etnikai képviselet hiányában a cigányok helye és szerepe társadalmainkban nem javult egy jottányit sem, sőt.
A kérdés tehát az: ha a cigányságnak nincs saját autonóm kikényszerítő képessége a társadalmi kirekesztettség, a polgári jogait korlátozó állapot radikális megváltoztatására – akkor vajon mit tegyen? Továbbra is várjon a pártokra és a paternalista civilekre, a mameluk megélhetési roma vezérekre, a vajdákra, a kormányokra (Balog Zoltán szeretetteljes szegregációjára), az EU-ra, Soros György vagy a norvégok pénzére? Demokráciában a csoportok, orientációk, érdekek és értékek politikai képviselete legitim, azt is mondhatnánk, a rendszer esszenciája. Akkor pedig a nemzetiséggé avanzsált romák vajon miért ne élhetnének az autonóm, legitim politikai képviselet jogával és gyakorlatával?
http://mandiner.hu/cikk/20150203_biro_andras_nem_igazam_van_hanem_velemenyem
